A diakovári csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?”
(Balassi Bálint)

1537. október 9-én vívták a Hans Katzianer vezette német–cseh–magyar–horvát erők a szendrői bég seregei ellen a diakovári ütközetet, melyet katasztrofális kimenetele nyomán utóbb csak az „osztrák Mohácsként” emlegettek. A csatában Katzianer megközelítőleg 25 000 fős hada megalázó vereséget szenvedett egy jóval kisebb török seregtől, amiért utóbb börtönbe vetették, majd orvul meggyilkolták.

Az 1537-es esztendőben úgy tűnt, I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) végre megvalósítja koronázási ígéretét, ugyanis – első alkalommal a török háborúk során – támadó hadjáratot szervezett a hódoltság területére. A mintegy 25 000 fős, magyar, német, cseh és horvát erőkből álló hadsereg élére Hans Katzianer, az uralkodó egyik legtehetségesebb hadvezére került, aki az 1528-as szinai ütközetben a rivális magyar király, Szapolyai János (ur. 1526-1540) ellen, Bécs ostroma alatt – 1529-ben – és az 1532-es leobersdorfi csatában pedig az oszmánok ellenében csillogtatta meg tudását.

Miután a fent említett utolsó két összecsapás egyaránt keresztény győzelmet hozott, Ferdinánd az évek során elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy egy támadó hadjárattal gátat szabjon a lassú török terjeszkedésnek – az egyes pasák és bégek ugyanis „önerőből” több végvárat is elfoglaltak, például Jajcát, Klisszát és Pozsegát –, és visszaszerezze a stratégiai fontosságú erődöket. Ebből a szempontból a Hans Katzianer által kiszemelt Eszék ideális választás volt, hiszen ez a vár őrizte a Dráva legfontosabb átkelőjét, vagyis a Dunántúl és a horvát-szlavón végek szempontjából egyaránt kulcsfontosságú volt. 1537 nyarán minden jel arra utalt, hogy az impozáns keresztény sereg sikerrel jár majd, az ígéretesen induló hadjárat azonban a diakovári csatában rémálomszerű befejezéssel ért véget.

Az 1537. évi szégyenteljes kudarcnak három oka volt, melyek közül kettő valóban Katzianer felelőssége volt, a harmadik azonban Bécset terhelte. A hadvezér először is azzal hibázott nagyot, hogy szeptemberben megfelelő ostromágyúk nélkül kezdett bele Eszék ostromába; ez a hiányosság súlyos következményekkel járt, ugyanis a szultán parancsára megerősített vár elfoglalása komoly tűzerő nélkül lehetetlen volt. Katzianer mulasztása nyomán a királyi hadak gyakorlatilag tehetetlenül vesztegeltek Eszék falai alatt, ellátmányuk pedig idővel vészesen megfogyatkozott – ez volt a sereg későbbi megsemmisülésének második oka. Bár elvileg az élelmiszerről szintén a fővezérnek kellett volna gondoskodnia, a hadseregben kitörő éhínség – és az ezzel együtt járó járvány – valójában Ferdinándot terhelte, hiszen a végigpusztított és kifosztott végvidéken a hadak ellátása kivitelezhetetlen volt. A meglévő gondokat aztán tovább súlyosbította Katzianer döntésképtelensége, aki a szégyen miatt kezdetben nem merte feladni Eszék ostromát, habozásával pedig pusztulásra kárhoztatta csapatait.

Szeptember végén a hitét vesztett keresztény sereg végül elvonult a vár alól, a szlavón vidék úttalan útjai, a nélkülözések és az őket üldöző törökök állandó rajtaütései azonban rövid időn belül szétforgácsolták Katzianer erőit. A parancsnokot elképesztő balszerencse-sorozat sújtotta, ugyanis egy kisebb összecsapás során egyik legtehetségesebb alvezérét, Bakith Pál szerb vajdát is elveszítette, nélküle pedig egyszerűen tehetetlennek bizonyult az oszmánok portyázó harcmodorával szemben. Katzianer lelkületét mutatja, hogy röviddel az október 9-i ütközet előtt ágyúit és serege poggyászát egyszerűen sorsára hagyta, mikor pedig már küszöbön állt a csata, katonáival is ugyanezt tette.

A tüzérségét, vezérét és önbizalmát egyaránt nélkülöző keresztény had Diakovárnál már nem tudott kitérni a szendrői bég serege elől, mely csupán harmadát tette ki a királyi erőknek, ám összehasonlíthatatlanul jobb állapotban volt. A kibontakozó ütközetben aztán Albert von Schlik, majd Johann von Ungnad – egységeikkel együtt – idejekorán követték Katzianer példáját, miközben a horvát–magyar lovasság bátran – ámde eredménytelenül – szállt szembe a támadókkal. A diakovári csatában küzdő vitézek java részét a törökök rövid időn belül lekaszabolták, a maradékot pedig bekerítették, és fogságba hurcolták, ezzel az impozáns keresztény sereg gyakorlatilag teljesen megsemmisült.

A szégyenletes vereség híre hét nap után, október 16-án jutott el Bécsbe, ennek nyomán pedig Ferdinánd – gyávaság és árulás vádjával – elfogatta, és tömlöcbe záratta hadvezérét. Katzianer ugyan hamarosan megszökött börtönéből, azonban két évvel később, amikor a Zrínyieknél keresett menedéket – vélhetően a király utasítására –, orvul végeztek vele. Az „osztrák Mohács” névvel illetett ütközetben elszenvedett vereség nyomán a későbbi korok Katzianerről mint tehetségtelen és gyáva hadvezérről emlékeztek meg, ám a teljes igazság érdekében el kell mondanunk, hogy hosszú évtizedeken keresztül utódai számára sem termett több babér a magyarországi végeken.