Véget ér a második rigómezei csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem beszélek sokat: nem szavak teszik vitézzé az embert. A csatasorban ismerszik meg, ki mit ér.”
(Hunyadi János)

1448. október 19-én ért véget a három napig tartó második rigómezei ütközet, mely során a Hunyadi János vezette magyar-havasalföldi koalíció serege döntő vereséget szenvedett II. Murád oszmán szultán (ur. 1421-1444/1446-1451) hadaitól. A törökverő hős által vezetett sikertelen hadjárat volt az utolsó keresztény kísérlet a Duna irányában terjeszkedő oszmánok Európából való kiűzésére, tehát a rigómezei fiaskó megpecsételte a balkáni keresztény államok sorsát.

Hunyadi, miután 1442-ben Erdélyben, majd az 1443-44-es hosszú hadjárat során a Balkánon is sikeresen harcolt az Oszmán Birodalom tartományi seregei ellen, pápai buzdításra elvállalta egy keresztes háború vezetését, ám 1444. november 10-én, Várna mellett katasztrofális vereséget szenvedett II. Murád főerőitől. Az I. Ulászló király (ur. 1440-1444) életét követelő ütközet után Hunyadi kénytelen volt védekezésre berendezkedni, a kormányzói tisztség megszerzése után pedig a Felvidéken garázdálkodó huszitákkal, és III. Frigyes császárral (ur. 1440-1493) is meggyűlt a baja, ennek ellenére mégsem mondott le egy újabb támadó hadjárat szervezéséről. Miután Magyarország egymaga nem rendelkezett kellő erőforrással a Balkán felszabadítására, a hadvezér a félsziget keresztény népeire alapozta hadjárata sikerét; úgy számolt, hogy előrenyomuló seregét szerb, bolgár és román önkéntesekkel egészíti majd ki, és egyetlen ütközetben döntő csapást mér a szultán főerőire. A merész kísérlet 1448-as végrehajtásához természetesen szerencsére is szükség volt, hiszen Magyarország azért tudta viszonylag hamar kiheverni a várnai fiaskót, mert II. Murád seregei Makedónia, Hellász és Albánia területén voltak lekötve. Utóbbi állam az 1448 őszén megindított hadjárat szempontjából is fontos szerepet játszott, Kasztrióta György albán fejedelem – vagyis Szkander bég – eredményes küzdelme ugyanis Hunyadinak is reményt és bátorságot adott.

A törökverő hadvezér az év során előbb II. László havasalföldi vajdával, majd Szkander béggel is szövetségre lépett, Brankovics György szerb despotát azonban nem tudta megnyerni ügyének, mivel egyrészt igen rossz viszonyt ápolt vele, másrészt az uralkodó a magyar befolyás növekedésétől sokkal inkább tartott, mint az oszmán hódítástól. A vajda és a despota konfliktusa aztán súlyos következményekkel járt, a szeptember során dél felé induló 30 000 fős keresztes sereg ugyanis sok időt elvesztegetett a szerbek elleni megtorló hadműveletekkel, Brankovics György pedig eközben értesítette II. Murádot Hunyadi érkezéséről, sőt, tanácsot is adott a szultánnak a magyarok legyőzéséhez. Ennek nyomán később elterjedt az a vélekedés, hogy a második rigómezei csata a szerbek árulása következtében veszett el, Murád azonban valószínűleg nem szorult rá Brankovics segítségére, hiszen a legóvatosabb feltételezések szerint is kétszeres túlerővel – egyes túlzó források szerint pedig 150 000 fővel – indult meg a keresztények ellen.

A despota magatartása ugyanakkor mégis sokat nyomott a latban, hiszen a török ostrom alól felszabaduló Szkander béget később szerb csapatok tartották távol a sorsdöntő ütközettől, és ők feleltek azért is, hogy az október 17-én kezdődő összecsapás előtt a szultán csapatai a magyarok hátába kerültek. Brankovics György „ármánykodása” mellett viszont az a körülmény sem volt elhanyagolható, hogy a törökverő Hunyadi a gyors előrenyomulás során nem gondoskodott megfelelően a visszavonulási útvonal biztosításáról; a hadvezér ezért a mulasztásáért később szabadságával fizetett.

Az október 19-éig tartó ütközet menetét illetően a legendák sok ponton még a történelmi munkákban is keverednek a valósággal, ezért jelen cikk nem vállalkozik többre, mint a háromnapos küzdelem legfőbb állomásainak bemutatására. Az biztos, hogy a magyar sereg október 17-én állt először hadrendbe a létszámban nagyobb, és előnyösebb – magaslati – pozíciót elfoglaló szultáni erőkkel szemben, és a nap folyamán kisebb győzelmet aratott a ruméliai szpáhik ellen. A csata kimenetelét eldöntő hadműveletek aztán másnap, 18-án indultak meg, amikor is Hunyadi a szárnyakon – vértesekből és könnyűlovasokból álló egységeivel – összehangolt támadást indított az anatóliai lovasság ellen. Mivel II. Murád – átcsoportosítások révén – könnyedén visszaverte a keresztényeket, a magyar hadvezér rövid időn belül a centrumban is általános rohamot vezényelt, annak lendülete pedig egészen a török táborig szorította vissza a janicsárokat. A szultán közelsége aztán visszaadta a rettegett hírű oszmán gyalogság harci kedvét és tartását, mely Székely János horvát bánnak – Hunyadi János sógorának és alvezérének – a megölésével később felül is kerekedtek a szövetségeseken.

Székely halálát látva a magyar sereg sorai megrendültek, a megtorpanás első jelére pedig a havasalföldiek – László vajdával az élen – egyszerűen megfutamodtak a csatából. A késő délutáni órákra a magyar hadrend javarészt felbomlott, a kialakuló zűrzavarban pedig feltehetően maga Hunyadi is feladta a reménytelenné vált küzdelmet. Vannak, akik úgy vélik, a törökverő hős ezután is kitartott katonái mellett, és az éj leple alatt még megpróbálkozott egy meglepetésszerű támadással, ez azonban két okból is igen valószínűtlennek tűnik: egyfelől kevés az esélye annak, hogy a táborba visszatérő, megtizedelt és cserbenhagyott vitézek kimerültségük ellenére vállaltak volna egy újabb rohamot, másrészt pedig ebben az esetben Hunyadi nem tudott volna elmenekülni a hadszíntérről. Ahhoz ugyanis kétség sem fér, hogy Murád erői másnap hajnalban bekerítették a magyar szekértábort, és a déli órákra szinte egytől egyig lemészárolták a hősiesen védekező keresztényeket.

A második rigómezei csata tehát borzasztó vérveszteséget hozott a szövetségesek számára, a hadjáratban részt vevő nemes urak többsége – például Székely János, Thallóczy Ferenc, Bebek Imre – mellett körülbelül 16 000 vitéz is halálát lelte a harcmezőn. A veszteségeket tetézte, hogy a Magyarország felé menekülő katonák java részét a bosszúszomjas szerbek felkoncolták, vagy fogságba ejtették; utóbbi sors várt a fővezérre, Hunyadira is, aki hosszú hónapokat raboskodott Szendrő várában, és csak tetemes váltságdíj fejében nyerte vissza szabadságát. Paradox módon ugyanakkor a rigómezei vereség elsősorban mégsem hazánkat sújtotta, Magyarország ugyanis a következő években is képes volt megvédeni határait az oszmán seregektől. Az 1448-as fiaskó valójában a térség országai – köztük éppen Szerbia – számára hozott tragikus következményeket, hiszen hazánk Hunyadi János kudarca után soha többé nem vállalkozott a Balkán-félsziget felszabadítására, vagyis a gyenge államocskák magukra maradtak a törökkel szemben.