Paracelsus születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Minden méreg és semmi nincs méreg nélkül, csupán a mennyiségtől függ, hogy valami mérgező-e, vagy sem.”
(Paracelsus)

1493. november 11-én született Theophrastus Bombastus von Hohenheim, ismertebb nevén Paracelsus, a 16. századi Európa egyik leghíresebb polihisztora, akinek munkássága az orvostudomány mellett az alkímiában, a csillagászatban, a botanikában és az ezotéria terén is forradalmi újításokat hozott. Az állítólag igencsak gőgös gyógyító Svájcban, Einsiedeln városkában látta meg a napvilágot, miután pedig három kontinenst is bebarangolt, Salzburgban fejezte be életét.

Paracelsus tehetős családba született, édesapja ugyanis szintén tudós emberként, a környező bányák munkásainak orvosaként végezte hivatását. A polihisztor – saját bevallása szerint – elsősorban tőle, illetve Lavant és Freising püspökétől kapta tudását, később pedig Baselban és Bécsben tanult, majd – 1515 körül – a ferrarai egyetemen szerzett orvosdoktori címet. Theophrastus érdeklődése időközben az alkímia és a hermetikus filozófia irányába fordult, nem-ortodox nézetei pedig valószínűleg szorosan összefüggöttek azzal, hogy egyetemi tanulmányai után hosszú vándorútra indult. A doktor 1524 táján telepedett le Salzburgban, addig viszont – Skandináviától Itáliáig, Németalföldtől egészen Moszkváig – bejárta Európát, áthajózott Észak-Afrikába, sőt, Konstantinápolyban, a krími kán udvarában és a Közel-Keleten is megfordult. Vándorlásai során gyógyítással foglalkozott, hozzávetőlegesen 8 éves „tanulmányútja” pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Salzburgban már kiforrott tudományos világképpel állapodott meg.

Theophrastus híres gyógyászati módszerei és az 1530-ban megírt Paragranummal kezdődő irodalmi munkássága új színt hoztak a 16. századi orvostudományba: a doktor mindenekelőtt szembefordult az ókori Hellász óta uralkodó galénoszi elvekkel, azok helyett pedig a kibontakozó hermetizmus és neoplatonizmus szerzői, például Pico della Mirandola és Marsiglio Ficino nyomán építette fel saját ideáját. Erre a szembenállásra – és a vélt minőségi különbségre – utalt az idők során felvett Paracelsus név is, mellyel a gyakran kuruzslónak titulált orvos azt kívánta kifejezni, hogy többnek tartja magát az ókor egyik legnagyobb tiszteletben álló gyógyítójánál, a római Celsusnál. Az ő gyógyászatának alapját ugyanis már nem a testnedvek egyensúlyának és zavarainak ideája adta – ez volt a galénoszi gondolat lényege –, hanem Paracelsus egy kettős világképben gondolkodott, mely egyfelől a bennünk rejlő mikro-, és a minket körülvevő makrokozmosz, másfelől pedig a világot alkotó ásványok és az emberi szervezet analógiáira épült.

Ebből aztán egyfelől az következett, hogy a paracelsusi orvoslás sok szempontból az ezotéria, sőt, a mágia határterületére tévedt, mivel ezen filozófiából eredően a jó doktornak – így magának Paracelsusnak is – komoly asztrológiai képzettséggel kellett rendelkeznie, hiszen a test – szerinte – működésében a kozmoszhoz hasonult. Másfelől viszont a polihisztor az emberi szervezetet igen materiális alapon, a világegyetemet felépítő elemek összességeként értelmezte – ebben a rendszerben a szervek az egyes ásványokkal álltak párhuzamban –, a betegséget pedig a fennálló egyensúly felbomlásának tulajdonította, amit külső hatásokra vezetett vissza. Ez a szemlélet rendkívül fontos gyakorlati újításokat hozott, hiszen ideája nyomán Paracelsus lett az első orvos, aki a gyógynövények mellett különböző ásványokat is alkalmazott a gyógyításban. Munkássága nyomán jelent meg a medicinák között például a higany, a kén és a vas, amivel egyfelől a jatrokémia, másfelől pedig – fenti idézete nyomán – a toxikológia úttörőjének bizonyult. Érdekesség, hogy a tudós kísérletezései nyomán terjedt el a laudánum, és 1526-ban ő adott nevet a cinknek is.

Paracelsus tehát nézeteivel sok szempontból modernitást képviselt kortársaival szemben, szokatlan módszerei miatt azonban gyakran kuruzslónak nézték, sikereivel pedig irigységet és rosszindulatot váltott ki kollégáiból; ebben persze neki is szerepe volt, hiszen az általa lenézett orvosokkal szemben végtelenül gőgösen viselkedett. Miután 1527-ben kinevezték a baseli egyetem oktatójának, ebben a városban sem – csak – állítólagos kuruzslása, hanem botrányos viselkedése miatt bántak vele ellenségesen, hiszen Paracelsus például a nyílt utcán égette el a híres muszlim orvos, Avicenna könyvét. A polihisztor emiatt egy éven belül távozni kényszerült katedrájáról, és visszatért régi, megszokott életéhez: ismét útra kelt Európában, és a csodálkozó, vagy rosszindulatú kortársaktól figyelve egyre-másra csodás gyógyulást hozott a betegeknek. Vándorlásai során a tudós arra is alkalmat talált, hogy kiadassa műveit, így jelent meg például a már említett – igencsak vitatott – Paragranum, vagy a híres A nagy sebészkönyv is, 1536-ban. Paracelsus utolsó éveiben Salzburgban telepedett le, és 1541 őszén itt is tért végső nyugalomra.

Bár a doktor egész életében meg nem értett zseniként bolyongott a világban, halála után a történelem sok szempontból igazságot szolgáltatott neki, ugyanis a hagyományos orvoslással szembeforduló gyógyítók nagy tisztelettel forgatták műveit. Paracelsust manapság jobb híján mégis alkimistának tituláljuk, a kifejezést ugyanakkor mégsem pejoratív értelemben használjuk: egész egyszerűen ez a legmegfelelőbb jelző arra az emberre, aki – igazi reneszánsz polihisztorként – a későbbi korok egzakt tudományának, a miszticizmusnak és a filozófiának a keverékéből megalkotta a maga – átmeneti – világképét. A zseniális gyógyító egyébként bevallottan foglalkozott az alkímiával, ám nem az aranycsinálás érdekében, hanem azért, hogy megismerje az anyagok átalakulásának nagy rejtélyét.