Kálvin születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1509. július 10-én született Kálvin János, a reformáció egyik legnagyobb hatású hitújítója, a kálvinista egyház szellemi atyja, és gyakorlati megalapítója. Kálvin, munkássága során, Genf városában hozott létre egy protestáns közösséget, és ezzel megteremtette a svájci reformáció legsikeresebb ágát.

Kálvin a picardiai Noyonban, Franciaországban látta meg a napvilágot, édesapja, Gerard, szülővárosának jegyzője és a káptalan ügyvédje volt. Valószínűleg a reformátor is az ő kapcsolatainak köszönhette, hogy a párizsi Sorbonne-on tanulhatott – teológiát, vagy bölcsészetet –, mielőtt az orléans-i jogi egyetemre került. Utóbbi helyen találkozott Melchior Wolmar jogtudóssal, aki megismertette Kálvinnal a lutheri reformáció eszméit, ezzel pedig döntően befolyásolta annak pályáját: a fiatalember, aki korának egyik legolvasottabb embere volt, ekkor fordult a kereszténység megreformálása felé, és írásaival fokozatosan bekapcsolódott a kor hitújítóinak vitájába. Kálvin Orléans-ban és Párizsban a lutheri tanok mellett foglalt állást, ezért amikor I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) az inkvizíció szigorával fenyegette meg a protestánsokat, először Margit navarrai királynéhoz menekült, majd Strasbourgon keresztül a svájci Bázelbe ment.

Ebben a városban írta meg aztán – mindössze 26 évesen – élete fő művét, A keresztény vallás rendszere című munkát, amit – hogy a reformáció oldalára állítsa őt – Ferenc királynak ajánlott. Miután a francia uralkodó és V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) között újabb háború tört ki, Kálvin a félreeső Genfbe utazott; itt éppen érkezése előtt fogadták el a reformáció hittételeit, és Guillaume Farel vezetésével egy protestáns városállamot hoztak létre. Farel felismerte a fiatal Kálvin rendkívüli képességeit, és mondhatni kényszerrel a svájci városban tartotta őt. A hittudós ezután Genfben dolgozta ki katekizmusát, miközben prédikátori tisztséget nyert, és 1537 elején barátjával együtt beterjesztett egy új egyházszabályzatot, mely szigora, és a vallási elöljárók túlzott befolyása miatt nem nyerte el a tanács tetszését. Miután Kálvin és Farel szembeszállt a város vezetésével, száműzték őket Genfből.

A reformátor ezután Martin Bucer meghívására Strasbourgban költözött, ahol folytatta Genfben megkezdett lelkészi hivatását, és bekapcsolódott a Német-Római Császárság vallási-politikai küzdelmeibe. Az V. Károly kérésére tartott hitvitákban rendre győzedelmeskedett katolikus kihívói felett, miközben jó barátságot épített ki a lutheránus reformáció legjelentősebb képviselőivel, például Philip Melanchtonnal, akivel 1540-ben közösen kiadták az ágostai hitvallás megújított változatát. Egy évvel ezután a hit dolgaiban tanácstalan genfiek visszahívták elűzött prédikátorukat, és beleegyeztek az 1537-ben meghirdetett kálvini reformokba: a városi tanács mellett 1542-ben létrejött a konzisztórium, melynek 21 tagja szigorúan ügyelt Genf erkölcseire, mint az egyházi hatalom birtokosa. Kálvin 1564-ben bekövetkező haláláig a tóparti városban maradt, és változó sikerrel irányította az itt élő polgárok életét. A prédikátor munkabírása csodálatra késztette a várost; a vallási ügyek mellett ő felügyelte az oktatást is, tanított, prédikált, könyveket írt, vitázott, és kiterjedt levelezést folytatott kora legnagyobb gondolkodóival.

A reformátor genfi munkássága során ádáz küzdelmet vívott a városban élő libertinusokkal, akik nem támogatták Kálvin már-már sivárságba forduló szigorú erkölcseit, és enyhébb szabályokra vágytak. Ez a politikai harc 1553-ban látszólag az Ami Perrin vezette párt javára dőlt el, a presbiter lemondását azonban a város vezetése nem fogadta el, így végül – 1555-ben – mégis a libertinusok menekültek el Genfből. A reformátor élete utolsó éveire konszolidálta hatalmát, de szervezetén elhatalmasodtak a túlhajszolt életmódból eredő betegségek. Kálvin 1559-ben megalapította a genfi Akadémiát, mely intézmény élére jó barátját és szellemi örökösét, Béza Tódort nevezte ki. Életét 1564-ben fejezte be, ekkor kérésére jeltelen sírba temették el.

Kálvin amellett, hogy létrehozta a Zwingli tanaiból eredő svájci reformáció legéletképesebb ágát, olyan hatással volt Európára, ami mellett még a református egyház jelentősége is eltörpül. Az általa formált közösség, Genf törvényeinek szellemiségéből eredt az a mentalitás, mely aztán sikerre vezette a kibontakozó kapitalizmust. Ahogy a neves történész, Max Weber is írja, Kálvin protestáns etikája becsületet adott a kemény munkának, a takarékosságnak és a felhalmozásnak, ezáltal a tőkealapú gazdasági rendszer ideológiai forrása lett. Vallási téren a kálvinista tanok elsősorban a predesztináció, azaz az eleve elrendelés elvének hangoztatásával jelentettek új színt a keresztény irányzatok palettáján.

Kálvin korától fogva ez volt a református hittételek leggyakrabban támadott pontja, számos keresztény irányzat ugyanis nem fogadta el azt az ideát, mely szerint minden eleve el van rendelve Isten akarata szerint, és a halandó kénytelen ennek alávetni magát. A feltétlen engedelmesség amúgy is fontos eleme volt a református irányzatnak, amit a felekezet tagjainak még a zsarnoki kormányzással szemben sem szabadott megtagadnia, egyedül csak akkor, ha az uralkodó maga Isten ellen vétett. Kálvin fő újításai – Lutherhez hasonlóan – a Biblia szigorú, szöveghű értelmezésére, a szerény külsőségek hangsúlyozására, és az egyéni hitéletre koncentráltak; ezen tételek a kortársak – főként Bucer és Bullinger – mellett Szent Ágoston, és a középkori skolasztikusok stílusjegyeit is magukon viselték.

Kálvin János tanai mellett még érdekesebb kérdéseket vet fel Kálvin, az ember maga: szigorú törvényei alapján hajlamosak vagyunk őt is ugyanolyan mogorvának elkönyvelni, ám ezt több kortársa, köztük tanítványa, Béza portréja is megcáfolta. Lutherral összehasonlításban már reálisabbnak tűnhet ez a bírálat; társaságban a francia reformátor inkább sztoikus jellem volt, nem jellemezte az a könnyedség és humor, amit német kortársával kapcsolatban feljegyeztek. Magánemberként viszont Kálvin állítólag közvetlen és kedves volt, bár az általa megkövetelt szigorú erkölcsi szabályoktól ekkor sem tért el. Pályáját csupán egyetlen fekete folt csúfította el: ez Szervét Mihály antitrinitárius hitújító halála volt, aki 1553-ban, vélhetően a vallási vezető közbenjárására szenvedett máglyahalált Genf városában. Ezzel a váddal kapcsolatban mind a mai napig parázs vita zajlik Kálvin életrajzírói között, akinek kései követői 1903-ban engesztelő táblát helyeztek el a kivégzés egykori helyszínén.

Ezen vitás esettől eltekintve azonban Kálvin János pályáját az erények töretlensége jellemzi, akinek példáját ma egy 75 millió hívőt számláló egyház is követni igyekszik.