Mária Terézia koronázása

Szerző: Tarján M. Tamás

1741. június 25-én koronázták Magyarország királynőjévé Habsburg Mária Teréziát (ur. 1740-1780), III. Károly (ur. 1711-1740) legidősebb leányát. Mária Terézia a második nő volt hazánk történetében, aki a Szent Koronát a maga jogán a fejére helyezhette, de míg Anjou Mária (ur. 1382-1395) öröklését tiszteletben tartották, a felvilágosult királynő hatalomátvétele egyáltalán nem volt akadálymentes.

III. Károly egyetlen fia, Lipót János főherceg alig pár hónaposan, 1716 novemberében meghalt, így – először a Habsburg-ház történetében – hamarosan előállt az a helyzet, hogy a trón várományosa csakis nő lehetett. Az 1711-ben elhunyt Józsefnek (ur. 1705-1711) ugyanis csak leánygyermekei voltak, ahogy Károly felesége, Erzsébet Krisztina királyné is három hercegnőnek adott életet. Az uralkodó már Lipót János születése előtt, 1712-től foglalkozott a leányági örökösödés gondolatával, aminek lehetőségét először a horvát rendek ajánlották fel neki. Károly 1713-ban a bécsi Burgban összehívta teljes kormányzati apparátusát, és nyilvánosságra hozta előttük I. Lipót tíz évvel korábbi, titkos öröklési paktumát – eszerint akkor József az osztrák, Károly a spanyol birtokokra számíthatott, de a két birodalom egy kézben is egyesülhetett volna – majd kiegészíttette azt a nőági örökösödés lehetőségével.

Ez a dokumentum lett a Pragmatica Sanctio, melyet az erdélyi, nagyszebeni országgyűlés 1722 márciusában, a pozsonyi pedig három hónappal később fogadott el, és az 1723/I-II. törvénycikkelyekkel léptetett gyakorlatba. Ezt követően a császár-király az európai hatalmakkal is elfogadtatta a szerződést, így 1740 októberében bekövetkező halála után legidősebb leánya, a 23 esztendős Mária Terézia örökölte összes országát. Egyetlen kivétel volt, a császári korona, melyet korábban nő sohasem viselt; a dinasztia azonban 1745-ben ezt is visszaszerezte, és a királynő férje, Lotharingiai Ferenc (ur. 1745-1765) tehette azt fejére.

Ismeretes, hogy Károly halálát követően két hónappal mégis kirobbant a nyolcéves osztrák örökösödési háború, aminek tükrében a Pragmatica Sanctió törekvéseit gyakran kudarcként szokták értékelni. A valóságban ugyanakkor Mária Terézia öröklését minden lehetséges aspiráns elfogadta: egyedül Károly Albert bajor választófejedelem (ur. 1726-1745) lépett fel – éppen a Pragmatica Sanctio alapján! – trónigénnyel, de kérése jogtalansága hamar nyilvánvalóvá vált. A háború kirobbantója, Nagy Frigyes porosz király (ur. 1740-1786) valójában semmiféle ürügyet nem keresett a támadáshoz, mindössze Mária Terézia személyében egy gyenge nőt sejtett, akit Szilézia fejében akart csak elismerni. A királynő azonban nem engedett a zsarolásnak, így 1740 decemberében a poroszokkal beállt a hadiállapot, amihez hamarosan a kikosarazott bajor választó is csatlakozott.

Mária Terézia tehát némiképp kiszolgáltatottan várta magyar alattvalóinak döntését – látszólag a pozsonyi rendek előtt is ott állt a „szabadság” ígérete, hiszen a poroszokkal, bajorokkal, és a franciákkal szövetkezve akár el is űzhették volna a Habsburgokat. A magyarok mégis a recsegő-ropogó, szétszakításra ítélt birodalom összetartása mellett tették le voksukat, aminek egyik legjelentősebb oka alighanem a még mindig jelentős török veszély volt, de egy gyenge nő látványa – aki ráadásul nemrég anya lett – valószínűleg még a Habsburgokra leginkább neheztelő küldöttek szívét is meglágyította. A rendek elfogadták a magát már királynőnek címző Mária Terézia január 21-i meghívó levelét, majd – mivel az uralkodónő márciusban szülte meg fiát, Józsefet – négy hónappal később, május 14-én össze is gyűltek a pozsonyi diétán.

Június 20-án a királynő elődeihez hasonló pompával vonult be a koronázóvárosba, majd négy nappal később aláírta a Batthyány Lajos kancellár által megfogalmazott hitlevelet. Másnap, 1741. június 25-én, a Szent Márton-dómban Esterházy Imre és Pálffy János nádor közreműködésével Mária Teréziát Magyarország királyává koronázták – a rendek a domina et rex, azaz úrnőnk és királyunk néven szólították meg őt hódolatuk során – majd, tekintettel az új uralkodó nő voltára, hintóval vitték őt le a Duna-parti koronázási dombhoz. Az új király(nő) ősi szokás szerint fellovagolt a dombtetőre, és kardjával a négy égtáj felé suhintva esküt tett az ország védelmére. A ceremónia befejezéseként aztán Mária Terézia a ferencesek templomában aranysarkanytús vitézeket avatott.

A szorongatott királynő tehát Magyarország hűségében bizton megnyugodhatott, eközben azonban birodalma nyugati feléből egyre baljósabb hírek érkeztek: a bajor-francia-porosz szövetség elszánta magát az osztrák tartományok felosztására, a támadókkal szemben pedig a Habsburg királynő – egy ideig – mindössze Anglia közvetítésére számíthatott. Ebben a válságos helyzetben került sor az 1741-es év második, híres pozsonyi országgyűlésére, ahol Mária Terézia már a csecsemő Józseffel jelent meg, és elérte, hogy a rendek életüket és vérüket ajánlják fel országai megvédésére. Ez a gesztus, és ezzel együtt Magyarország hűsége aztán döntő módon járult hozzá az osztrák örökösödési háború túléléséhez, és – Szilézia elvesztésével – a Habsburg Birodalom fennmaradásához, melyet egyik legjelentősebb felvilágosult uralkodónk aztán négy évtizeden át kormányozhatott.