Mikes Kelemen halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Én úgy szeretem már Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont!”
(Mikes Kelemen)

1761. október 2-án hunyt el Mikes Kelemen, a II. Rákóczi Ferenc oldalán emigrációba vonuló kuruc bujdosók egyik legismertebb alakja, aki Lengyelország és Franciaország után a törökországi Rodostóba is hűen követte a fejedelmet. Mikes egészen annak haláláig híven szolgálta Rákóczit, a későbbi évtizedekben pedig a rodostói magyar kolónia vezetője lett; életéről és viszontagságairól Törökországi levelei tanúskodnak, melyeket a fejedelem íródeákja képzeletbeli konstantinápolyi nagynénjének írt.

Mikes Kelemen az erdélyi Zágonból, egy protestáns erdélyi nemesi családból származott. Édesapját korán elveszítette, ugyanis 1700-ban – az íródeák tízesztendős korában – a havasalföldi vajda elfogta Mikes Pált, és kiadta Heister császári tábornoknak, aki – mint lázadót – hamarosan kivégeztette a férfit. A félárvaságra jutott gyermeket ezután Boér Ferenc vette gyámsága alá, akinek hatására Mikes hamarosan katolizált, és a kuruc szabadságharc zászlaját kibontó II. Rákóczi Ferenc apródjai közé került. A fiatalember a háború évei alatt – mint íródeák – hűségesen szolgálta a fejedelmet, és olyannyira megszerette patrónusát, hogy 1711-ben – miután Rákóczi a Nagy Péterrel (ur. 1682-1725) folytatott tárgyalásokról már nem tért haza – vele tartott önkéntes száműzetésébe is. Mikes Kelemen a bujdosás során két évet töltött Lengyelországban, 1713 és 1717 között pedig Párizs vendégszeretetét élvezte, ahol megismerkedhetett a kortárs francia kultúrával, különösképpen az irodalommal.

Mikes – a Franciaországban töltött évek hatására – az emigrációban később számos vallási témájú művet fordított magyarra, párizsi tartózkodása pedig fő műve, a Törökországi levelek stílusára is döntő befolyást gyakorolt, hiszen akkoriban a fiktív levél a modern próza egyik legdivatosabb műfaja volt. Bár Rákóczi írnokának irodalmi jelentőségét kevesen emelik ki, tény, hogy Mikes leveleivel olyan újdonságot hozott a magyar prózába, amire Kármán József regényeinek megjelenéséig Magyarországról nem érkezett válasz. A fiatal bujdosó az ott töltött négy év alatt nagyon megkedvelte a pezsgő szellemi élettel bíró Párizst, idővel azonban tovább kellett utaznia, ugyanis XIV. Lajos (ur. 1643-1715) halála után Rákóczi mindinkább úgy érezte, hogy a versailles-i udvartól már nem remélhet támogatást. 1717-ben – III. Ahmed szultán (ur. 1703-Június) meghívására – a kuruc emigráció Gallipoliba utazott, a hazatérés reményében pedig Mikes Kelemen is a fejedelemmel tartott; az éppen zajló Habsburg-török háború azonban nem a bujdosók várakozása szerint alakult, az 1718-as pozsareváci béke ugyanis – a remélt győzelem helyett – újabb területi veszteségeket hozott az Oszmán Birodalom számára. Miután Bécs és a Porta békét kötött, Rákócziék mozgását a szultán számos korlátozással sújtotta, 1720-ban pedig az emigránsokat a Márvány-tenger partján fekvő Rodostó – ma: Tekirdag – városába internáltatta. Mikes mint Rákóczi Ferenc írnoka, majd mint a kuruc emigránsok vezetője több mint négy évtizedet töltött ezen a helyen.

A száműzött fiatalember életét híres Törökországi leveleiből ismerhetjük meg leginkább: ezek közül az első még 1717 októberében született meg, azt pedig Mikes Kelemen haláláig további 206 üzenet követte. A soha el nem küldött üzenetek amellett, hogy kiválóan bemutatják a bujdosásban megőszülő egykori apród életének viszontagságait, honvágyát és a hazáról született gondolatait, a rodostói fejedelmi „udvar” mindennapjaiba is bepillantást nyújtanak; Rákóczi utolsó éveiről szóló ismereteink túlnyomó része a Törökországi levelekből származik, melyeket 1794-ben Kultsár István jelentetett meg először nyomtatásban. A konstantinápolyi nagynéninek címzett írásokból tudjuk, hogy Mikes miként élte meg a török háborús vereséget, és hogyan törődött bele rodostói száműzetésébe, ahol az első években egyedül Kőszegi Zsuzsi irányt érzett szerelme jelentett számára vigaszt. A férfinak aztán utóbb a szerelemben is csalódnia kellett, ugyanis a leány – vonzalma ellenére – 1723-ban Bercsényi Miklóshoz ment feleségül, miután pedig megözvegyült, elutazott Törökországból. Zsuzsi távozása után Mikes számára szürke hétköznapok, sőt, esztendők következtek: a bujdosók létszáma egyre csak fogyott, 1735-ben pedig maga a fejedelem is eltávozott az élők sorából. A Törökországi levelek szerzőjét mindeközben egyre gyötörte a honvágy, és bár Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében, azt III. Károly (ur. 1711-1740), de még Mária Terézia (ur. 1740-1780) sem engedélyezte.

A hőn szeretett Erdély viszontlátására 1738-ban nyílt legközelebb lehetőség, amikor az újabb oszmán-Habsburg háborúban Rákóczi József elvállalta a bujdosók maradékának vezetését, és apja örököseként megindult Magyarország felé. A hadjárat, mely a fiatal Rákóczi léhasága és korán bekövetkező halála miatt nem hozott eredményt, csak újabb keserűséget okozott Mikes számára, de a sors végül mégis úgy hozta, hogy a férfi legalább a távolból megláthatta szülőhazáját. 1739–40 során a Porta a básbugnak – azaz a kuruc emigránsok elöljárójának – kinevezett férfit küldte követségbe a moldvai és havasalföldi fejedelmekhez, és bár a megerőltető utazás kis híján Mikes halálát okozta, legalább annyi örömöt szerzett neki, hogy a távolból megláthatta Erdély hegyeinek körvonalait. Az expedíció után a bujdosó még egy alkalommal kérvényezte Mária Teréziánál hazatérését, de mivel petíciója nem ért el eredményt, beletörődött sorsába. Mikes Kelemen a következő két évtizedben már csak rodostói levelei és emlékei révén maradt kapcsolatban Magyarországgal, mígnem 1761. október 2-án, egy pestisjárvány során – az utolsó kuruc bujdosók egyikeként – ő is távozott az élők sorából.