Kapisztrán János születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. […] Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak.''
(Kapisztrán János leírása megtéréséről)

1386. június 24-én született Kapisztrán János obszerváns ferences szerzetes, aki Magyarországon a nándorfehérvári ostrom alatt mutatott hősiességével szerzett magának hírnevet. A dél-itáliai származású szent élete során szinte egész Európát bejárta, tüzes prédikációival pedig nem csak a vallásos buzgalom feléledésében, de hazánk megóvásában is jelentős szerepet játszott.

A ferences szerzetes a dél-itáliai Capestranóban látta meg a napvilágot, innen eredt vezetékneve, amely a magyar nyelvben Kapisztrán alakban maradt meg. János előkelő család sarja volt, édesapjára „báróként” utalnak a források, aki – német, vagy francia földről – Nagy Lajos magyar király (ur. 1342-1382) és I. Johanna nápolyi királynő (ur. 1343-1381) háborúskodása idején települt át a félsziget déli részére. A fiatalembert szülei világi pályára szánták, így a perugiai egyetem jogi fakultásán, a kiváló Baldus de Ubaldisnál végezte tanulmányait, majd László nápolyi király (ur. 1386-1414) – és egykori magyar trónkövetelő – szolgálatába szegődött.

Kapisztrán tudását mutatja, hogy az uralkodó 1412-ben őt nevezte ki Perugia kormányzójának, ahol komoly sikereket ért el a rend megszilárdítása, valamint a korrupció visszaszorításának terén, mígnem pályafutása váratlan fordulatot vett. 1416-ban történt, hogy háború robbant ki a város és Sigismondo Pandolfo Malatesta zsoldosvezér – condottiere – között, mely során a perugiaiak Jánost kérték fel a közvetítésre. A férfi diplomáciai küldetése végül szerencsétlenül alakult, ugyanis a Malatesták börtönbe vetették őt, ahol Kapisztrán egy sikertelen szökési kísérlet és egy látomás hatására megtért Istenhez. Miután kiszabadult fogságából, felbontotta eljegyzését, és 1416 októberében belépett a ferences rendbe.

Kapisztrán János a következő években Sienai Szent Bernardin keze alatt tanult, akinek szellemisége egész pályafutását meghatározta. A férfi elöljárója hatására csatlakozott a ferences regula szigorú megtartására törekvő obszerváns irányzathoz, és ugyancsak Bernardin példájára lépett a vándorprédikátorok sorába. Kapisztrán előbb mentora oldalán járta be Itáliát, majd 1420-ban – még diakónusként – engedélyt kapott az önálló prédikációra, öt évvel később pedig fel is szentelték őt. János komoly ambíciókkal vállalta szerzetesi hivatását: egyfelől azon munkálkodott, hogy a vallásos buzgalom következtében burjánzó szekták híveit visszaterelje a katolikus egyház kebelébe, másfelől pedig igyekezett megreformálni a ferences közösségek életét.

Kapisztrán az obszerváns irányzat híveként az ősi regulához való visszatérést sürgette, prédikációiban azonban több olyan tételt is megfogalmazott – például Jézus nevének tiszteletét –, amivel felkeltette az inkvizíció figyelmét. A szent hivatal már 1425-ben kikérdezte a szerzetest, majd négy évvel később eljárást is indított János ellen, ám a nagyszerű szónok végül bebizonyította ártatlanságát bírái előtt. Kapisztrán ebben az időben már mesterét, Bernardint is túlszárnyalta, ugyanis a híradások szerint vándorútja során több tízezres, sőt, néhol százezres tömegek várták prédikációt, és több városban csak fegyveresek tudták őt megóvni a vakbuzgó hallgatóság fanatikus szeretetétől.

Kapisztrán Jánosra időközben Rómában is felfigyeltek: IV. Jenő pápa engedélyezte számára az obszerváns szabályzat megalkotását, és az 1430-40-es évek során számos komoly feladatot bízott rá. A szerzetes előbb az inkvizíció itáliai munkájában segédkezett, majd 1439-ben Lombardiába és Burgundiába utazott, hogy végleg felszámolja V. Félix ellenpápa hatalmát, később pedig a francia udvarban, Flandriában és a Német-Római Birodalomban tevékenykedett a pápaság pozícióinak megszilárdulásáért. Küldetései során János az Alpokon túl is meghonosította a vándorprédikátori életformát; a források szerint útján 12 testvér kísérte őt, akik lefordították szónoklatait a népes hallgatóságnak, illetőleg segítettek neki az eretnekeket támadó röpiratok elkészítésében. Miután Bernardin meghalt, és V. Miklós pápa a szentek sorába emelte őt, Kapisztrán állítólag számos csodás gyógyítást hajtott végre egykori mentora ereklyéi segítségével, melyek révén tovább növelte tekintélyét. Róma utasítására aztán 1451-ben Bécsbe tette át székhelyét, ahol nunciusként a Csehországból Lengyelország, Magyarország és Moldva felé terjedő huszitizmus visszaszorítása érdekében dolgozott.

A szerzetes buzgó igyekezetéről híven tanúskodik, hogy prédikációi mellett összesen 19 kötetet töltött meg a legfőbb dogmatikai kérdések elemzésével, ám kifogyhatatlan energiáit még ez a munka sem tudta teljesen lekötni. Kapisztrán ugyanis a huszitizmus terjedése mellett az oszmán előrenyomulásban rejlő fenyegetést is felismerte, és komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Német-Római Birodalom támogassa Magyarország küzdelmét. Miután Konstantinápoly török kézre került, a pápa fáradhatatlan nunciusát bízta meg a keresztény uralkodók egységének megteremtésével, ezért Kapisztrán 1454-ben részt vett a frankfurti birodalmi gyűlésen, majd a következő évben Magyarországra utazott.

Mi, magyarok Kapisztrán János életének elsősorban ezt a szakaszát ismerjük. A ferences szerzetes 1455 májusában lépte át az országhatárt, majd július 1-jén Győrbe érkezett, és kézhez vette III. Callixtus levelét, melyben egy keresztes hadsereg megszervezésére kapott utasítást. Magyarországot ezekben a hónapokban halálos veszély fenyegette, hiszen Konstantinápoly elestével az oszmánok európai terjeszkedésének már csak hazánk szabhatott gátat. A török támadás pusztán idő kérdése volt, ennek ellenére Kapisztrán toborzása eleinte nem sok eredménnyel járt, az 1456 tavaszára meghirdetett országgyűlés résztvevői pedig jószerével tudomást sem vettek arról, hogy II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) megindult Magyarország ellen.

Mint ismeretes, Szilágyi Mihály és Hunyadi János végül mindössze a Délvidék erőforrásaiból tudta megszervezni Nándorfehérvár és a határ védelmét, így a Kapisztrán János által toborzott több tízezer fős keresztes haderő nélkülözhetetlen segítséget jelentett a magyar hadvezérek számára. Már javában zajlott a Száva-parti vár ostroma, amikor a ferences szerzetes és fanatikus serege megjelent a folyó partján, mi több, a katonák szemtanúi voltak, hogy a törökök július 21-én kis híján elfoglalták Nándorfehérvárt. Az erősség látszólag már utolsó óráit élte, ám Kapisztrán János szerencsés közbeavatkozása nyomán az ostrom mégis magyar diadallal végződött.

Július 22-én történt, hogy a ferences szerzetes tüzes prédikációján felbátorodó keresztesek egy csoportja átúszott a Száván, hogy rárontson a túloldalon táborozó oszmánokra. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért csónakba szállt, hogy visszahívja katonáit, ám cselekedetét a sereg többi része úgy értelmezte, hogy a vezér is rohamra indult. Rövid időn belül tehát több tízezer fanatikus harcos rontott rá II. Mehmed seregére, melyet készületlenül ért a keresztesek támadása, ezáltal súlyos hátrányba került. Eleinte valószínűleg Nándorfehérvár védői is értetlenül szemlélték az eseményeket, Hunyadi János azonban felismerte a kedvező alkalmat, és a várból kitörve két tűz közé szorította az ellenséget. A Kapisztrán táborából induló vakmerő roham végül elsöprő magyar sikerhez vezetett: a Száva-parti város megmenekült, a ferences szerzetes pedig egy olyan győzelemben vállalt oroszlánrészt, amely több évtizedre megóvta Magyarország pozícióit az Oszmán Birodalommal szemben.

János természetesen a nándorfehérvári diadallal még nem érezte befejezettnek küldetését, és merész terveket szőtt a Balkán és Konstantinápoly felszabadítására, Hunyadihoz hasonlóan azonban ő is áldozatul esett a táborban pusztító pestisjárványnak. A szerzetes testét a közeli Újlakon helyezték végső nyugalomra, ám földi maradványai elvesztek a török háborúk viharában; amikor Kapisztrán Jánost 1690-ben szentté avatták, már csak lángoló prédikációinak emléke maradt meg.