Habsburg-Valois békeszerződés Madridban

Szerző: Tarján M. Tamás

1526. január 14-én kötötte meg V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) és spanyol király a foglyul ejtett I. Ferenc francia uralkodóval (ur. 1515-1547) a madridi békét, mely lezárta az itáliai háborúk 1521–26 közötti szakaszát. A Valois uralkodó kiszolgáltatott helyzetéből eredően Madridban olyan szerződés született, ami a Habsburg uralkodó javát szolgálta, ám Károly végül nem ért célt, hiszen hazatérése után Ferenc semmisnek nyilvánította a szerződést, és új szövetséget alapított a visszavágás érdekében.

Bár az 1494-ben, VIII. Károly francia király (ur. 1483-1498) hadjáratával megkezdődő itáliai háborúk az 1515-ös marignanói csatával és a következő évi noyoni és brüsszeli békével látszólag véget értek, a félsziget mégsem élvezhette sokáig a békét. Alig telt el öt esztendő, és I. Miksa német-római császár (ur. 1493-1519) halála újabb nagyhatalmi konfliktust robbantott ki, trónjára ugyanis a Habsburg-házból származó Károly spanyol király és Valois Ferenc, a francia korona birtokosa is pályázott. A visszaélésektől, fenyegetésektől és vesztegetésektől sem mentes választási procedúra végén, 1519 júniusában aztán a Habsburg jelölt szerezte meg a császári címet, ezzel azonban szinte törvényszerűvé vált egy újabb háború kezdete, hiszen Franciaország nem tűrhette, hogy minden oldalról a rivális dinasztia birtokaival legyen határos.

A küszöbön álló küzdelem fő színterének újfent Itália ígérkezett, főleg azután, hogy I. Ferenc a „tengerek királynőjével”, Velencével lépett szövetségre tervei megvalósítására. Ami V. Károly pozícióit illeti, az angol VIII. Henrik (ur. 1509-1547) támogatásának megszerzése mellett közvetett módon a reformációból is hasznot húzott, hiszen Luther fellépése után az eredetileg Ferencet pártoló X. Leó pápával is közös platformra került. A Habsburgok ezenfelül Magyarországot is szövetségeseik között tudhatták, II. Lajos királyunk (ur. 1516-1526) azonban az 1521-ben kezdődő háborúskodástól semmi jót nem várhatott, hiszen az európai konfliktus következtében a császári dinasztia jóval kevesebb támogatást nyújtott a déli végvárrendszert fenyegető oszmánok ellen.

Bár magyar–török viszonylatban az 1521-ben kezdődő háborúskodás katasztrofálisan alakult, a nyugati hadszíntereken ez egyáltalán nem bírt jelentőséggel, ugyanis ott vitathatatlanul a Habsburgok kerekedtek felül. Jóllehet, az 1521-es esztendő végén – Navarra, Itália és Németalföld lerohanásával – I. Ferenc „lépett” először, a pápai-angol-Habsburg szövetség az 1522 áprilisában, Bicocca mellett kivívott döntő győzelemmel meghatározta a háború későbbi menetét. Vereségüket követően a francia erők kiszorultak Itáliából, Velence különbékét kötött, a Valois uralkodót pedig a következő években még számos egyéb csapás sújtotta. Ferenc mindenekelőtt plusz bevételekre szorult, miután azonban megpróbálta megkaparintani Bourbon Károly örökségét, a herceg átpártolt a Habsburg szövetségesekhez, és VIII. Henrik 1523-as franciaországi expedíciójával egy időben – spanyol zsoldosok élén – Provence-t fosztogatta.

A francia király meglehetősen reménytelen helyzetéből itáliai győzelmek révén próbált kikecmeregni, ám 1524-es sikertelen hadjáratát az 1525 februárjában elszenvedett paviai katasztrofális vereség – a „lovagkor utolsó csatája” – követte, mely során maga I. Ferenc is hadifogságba esett. A totális győzelem ugyanakkor Károlyt is lehetetlen helyzetbe hozta, hiszen ellenfele bebörtönzésével a békekötésnek nem maradt reális esélye. A császár tanácstalanságát jól mutatja, hogy a Valois uralkodó több hónapon keresztül raboskodott Itáliában, majd egy Valencia melletti erődben anélkül, hogy Károly tárgyalásba bocsátkozott volna vele; ezt a diplomáciai „gordiuszi csomót” Ferenc váratlan súlyos betegsége vágta át, akit a császár 1525 őszén végül azért keresett fel, mert udvari orvosai úgy vélték, riválisa baját szerencsétlen helyzete miatti elkeseredése okozta.

Az uralkodó látogatása egyébiránt valóban kedvezően hatott Ferenc egészségére, így az év végén megkezdődhettek a béketárgyalások; a megegyezés ekkor már Károlynak is érdekében állt, hiszen szövetségesei egyre türelmetlenebbül várták reményeik beteljesülését. Más részről I. Ferenc sem alkalmazhatta a végtelenségig a kivárás taktikáját, ugyanis édesanyja, a Franciaországot régensként kormányzó Savoyai Lujza hercegnő nem tudott támogatókat találni a háború újraindítására – igaz, I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) ígéretet tett egy európai hadjáratra, ami a Magyarország számára tragikus kimenetelű mohácsi csatával zárult –, a király pedig sikertelenül próbált megszökni börtönéből.

A felek végül 1526. január 14-én, Madridban „egyeztek meg” a békéről, magyarán Károlynak ekkora sikerült rávenni foglyát az összes feltétel elfogadására: a szerződés értelmében I. Ferenc lemondott lombardiai, artois-i és flandriai területi igényeiről, átadta Burgundiát a császárnak, valamint bűnbocsánatot és birtokainak sértetlenségét ígérte Bourbon Károly herceg számára. A győztes emellett arra is rákényszerítette ellenfelét, hogy feleségül vegye nővérét, Habsburg Eleonórát, ami egyébiránt 1530-ban meg is történt.

Mivel Ferenc esküt tett a békepontok betartására, V. Károly 1526 márciusában végre szabadon engedte riválisát, a francia uralkodó azonban birodalma határának átlépése után rögtön semmisnek nyilvánította a madridi békét. Paradox módon ebben éppen VII. Kelemen pápa sietett a segítségére, aki a fogságban kicsikart szerződést szintén érvénytelennek ismerte el, és Károly császár megnövekedett hatalmától megrettenve a francia király szövetségét kereste. Két hónappal a Madridban aláírt békeegyezmény után I. Ferenc Cognacban újabb ligát szervezett, és – első ízben a Portát is bevonva az európai konfliktusokba – még abban az évben háborút indított a Habsburg hegemónia megtörésére.