A nándorfehérvári diadal

Szerző: Tarján M. Tamás

1456. július 22-én győzedelmeskedtek Hunyadi János várvédő vitézei és Kapisztrán János keresztes seregei a Nándorfehérvárt ostromló II. Mehmed (ur. 1451-1481) szultán hadai felett. A csatamezőn aratott győzelmet követően az oszmánok elmenekültek a Duna-parti vár alól, ezzel Magyarország és Európa hosszú évtizedekre elhárította a török terjeszkedés veszélyét. Hunyadiék diadalára azóta a déli harangszó emlékezteti a keresztény világot.

Az ambiciózus II. Mehmed 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a tengerszorosokat védő több százezres metropolisnak az elfoglalása után a keresztény Európán páni félelem lett úrrá, amit nem csak a nyilvánvaló oszmán hadi fölény – szervezett sereg, nagyobb tűzerő – indokolt, hanem a kontinens széttagoltsága, gyengesége is. Magyarország – Mehmed 1454-es szerbiai hadjárata után – még nehezebb helyzetben volt, ugyanis az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a szultán következő hadjárata ellene irányul majd; Bizánc meghódítója állítólag kijelentette, hogy következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani.

Mindennek dacára Magyarországon az összefogásnak csupán minimális jele mutatkozott, a nemesség nagy része ugyanis az V. László (ur. 1453-1457) és Hunyadi János körüli bárói ligákba tömörült, és bár az erdélyi vajda a török elleni harc ünnepelt bajnoka volt, sikereit gyakran éppen a király környezetében befolyást szerző Garaiak és Cilleiek gáncsolták el. Európát ebben az időszakban már nem jellemezte a 13. században még tapasztalható közös keresztes tudat, a miles Christi népszerűsége lehanyatlott, a pogányok elleni küzdelem és az ezzel járó elismerés pedig inkább reprezentációs célt szolgált, mintsem valós szándékot tükrözött.

Bár III. Callixtus személyében 1455 áprilisában egy elkötelezett egyházfő ült a vatikáni trónusra, az európai keresztes had toborzása során azonban minden erőfeszítése kudarcot vallott. A sorsdöntő támadás idejére egyedül a Magyarországra küldött Kapisztrán János szerzetes ért el eredményt, aki 30 000 főnyi irreguláris seregével később a győzelemben is fontos szerepet játszott. A pápa törekvései még Budán is eredménytelenek maradtak: Juan Carvajal bíboros missziója csak újabb torzsalkodást hozott az erdélyi vajda – Hunyadi – és a király pártja között, az 1456. áprilisi országgyűlés pedig érdemi döntés nélkül ért véget.

A tétlenség gyakorlatilag azt eredményezte, hogy Szilágyi Mihály várkapitány és sógora, Hunyadi saját költségen kellett szembenézzen a várható török támadással. Callixtusnak tehát minden oka megvolt a pesszimizmusra, amit a déli harangszót elrendelő, isteni segítségért könyörgő Imabulla is híven tükrözött.1456 tavaszán Szilágyi Mihály körülbelül 7000 főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12 000 katonát tudott hozzátenni. Ezen kívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára és Kapisztrán bizonytalan harci értékű keresztes hadaira lehetett számítani. Bár Mehmed ereje kapcsán túlzóak a 150 000 fős létszámról szóló jelentések, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy reguláris csapatai – szpáhik, janicsárok – kitettek 20-30 000 főt, ezt a létszámot pedig legalább kétszeresére duzzasztották a folyamatosan csatlakozó akindzsi és aszab egységek.

Hunyadi és Szilágyi tehát a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel kellett szembenézzen, a támadást pedig jó eséllyel az 1429 óta magyar kézen lévő Nándorfehérvárnál kellett visszaverniük. Ezt nem csak a szultánnak tulajdonított nagyravágyó kijelentés nyomán lehetett sejteni, hanem így diktálta a józan ész is: ha Mehmed elszánta magát Magyarország meghódítására, akkor főerőinek biztosítania kellett a víz és élelem megfelelő utánpótlását, aminek legcélszerűbb útvonala a Duna volt. Nándorfehérvár nélkül a szultán kockáztatta volna egy ilyen hadjárat sikerét, hiszen a folyó lezárásával seregét könnyűszerrel kiéheztették volna, emellett a város elfoglalása jóval több előnnyel kecsegtetett, mint mondjuk egy erdélyi betörés. Nem véletlen, hogy az 1521-es, sikeres török ostrom később a magyar védelmi vonalak összeomlását eredményezte. A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva és Duna találkozásánál fekvő várost.

A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. Ebben az időszakban Európában az oszmánok rendelkeztek a leghatékonyabb tüzérséggel, így nem túlzóak azok a török és itáliai hadijelentések, miszerint a bombázások szinte a földdel egyenlővé tették a vár falait. Mivel Nándorfehérvár még az ágyúk térhódítása előtti korszak követelményeinek megfelelően épült, vékony falai és magas tornyai hamar megadták magukat a záporozó lövedékeknek, és úgy tűnt, teljesül a szultán azon célkitűzése, hogy a döntő rohamot lehetőleg minél nyíltabb terepen indíthassa majd meg. Hogy a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a szultán arra utasította Baltoglu admirálist, hogy 200 hajóból álló flottájából állítson hajózárat a vártól északra. Mehmed és alvezérei azonban komoly mulasztást követtek el azzal, hogy nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait – erejük pedig lett volna hozzá –, így aztán Hunyadi seregei kiépíthették állásaikat, naszádjaikkal és szerb dereglyék segítségével pedig július 14-én javarészt megsemmisítették a Baltoglu-féle hajózárat.

A törökverő vezér aztán az éjszaka során erősítést és élelmet juttatott az ostromlottak számára. Ettől kezdve Mehmed szultán volt lépéshátrányban, ugyanis táborában felütötték fejüket a különféle járványok, Kapisztrán szerb–magyar felkelő seregei pedig megjelentek a Száva túlpartján. A fejlemények nyomán a szultán július 21-én döntő rohamra szánta el magát, és a támadás során seregei kis híján megkaparintották a várat. A legenda szerint a hadiszerencsét Dugovics Titusz hősiessége fordította meg – róla máig nem tudjuk egyértelműen, hogy létezett -e, feltehetően egy 19. századi nemes kreált őséről van szó –, miután a mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző török katonát. Nem tudni, hogy a történenek van-e igazságalapja, vagy egyszerűen a védők elszántsága törte meg az oszmán rohamot, mindenesetre Szilágyi és Hunyadi csapatai július 22-én reggelre megtisztították a várost a támadóktól.

Mehmed ezen a napon újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő: történt ugyanis, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz átkelt a folyón, és a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, a szpáhik és janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért – Hunyadi utasítására – hamarosan csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt ért el: katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket, ezért hamarosan követték példáját, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. Miután a csata elkezdődött, a meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. A meglepett topcsiknak arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket.

Mehmed az arcpirító vereséget követően még aznap este döntött a visszavonulásról – állítólag csalódottságában véget akart vetni életének –, és hangzatos tervei ellenére a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott Nándorfehérvár alól.Az 1456. július 22-én kivívott győzelmet egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját – augusztus 4-ét, Urunk színeváltozásának ünnepét – főünneppé nyilvánította, és az Imabulla korrekciójában a déli harangszóhoz hálaadó imádságot rendelt. Miután Hunyadi vezetésével visszaverték a törököt, szerte Európában egy új keresztes hadjáratról, és Konstantinápoly felszabadításáról kezdtek beszélni. Bár Hunyadi és Kapisztrán hirtelen bekövetkező halála és az oszmánok még mindig rettegett ereje e tervek minimális realitását is szertefoszlatta, a nándorfehérvári diadal, történelmünk egyik legfényesebb győzelme hatalmas traumát okozott az oszmánoknak. A szultánok sokáig rettegve emlegették a nagy törökverő nevét, és egészen az 1521. évig nem terveztek komolyabb hadjáratot Magyarország ellen.