Kazinczy Ferenc születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A szobám falán három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének egy másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik: a nagybátyád? vagy a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők…”
(Radnóti Miklós)

1759. október 27-én született Kazinczy Ferenc író, műfordító, a nyelvújítás mozgalmának legjelentősebb alakja, aki évtizedeken át széphalmi birtokáról szervezte a magyar irodalmi életet. A köznemesi famíliából származó irodalmár anyanyelvünk ápolása mellett hazánk művelődésének ügyét is szívén viselte, hosszú pályája során ugyanis többek között részt vett a II. József-féle oktatási reformok megvalósításában, a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében és a korszak legjelentősebb folyóiratainak szerkesztésében is.

Kazinczy a bihari Érsemlyénben látta meg a napvilágot. Életének első éveit anyai nagyapjánál, Bossányi Ferencnél, a vármegye jegyzőjénél töltötte, akitől a debreceni református kollégiumba, később pedig Késmárkra, majd Sárospatakra került. A fiatalember érdeklődésének középpontjába a diákévek során az antik kultúra, illetve a műfordítás állt, ám – vélhetően ősei példája nyomán – Kazinczy Patakon jogi tanulmányokat is folytatott. Orientációja ellenére az író első megjelent műve egy 1775-ben kiadott földrajztudományi munka volt, legelső fordítása pedig csak két évvel később, Bessenyei György Der Amerikaner című regényéből készült el. Miután Kazinczy befejezte sárospataki tanulmányait, éveken át patvaristaként – vagyis ügyvédbojtárként – Kassán, Eperjesen, majd Pesten gyakornokoskodott.

A vándorévekkel együtt a fiatalember életébe a reménytelen szerelmek kora is beköszöntött, Kazinczy pedig csalódásai hatására a szentimentalizmus felé fordult, aminek eszményképe a Goethe által megrajzolt Werther figurája volt. Az állítólag igen érzékeny lelkű íróra nagy hatást gyakorolt a német költő művének hangulata, miután azonban ahhoz nem férhetett hozzá, később Salamon Gessner Idyllumait fordította magyar nyelvre, a Bácsmegyey öszve-szedett levelei című regény megalkotásával pedig Albrecht Christoph Kayser egyik Werther-utánzatát ültette át hazai környezetbe.

A pályája elején álló fiatalember kortársai mellett a világirodalom óriásainak műveit is előszeretettel fordította – egyik leghíresebb munkája az 1790-ben megjelentetett Hamlet-fordítás –, de a Franciaországból érkező esszéket és pamfleteket is érdeklődéssel vette kezébe. Kazinczy talán fiatalságából eredően is vonzódott a felvilágosodás és a francia forradalom eszméihez, kalandvágya pedig a nyugati mintára megalakuló titkos társaságok – a szabadkőművesek, majd a Rózsa Rend – után később a jakobinusok közé sodorta őt. Vándorévei alatt az író számos feltörekvő fiatal pályatársával megismerkedett, például Batsányi Jánossal, akivel 1787 során megindította a Magyar Museum című folyóiratot.

Kazinczy írói sikerei mellett ígéretes hivatalnoki karriernek nézhetett elébe, ugyanis 1784-ben táblabírói, 1785 novemberében pedig – tíz vármegyére kiterjedő hatáskörrel bíró –  tanfelügyelői pozícióba került. A férfi öt éven keresztül töltötte be ezen hivatalát, kiváló iskolaszervező munkája ellenére azonban II. József (ur. 1780-1790) halála után – valószínűleg református vallásából eredően – hamarosan elveszítette állását.

Kazinczy pozíciója visszaszerzése érdekében 1791-ben Bécsbe utazott, ekkor találkozott először Hajnóczy Józseffel, aki évekkel később bevonta őt a jakobinus szervezkedésbe. Barátságuk sok szempontból végzetesnek bizonyult az író-műfordító számára, ugyanis annak ellenére, hogy 1794 során mindösszesen az összeesküvők kátéjának terjesztésével próbálkozott, a mozgalmat felgöngyölítő császári hatóságok decemberben őt is őrizetbe vették. Kazinczyt először fő- és jóságvesztésre ítélték, a magyar kultúra szerencséjére azonban büntetését végül börtönfogságra enyhítették, és a következő években többek között Brünnben, Spielbergben, Kufsteinben és Munkácson őrizték.

A férfi hat év után, 1801-ben szabadult rabságából, amiről később Fogságom naplója című művében emlékezett meg. Kazinczy karrierjét a börtönévek menthetetlenül kettétörték: miután jól fizető hivatalt többször már nem kapott, rokonaival fennálló konfliktusa pedig – örökségéért folytatott – hosszadalmas és eredménytelen pereskedésig fajult, anyagi problémái állandósultak. Az író-műfordító édesanyjától mindösszesen egy Sátoraljaújhely melletti kis birtokot kapott, amit később Széphalomnak keresztelt el. Kazinczy 1804 után ide költözött feleségével, Török Zsófiával – Sophie-val –, a következő évtizedekben pedig ebben a kis kúriában építette fel a magyar szellemi élet fellegvárát. Az irodalmár élete végéig igen szerény körülmények között élt, 1806-ban például meg kellett válnia könyvtárától, 1821 után pedig arra kényszerült, hogy a sátoraljaújhelyi levéltárban vállaljon munkát.

A börtönévek Kazinczy munkásságában is vízválasztónak bizonyultak, ugyanis a fogság után a férfi elsősorban az irodalmi élet szervezésébe fektette energiáit. Példátlanul kiterjedt – több ezer írást számláló – levelezése révén az író-műfordító hamarosan a magyar művészet fókuszpontjába került, akihez személyesen, vagy levél útján a század elejének írónemzedéke számtalanszor „elzarándokolt”, hogy tanácsot, véleményt, vagy útmutatást kérjen. Kazinczy utóbb befolyását anyanyelvünk modernizációja érdekében használta fel, az 1800-as évek során ugyanis a nyelvújítás programjának legfőbb szószólója lett, ezzel együtt pedig a választékos nyelvhasználatot előtérbe helyező klasszicista stílus mellett szállt síkra. Az író-műfordító úgy vélte, az alkotás mellett egyúttal a nyelv művelése, építése – új kifejezések kialakítása és használatba ültetése – is az irodalmárok feladatai közé tartozik, amit egyes műveiben talán túlzottan is komolyan vett.

Kazinczy neologizmusaival – és ideáit hirdető Csokonai-nekrológjával, valamint a Tövisek és virágokkal – számos egykori barátjával maga ellen fordította, egyúttal pedig háborút robbantott ki az irodalmi berkekben, mely során a „frontvonal” a neológusok – azaz az újítók – és az ortológusok között húzódott. Kazinczyt ellenfelei az 1813-as Mondolat című gúnyirattal személyében is támadták, Kölcsey és Szemere Pál azonban két évvel későbbi válaszukban pártfogásukba vették az irodalmárt, aki a Tudományos Gyűjteménybe írt 1819. évi cikkével – Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél – aztán békét teremtett a vitázó felek között, és – kevésbé radikális álláspontra helyezkedve – a konszenzus lehetőségeit kezdte keresni.

A nyelvújítási vita idején Kazinczy már elérte 60. életévét, és úgy érezte, számot kell adnia addigi pályájáról, amit fogságáról írt naplója mellett Pályám emlékezete című önéletrajzával tett meg. Az író-műfordító talentumát mutatja, hogy idős kora ellenére utolsó, erdélyi és magyarországi utazásairól készült leírásai munkásságának csúcspontját jelentették. Eközben művelődésszervezői erőfeszítései sem lanyhultak, bár tény, hogy a Szemerét és Kölcseyt követő írógeneráció már nem Széphalmot, hanem a hamarosan reformkorba lépő Pestet tekintette központjának.

A köztiszteletben álló nyelvújító – miután kibékült Kisfaludy Károllyal – ezekben az években közreműködött az Aurora folyóirat szerkesztésében, majd oroszlánrészt vállalt a Magyar Tudományos Akadémia szervező munkálataiban is. Élete utolsó évében már szinte minden energiáját a születő Akadémiába fektette, a munka azonban egyúttal fel is emésztette az idős férfi egészségét. Kazinczy 1831 júniusában tért haza Pestről széphalmi birtokára, augusztusban pedig a Felvidéken pusztító kolerajárvány áldozata lett.

Kazinczy Ferenc halálával a magyar irodalomtörténet egyik legkimagaslóbb alakja távozott az élők sorából, aki levelei, fordításai és önéletrajzi írása mellett az irodalom és a művelődés szervezésében, valamint nyelvünk megújításában is múlhatatlan érdemeket szerzett. Kazinczy hatalmas munkabírásával szinte egymaga képezett hidat a bécsi udvari testőrség és a reformkori Pest által megteremtett irodalmi élet között, aminek nyomán jelentőségét nehéz méltóképpen szavakba önteni.