Granada spanyol kézre kerül

Szerző: Tarján Tamás

„Asszonyként siratod, amit férfiként nem tudtál megvédeni.”
(Így korholta édesanyja az utolsó granadai szultánt, Boabdilt)

1492. január 2-án szűnt meg az Ibériai-félsziget utolsó arab állama, a Granadai Emírség, miután a katolikus uralkodópár, Kasztíliai Izabella (ur. 1474-1504) és Aragóniai Ferdinánd (ur. 1479-1516) seregei birtokba vették Granada városát. Az Alhambra elestével véget ért a reconquista több száz éves küzdelme, és megszületett az egységes Spanyolország, mely hamarosan a világ legerősebb hatalma lett.

A népvándorlás viharai közepette előbb a szvébek, majd a frankok elől a Pireneusok déli oldalára menekülő vizigótok alapítottak államot Hispániában, akik idővel az egész félszigetet uralmuk alatt egyesítették. A Vizigót Királyság vesztére azonban a Földközi-tenger nyugati medencéjében hamarosan megjelent az iszlám, aminek terjesztői, az arabokkal szövetkezett mór és berber törzsek 711-ben kihasználták a Roderik (ur. 710-711) trónra lépése után keletkező hatalmi konfliktust, és partra szálltak Hispániában. Miután Tárik vezér seregei megsemmisítő vereséget mértek a vizigótokra, a félsziget jelentős része iszlám fennhatóság alá került, ráadásul az arabok hamarosan a Pireneusokon is átkeltek, mígnem 732-ben, Poitiers mellett a frank Martell Károly megállította előrenyomulásukat. Ezzel együtt a hódítók Hispániában sem végeztek „alapos munkát”, ugyanis az északi hegyvidékeken élő baszkok és Asztúria királyai mindannyiszor visszaverték őket, az évszázadok során pedig felcserélődött a kezdeményező és a védekező fél kiléte. A keresztény államok mind gyakrabban fogtak össze – sőt, III. (Nagy) Sancho (ur. 1004-1035) idején ideiglenesen egy kézbe is kerültek –, miközben a Córdobai Kalifátus egymással viaskodó apró emírségekre szakadt, melyeket az Almoravidák majd az Almohádok dinasztiája igyekezett egységbe kovácsolni.

A 11. század végén meginduló szentföldi keresztes hadjáratok aztán újabb motivációt jelentettek a kasztíliai, aragóniai, navarrai és katalóniai uralkodók számára: a spanyol győzelmek még 1085-ben kezdődtek, amikor VI. Alfonz (ur. 1065-1109) megszerezte Toledót, majd ezt követően az aragóniaiak hét évre birtokba vették Valenciát, 1118-ban pedig kiűzték a mórokat az északi Zaragoza városából. A következő jelentős siker az 1212-es esztendőhöz kötődik, amikor a keresztény királyok egyesült serege Las Navas de Tolosánál nyílt csatában döntő győzelmet aratott az Almohádok felett. Bár a diadal a spanyol államokat is kimerítette, annak jelentősége évtizedek után sem veszett el, ugyanis előbb Córdoba (1236), majd Sevilla (1248) is megnyitotta kapuit a hispánok előtt, a portugálok pedig 1250-ben, Lagos elfoglalásával délen elérték a tengert. A mórok uralma a 13. század közepétől a félsziget délkeleti sarkában húzódó Granadára korlátozódott, ez az emirátus azonban még 250 évig dacolt a reconquista harcosaival.

Bár politikai szempontból a trónon ülő Naszrid-dinasztia meglehetően elszigetelődött Európában, Granada egyedüli „túlélőként” kezdetben egyáltalán nem volt hanyatlásra ítélve: ipara virágzott, kereskedői pedig a Szaharán túli vidékektől Észak-Európáig jelentős hasznot hajtottak az emír számára. A 14. században odalátogató Ibn Batuta arab utazó is gazdag államnak írta le az emírséget, melynek határain ugyanakkor állandó összecsapások zajlottak a muszlimok és a keresztények között. A kicsiny ország 1417-ben, III.Juszuf (ur. 1408-1417) halálát követően indult hanyatlásnak, ettől kezdve ugyanis egészen az 1492-es összeomlásig állandó polgárháborús helyzet keserítette meg a granadaiak életét. A belviszályok következtében számos nagyobb erőd – például Gibraltár is – a kasztíliaiak kezébe került, ám a 15. század derekáig mégsem fenyegette komoly veszély az emirátust, ugyanis a félsziget nagy részét uralmuk alá hajtó kasztíliai, aragóniai és portugál uralkodók egymással is rivalizáltak. Az arabok helyzete 1479-ben fordult igazán válságosra, ebben az évben ugyanis Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával Hispánia két legnagyobb monarchiája egy kézben egyesült, ez pedig a reconquista eszméjének újjáéledését eredményezte.

A Granada számára végzetesnek bizonyuló háború 1481 decemberében, egy rajtaütésszerű támadással kezdődött, mely során az arabok elfoglalták Zahara városát, a lakosságot pedig rabszolgaságba hurcolták. A támadásra válaszul a katolikus uralkodók ostrom alá vették Loja erődjét, ám kudarcot vallottak, vagyis a küzdelem kezdetén semmi nem utalt arra, hogy a reconquista egy évtizeden belül véget ér. Paradox módon a spanyolok helyzetét éppen az arab fél, jelesül Boabdil (ur. 1482-1483/1487-1492), az emír fia könnyítette meg, aki fellázadt apja ellen, és XII. Mohamed néven átvette a hatalmat. Túl azon, hogy a belháború szétaprózta a mórok erejét, Boabdil 1483-ban spanyol fogságba került, amiből csak azzal a feltétellel szabadult, hogy folytatja a háborút édesapja, Abu Hasszán (ur. 1464-1482/1483-1485) ellen; gyakorlatilag ez volt az a pont, ahol Izabella és Ferdinánd már Granada meghódítását tűzte célul.

A trónkövetelő híven teljesítette a spanyol kérést, az arabok pedig nem bírták azt a hármas nyomást, amit az ellenség létszámbeli és technikai fölénye, illetve az állandó belviszály jelentett. Az 1480-as évek második felében a mór állam összeroppant, Málaga, Baza és Alméria eleste után elvesztette kapcsolatát a tengerrel, és területe jószerével Granada környékére korlátozódott. Ekkor, az utolsó pillanatban fordult a spanyolok ellen az emirátus tragikus hőse, Boabdil, aki 1490 után hasztalan igyekezett segítséget szerezni a Mediterráneum arab államaitól, és végül megmaradt katonáival próbálta megvédeni fővárosát a keresztények ellen. Az 1491 tavaszán kezdődő ostrom végül 8 hónapig tartott, és az utolsó emír kapitulációjával ért véget, aki 1492. január 2-án nyitotta meg Granada kapuit a győztesek előtt.

Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd bevonulásával nem csak a városban, de a félszigeten is véget ért a majdnem 800 évig tartó arab uralom, mely korszak mindörökre otthagyta kézjegyét Hispánia arculatán. Boabdil bukása ugyanakkor mégis egy új világ kezdetét jelentette, melynek nyertesei sajnálatos módon éppen a zsidó és mór lakosság üldözésével és erőszakos megtérítésével kívánták demonstrálni, hogy immár egyedül ők uralkodnak a félszigeten. A reconquista 1492. január 2-án véget ért, Izabella és Ferdinánd pedig több évre az Alhambrában rendezte be székhelyét; nem sokkal a győztes ostrom után a katolikus uralkodópár itt látta vendégül Kolumbusz Kristófot, aki 1492 őszén megindított expedíciójával már Spanyolország későbbi világhatalmi státusát alapozta meg.