Kara Musztafa ostrom alá veszi Bécset

Szerző: Tarján M. Tamás

1683. július 14-én kezdődött meg Bécs török ostroma, melyet Kara Musztafa török nagyvezír irányított az Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf vezette védők ellen. A szeptemberig elhúzódó várvívás végén, a kahlenbergi csatában aztán a Sobieski János (ur. 1674-1696) vezette keresztény haderő visszaverte az oszmánokat, és győzelmével előkészítette Magyarország felszabadítását.

Bécs már a 15. század óta kiszemelt trófea volt az oszmán szultánok számára, melyet elsőként I. Szulejmán (ur. 1520-1566) kísérelt meg elfoglalni, 1529-ben. Mivel a törökök a birodalomépítés során ritkán vállalkoztak kockázatos akciókra, a császárváros az elkövetkező 150 évben elkerülte a további ostromokat, és a Habsburgok által vívott háború a magyar végvárvonalon zajlott. Szulejmán halála után az oszmán hatalom folyamatosan vesztett erejéből: a tizenötéves háborút (1593-1606) már döntetlen eredménnyel vívta meg, a 17. század első évtizedeiben pedig belső problémákkal kellett szembenéznie. Változást az 1660-as években a Köprülü-fivérek, Musztafa és Ahmed irányítása hozott, akik – miközben újra felvirágoztatták a birodalmat – útépítéseik révén csökkentették a Bécs elleni felvonulás idejét, a jelentős végvárak megszállásával – például Várad, Érsekújvár – pedig újabb területeket vontak adóztatás alá.

Az 1683-as ostrom közvetlen előzménye I. Lipót (ur. 1657-1705) intoleráns politikája volt, aki egyszerre akarta szétzúzni az önálló magyar államiságot és a protestáns felekezeteket. Bár az uralkodó 1681-ben meghátrált, és a soproni országgyűlésen visszaállította a rendek jogait, az ország református többségű részében olyannyira meggyűlöltette magát, hogy Thököly Imre vezetésével felkelés bontakozott ki. Thököly IV. Mehmed (ur. 1648-1687) támogatását is élvezte, és 1682 során – a Felvidékkel – kiszakított egy negyedik darabot az ország testéből. Miután a Habsburgok jelentős pozíciókat vesztettek Magyarországon, Mehmed nagyvezírje, Kara Musztafa úgy vélte, jó esély mutatkozik egy hódító hadjárathoz, mely Bécset vette célba.

A diván – szultáni haditanács – végül beleegyezett a hadjáratba, így a nagyvezír 1683 márciusában megindult észak felé. A térség keresztény uralkodói, Sobieski János és I. Lipót nem tudták, hogy a főerők melyikük országát szándékoznak megtámadni, így április 1-jén szövetséget kötöttek. A két koronás fő kölcsönös segítségnyújtási egyezménye tette aztán lehetővé, hogy a kahlenbergi csatában III. János vezesse a keresztény főerőket. Kara Musztafa erői végül Bécset vették célba: a ruméliai szállásterületekről induló 30 ezer főnyi reguláris sereg később jelentősen gyarapodott a meghódított tartományokban állomásozó aszab és akindzsi erőkkel, egyúttal a nagyvezír arra kényszerítette vazallusait – a moldvai, havasalföldi fejedelmeket, Apafi Mihályt Erdélyből, valamint Thökölyt –, hogy csatlakozzanak a hadjárathoz.

A hűbéresek közül a krími tatár kán volt a legerősebb, aki 40 000 könnyűlovasával érkezett meg Bécs környékére, és az ostrom hónapjai során végigpusztította az osztrák tartományok java részét. Ami a magyar segéderőket illeti, Apafi hadai csupán a hátország biztosítására kellettek, egyedül Thököly és 4000 embere vett részt a császárváros ostromában. A későbbi becslések ugyan a török hadak erejét 240 000 főben állapították meg, de a hanyatlás szélén álló birodalom a segédcsapatokkal együtt is maximum feleannyi embert tudott kiállítani, és 300 régi ágyúval kezdte meg a város ostromát. Miután Lipóttal körülbelül 80 000 polgár is elmenekült Bécsből, a Starhemberg vezette 11 000 főnyi őrség mellett körülbelül 5000 polgár vett részt a védekezésben – a császáriak ágyúk terén egyébként felülmúlták az ostromlókat.

Miután Bécset körbezárták Kara Musztafa erői, a német és lengyel területeken páni félelem lett úrrá, és a birodalom fejedelmei egyre-másra ajánlották fel segítségüket. Sobieski János augusztus 15-én indult meg Krakkóból, és ezzel – XI. Ince felszólítására – gyakorlatilag védtelenül hagyta saját királyságát. A keresztény fejedelmek szerencséjére a július 14-én kezdődő ostrom kiegyenlített küzdelmet hozott: bár a támadók elszigetelték Bécset a külvilágtól – és ezzel hosszútávon éhezésre kárhoztatták a védőket –, a város komoly erődítményeit mégsem tudták lerombolni. Mivel az oszmán ágyúk többsége meglehetősen régi volt, Kara Musztafa rövid időn belül az aknaásás taktikájához nyúlt, hogy alulról robbantsa fel a hatalmas falakat; így aztán az ostrom során a legfőbb fegyver az ásó lett, Bécs sorsa pedig az aknák és ellenaknák sikerén múlt. A július és augusztus hónapon át húzódó küzdelem során állítólag a védők arra kényszerültek, hogy – a lovak levágása után – patkányhússal éljenek, szörnyű nélkülözéseket vészeltek át, de nem adták meg magukat.

Miután az oszmánok előtt kapituláló városokban a hódítók rendre vérfürdőt rendeztek, a bécsiek nem fogadták el Kara Musztafa békeajánlatait; közben a tucatnyi náció katonáiból álló ostromló hadat megosztották a különféle ellentétek, melyek főleg a krími kán és a nagyvezír közti tekintélybeli vetélkedésből eredtek, illetve abból, hogy a vazallusok jelentős része nem volt érdekelt Bécs elfoglalásában. Kara Musztafa azonban a nehézségek ellenére is jelentős sikereket ért el, szeptember elejére nagyrészt leromboltatta a legfőbb bástyákat – többek között a Lövelt és a Burgot –, és küszöbön állt a császárváros elleni végső gyalogos roham. Ekkor, szinte az utolsó pillanatban avatkozott be Lipót és Sobieski János egyesült serege.

Lotharingiai Károly császári fővezér még augusztus során győzelmet aratott Thököly felett az ostromterülettől északkeletre fekvő Bisambergnél, ráadásul az utóvédek hibájából a Duna átkelői őrizetlenek maradtak, így a majdnem 40 000 fős lengyel felmentő sereg gond nélkül egyesülhetett a német fejedelmek és a császár hadaival. A keresztény szövetségesek aztán egyesült erővel csaptak le Kara Musztafa erőire, és 1683. szeptember 12-én, a Kahlenberg mellett vívott ütközetben döntő győzelmet arattak, majd felszabadították az utolsó napjait élő Bécset. A diadal nem csak erkölcsi szempontból volt jelentős, ugyanis a csata után a keresztények kezére került az ostromló sereg szinte összes felszerelése, a fejvesztve menekülő oszmán erők nyomában pedig ellentámadás indulhatott.

Kara Musztafa tehát belebukott kockázatos vállalkozásába, ezért a szultán hamarosan selyemzsinórt küldött számára, és öngyilkosságot kellett elkövetnie. Bécs második ostroma fordulópont volt a Habsburg és oszmán birodalmak harcában, mert utóbbi a kudarc után soha többet nem tudott ekkora erőt kifejteni, Magyarország pedig az 1699-es karlócai és az 1718-as pozseraváci békék után felszabadulhatott a félhold uralma alól. A vereséget követően a Török Birodalom megkezdte visszavonulását a Duna völgyéből, hogy helyét az első világháború végéig a Habsburg-dinasztia foglalhassa el.