A linzi béke

Szerző: Tarján M. Tamás

„A világ dicsőségének vadásza nem vagyunk, a mely szegeletben az Uristen a mi nemzetünknek javára méltóztatott helyeztetni, azt koczkára nem vethetjük.”

(I. Rákóczi György erdélyi fejedelem)

1645. december 16-án cserélték ki III. Ferdinánd magyar király (ur. 1637–1657) és I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1630–1648) követei Linz városában a két uralkodó által kötött békeszerződés okmányait, mely sok tekintetben a korábbi – Bécsben és Nikolsburgban aláírt – egyezmények rendelkezéseit erősítette meg. Rákóczi a kompromisszum eredményeként – Bocskai Istvánhoz (ur. 1604–1606) és Bethlen Gáborhoz (ur. 1613–1629) hasonlóan – kiterjeszthette uralmát a hét felső-magyarországi vármegyére, ugyanakkor elődeinél jelentősebb sikert ért el abban a tekintetben, hogy a szerződés a protestáns vallásgyakorlás jogát a magyarországi jobbágyság számára is biztosította.

Diplomáciai játszmák Erdély hadba lépéséért

Miután I. Rákóczi György 1630 novemberében győztesen került ki a Bethlen Gábor halála után kezdődő – Brandenburgi Katalin (ur. 1629–1630) rövid uralkodása alatt is dúló – hatalmi harcokból, a Habsburg-dinasztia ellen küzdő protestáns államok azonnal megkísérelték bevonni a református fejedelmet a harmincéves háborúba. Bár II. Gusztáv Adolf svéd király (ur. 1611–1632) 1630 óta aratott sorozatos győzelmei kedvező alkalmat kínáltak a hadba lépésre – az északi nagyhatalom seregei 1632 tavaszán már Bajorországban és a cseh tartományokban jártak –, az új fejedelem nagy elődjéhez képest óvatosabb politikát folytatott. Rákóczi – Bethlen Gáborral ellentétben – csak komoly diplomáciai biztosítékok mellett és jelentős anyagi támogatás fejében lett volna hajlandó csatlakozni a protestáns szövetséghez.

A tartózkodást mindenekelőtt a Porta magatartása indokolta. Az Oszmán Birodalom katonai erejét ugyan lekötötte a perzsák ellen vívott háború, a Habsburgokkal kötött szőnyi békével (1627) azonban a törökök stabilizálni tudták uralmukat az „északi végeken.” A nagyhatalmi kompromisszum egyértelműen korlátozta Erdély mozgásterét, ráadásul IV. Murád szultán (ur. 1623–1640) a vazallus fejedelemség belső viszályait is a maga javára fordította. Bár elfogadta I. Rákóczi György megválasztását, ezzel egy időben Konstantinápolyban menedéket nyújtott az ellene szervezkedő nemeseknek – pl. az ifjabbik Székely Mózesnek –, így zsarolási potenciállal rendelkezett arra az esetre, ha hűbérese engedetlennek bizonyulna vele szemben.

Rákóczi ingatag helyzetét jól mutatja, hogy 1636-ban a budai pasa kísérletet tett megbuktatására. Jóllehet, a török had felett aratott szalontai győzelem miatt a Porta később nem fenyítette meg vazallusát, az események fényében érthető, hogy az erdélyi uralkodó a svéd udvar és – Franciaország 1635. évi hadba lépése után – XIII. Lajos (ur. 1610–1643) küldöttei előtt miért ragaszkodott ahhoz, hogy – csatlakozása előtt – jövőbeli szövetségesei kieszközöljék a szultán jóváhagyását, és évi több százezer arannyal támogassák hadműveleteit. Az 1630-as évek sűrű követjárásai és Rákóczi követeléseinek mérséklődése ellenére a felek végül nem jutottak megegyezésre. A svédek és a franciák egyaránt attól tartottak, hogy a másik állam nem járul majd hozzá Erdély hadba lépésének költségeihez, így a fejedelem sokáig tétlenül figyelte a Német–római Birodalom területén dúló harcokat annak ellenére, hogy a magyar belpolitikai folyamatok is számára kedvezően alakultak.

A protestánsok sérelmei

A királyi országrészben egyfelől a – hosszú háborúskodásban kimerülő bécsi kincstár által kivetett – magas adóterhek és az idegen zsoldosok dúlásai, másfelől pedig a protestánsokat ért sérelmek keltettek konfliktust. Bár II. Ferdinánd (ur. 1619–1637) magyarországi ellenreformációs törekvései – részben Pázmány Péter esztergomi érsek politikájának köszönhetően – nem eredményeztek az osztrák tartományokban tapasztalható elnyomást, a katolikus főurak és földbirtokosok önkényes templomfoglalásai, a prédikátorok által elszenvedett üldöztetések, illetve a jobbágyok körében végzett erőszakos térítések súlyos feszültséget gerjesztettek. A Pozsonyban (1630, 1642) és Sopronban (1634/35) tartott országgyűléseken a protestáns rendek hiába küzdöttek azért, hogy sérelmeiket orvosolják: a – katolikus klérus befolyása alatt álló – király passzivitása és Esterházy Miklós nádor nyomásgyakorlása miatt panaszaik nem kerültek napirendre, így a bécsi (1606) és nikolsburgi békében (1621) elismert jogaik nem érvényesülhettek.

Óvatos háború és a „lassú futás”

I. Rákóczi György végül annak hatására szánta el magát a beavatkozásra és a magyarországi protestánsok ügyének felkarolására, hogy a svéd hadak fővezére, Lennart Torstensson 1642 végén – küldöttje útján – megüzente neki, hogy Stockholm hajlandó teljesíteni a csatlakozásért cserében támasztott – ekkorra már évi 200.000 tallérra lealkudott – anyagi követeléseit. Mindazonáltal a fejedelem továbbra is halogató taktikához folyamodott: úgy vélte, tanácsosabb kivárnia, míg szövetségesei biztosítják a Porta semlegességét – erre 1643-ban került sor, és Rákóczinak is 40.000 aranyába került –, de az is tétlenségre ösztönözte, hogy a dánok váratlanul beléptek a háborúba, és egy ideig lekötötték a svéd haderőt.

Az erdélyi uralkodó szokatlan időpontban, 1644 februárjában szánta el magát a támadásra; úgy tervezte, hogy gyors katonai sikerekkel rövid időn belül tárgyalásokra kényszeríti III. Ferdinándot. Rákóczi csapatai az első hónapokban – Forgách Ádám felső-magyarországi főkapitány hadainak ziláltsága miatt – szinte vérontás nélkül nyomulhattak előre. A fejedelem minimális erőfeszítések árán foglalta el Szatmárt, Tokajt és Kassát, majd alvezérei – Kemény János, Bornemissza Pál és Rákóczi Zsigmond – szétválása után a bányavárosok és a Garamig terjedő területek is a kezére kerültek.

A hadiszerencse azonban hamarosan az ellenséghez pártolt: Götz tábornagy csapatai 1644 májusában ellentámadásba lendültek, és miután Rákóczi túlságosan nagy kockázatot látott egy nyílt ütközet vállalásában, a „lassú futásban” hátráló erdélyi seregek hamarosan a Bodrogközig szorultak vissza. A nyári hónapokban Kemény János nyitrai betörésével meglepte III. Ferdinánd hadvezéreit, a későbbi fejedelem azonban nem tudta megakadályozni, hogy Homonnay János és Csáky István lengyel földről érkező segédcsapatai egyesüljenek az ellenség főerejével, így a további hónapok azzal teltek, hogy Rákóczi és a király hadai egymást kerülgették.

Ígéretek ostroma alatt

A fejedelem már 1644 nyarán tárgyalásokat kezdeményezett a bécsi udvarral a békekötés lehetőségeiről, számottevő harctéri sikerek nélkül azonban nem csikarhatott ki kedvező feltételeket Ferdinándtól. Mindazonáltal a következő év tavaszán az erőviszonyok Rákóczi javára módosultak, a dánok felett győzedelmeskedő svéd hadak ugyanis visszatértek a cseh tartományokba, és már közvetlenül Bécset fenyegették. Torstensson 1645 márciusától igyekezett rábírni erdélyi szövetségesét a császárváros közös ostromára, a fejedelem azonban energiáit inkább a felső-magyarországi várak hódoltatására fordította. Rákóczi csupán félszívvel támogatta a svédek hadműveleteit – pl. Brünn ostromát –, és egyre a háborúból való kilépés lehetőségét kereste, amihez a – hűbérese túlzott megerősödését nem támogató – Porta sürgetése szolgáltatott számára indokot. Annak ellenére, hogy Torstensson segédcsapatokkal támogatta I. Rákóczi Györgyöt, és 1645 áprilisától Franciaország is hozzájárult Erdély küzdelmeinek finanszírozásához, a nyári hónapokban III. Ferdinánd és a fejedelem megállapodott a fegyvernyugvás feltételeiről.

Békekötés Linzben – A „nagy elődök” útján

Az 1645. december 16-án megkötött linzi béke – mely az okmányok ünnepélyes kicserélésével lépett életbe – az erdélyi uralkodó összes reális követelését teljesítette. A megállapodás értelmében – Bocskai Istvánhoz és Bethlen Gáborhoz hasonlóan – Rákóczi megkapta a királytól a hét felső-magyarországi vármegyét – Borsodot, Abaújt, Zemplént, Szabolcsot, Szatmárt, Bereget és Ugocsát –, ezenfelül pedig családi birtokait is gyarapította – többek között – a regéci, tokaji, nagybányai és ecsedi uradalmakkal.

A békeszerződés megkötésekor – elődei példáját követve – Rákóczi a magyar rendek politikai jogainak, illetve a királyi Magyarországon élő protestánsok szabad vallásgyakorlatának védelmezőjeként igyekezett fellépni. Előbbi törekvését az egyezmény azon pontja tükrözte, mely kötelezte III. Ferdinándot, hogy a Portával folytatott tárgyalásokon magyar tanácsadói számára is biztosítson helyet.

A linzi béke legfontosabb passzusai ugyanakkor vitathatatlanul a felekezeti ügyekre vonatkoztak. A szerződés megerősítette azokat a jogokat, melyeket – 1608. évi koronázási hitlevelében – II. Mátyás (ur. 1608–1619) adományozott a protestánsoknak, Rákóczi azonban elődeinél is nagyobb engedményeket tudott kicsikarni a királytól abban a tekintetben, hogy a szabad vallásgyakorlást – a szabad királyi városok és mezővárosok lakóin, illetve a végvári katonákon túl – a jobbágyság számára is kieszközölte. A békeegyezmény megtiltotta az önkényes templomfoglalást és a hitszónokok üldözését, a másfél éves háború során kisajátított egyházakat pedig kölcsönösen visszaszolgáltatta eredeti tulajdonosaiknak. A korábbi évtizedekben elbirtokolt templomok és imaházak ügyét, valamint a tizedbérléssel és a jezsuita rend működésével kapcsolatos kérdéseket a linzi béke a következő – 1646 augusztusában összehívott – rendi országgyűlés elé utalta.

Annak ellenére tehát, hogy I. Rákóczi Györgyöt szövetségesei gyakran bírálták túlzott óvatossága és minimális áldozatvállalása miatt, a harmincéves háború által kínált lehetőségeket sikerült teljes mértékben kihasználnia. Viszonylag csekély haderejével, a Porta állandó nyomásgyakorlása mellett is elérte, hogy az Erdélyi Fejedelemség megtartsa azt a pozíciót és védhatalmi státust, melyet Bethlen Gábor évtizedekkel korábban kivívott; sőt, bizonyos szempontból tovább is fejlesztette elődje eredményeit, hiszen utóbb kieszközölte, hogy a vesztfáliai békeszerződésben – Franciaország szövetségeseként – Erdély is szerepeljen, amivel – szimbolikus módon – a fejedelemség az európai államok közösségébe lépett.