Páduai Szent Antal halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A prédikálónak le kell szállnia az emberekhez, majd ismét föl kell emelkednie, hogy az elesett embereket magával emelje.'”
(Páduai Szent Antal)

1231. június 13-án hunyt el Páduai Szent Antal ferences rendi szerzetes, teológus, a katolikus egyház egyik legnépszerűbb szentje. Antal, aki a legenda szerint karján hordozta a kisded Jézust és prédikált a Brenta folyó halainak, 35 esztendős korában fejezte be példamutató életét.

Páduai Szent Antal 1195-ben, Lisszabonban látta meg a napvilágot, egy tehetős nemesi család gyermekeként. Középkori életrajzírói szerint az eredetileg Ferdinánd névre keresztelt fiú édesapja, Martin Bouillon az első keresztes hadjárat híres hadvezérének, Bouilloni Gottfriednak a leszármazottja volt, édesanyja pedig az asztúriai királyi házzal állt rokonságban, ám erre nincs bizonyíték. A szent a lisszaboni katedrális iskolájában kezdte meg tanulmányait, majd 15 esztendősen felvétette magát az ágostonos rendbe és a város falain kívül található Sao Vincente de Fora-kolostorba költözött. Ferdinánd két esztendőt töltött ebben az intézményben, 1212-ben azonban kérelmezte áthelyezését Coimbrába, mivel úgy érezte, családtagjai és barátai látogatásaikkal megzavarják őt szolgálatában.

A fiatalember Lisszabonban és új kolostorában egyaránt kitűnt páratlan szellemi képességeivel, kiváló memóriájával és szónoki tehetségével, a Szentírás magyarázatában szerzett tudása pedig a mártíromság iránt érzett vággyal párosult. 1220-ban történt, hogy Coimbrába szállították a marokkói misszió során elhunyt első ferences szerzetesek holttestét, ami Ferdinándot arra sarkallta, hogy hitéért áldozza fel életét. Miután kolduló barátok megerősítették őt elhatározásában, 1220 nyarán csatlakozott az Assisi Szent Ferenc által alapított rendhez, és felvette az Antal nevet.

A 25 esztendős férfi még ebben az évben átkelt Afrikába, ám csak néhány hónapot tölthetett a muszlimok között, ugyanis 1220–21 telén súlyos betegségbe esett. Elöljárói úgy határoztak, hogy Antal térjen vissza Portugáliába, a missziós szerzetest szállító hajó azonban viharba került a Földközi-tengeren és Szicília partvidékére sodródott. A férfit a messinai ferences testvérek ápolták, míg felépült betegségéből, majd Assisiba indult, ugyanis rendtársaitól megtudta, hogy a városban káptalant tartanak. Antal meg is jelent a gyűlésen, ám észrevétlen maradt, kivételes tudását és múltbéli szolgálatait nem fedte fel a résztvevők előtt. A szerzetes ezután a Forlí városa mellett található Montepaolóba vonult vissza, hogy magányosan, imádsággal tölthesse idejét, tehetsége azonban nem sokáig maradt rejtve.

A legenda úgy tartja, hogy egy alkalommal ferences és dominikánus barátok érkeztek a kolostorba, akik a közös ünnepség kezdetén rádöbbentek, hogy egyikük sem készült ünnepi szónoklattal. A szerzetesek egymás után hárították el ezt a felkérést, mígnem a választás az addig visszahúzódó Antalra esett, akit viselkedése alapján egyszerű, tanulatlan embernek tartottak; úgy vélték, a jámbor férfi szavain keresztül talán a Szentlélek szól majd a gyülekezethez. Az ünneplők végül kellemesen csalódtak, ugyanis a barát kezdetben félénknek bizonyult, ám később akkora szenvedéllyel beszélt, és olyan különleges teológiai tudásról tett tanúbizonyságot, hogy azt a hallgatóság csakugyan isteni csodának gondolta.

Az esetet követően, 1222 nyarán Assisi Szent Ferenc személyesen írt levelet Antalnak, aki hamarosan Vercellibe, majd a bolognai egyetemre ment, 1224-ben pedig áttette székhelyét Franciaországba. A szerzetes Montpellierben és Toulouse-ban folytatta tanulmányait, majd Limousin tartományban szolgált, Szent Ferenc haláláról értesülve azonban 1226 őszén visszatért Itáliába.

Legendája szerint Antal olasz és francia földön is hatalmas tömegeket térített meg prédikációival, eredményessége miatt pedig utóbb kiérdemelte „az eretnekek pörölye”, illetve – IX. Gergely pápától, végtelen bölcsessége nyomán – „a Szövetség ládája” nevet. A férfi működési területén, Dél-Franciaországban ebben az időben rendkívüli befolyásra tettek szert a kathar és albigens szekták, Antal azonban egymaga sikeresebbnek bizonyult a dominikánus rendnél az eretnekekkel szemben. A szerzetes a feljegyzések szerint békét és megbocsátást hirdetett az emberek számára, ám ezzel egy időben megalkuvás nélküli őszinteség jellemezte prédikációit, melyekben rendszeresen ostorozta a fényűzést és egy kapzsiságot, sőt, bíráló szavai a botrányos életű püspököket és elöljárókat sem kímélték.

Antal térítéseit számos csodás történet örökítette meg: legendájában azt írják, hogy megvédte hallgatóságát a zivatartól és a szónoki emelvényt szétzúzó ördög cselvetésétől, illetőleg arról is olvashatunk, hogy imái segítségével egy pillanaton belül ott termett, ahol épp szükség volt rá. A szerzetes hazatéréséhez is kapcsolódik egy monda, mely szerint a férfi Provence-ban egy idős asszonynál vendégeskedett társaival, aki étellel és borral kínálta az utazókat, ám ezután elfelejtette elzárni a hordó csapját, ráadásul egy szerzetes a poharát is eltörte. A történet szerint Antal imáinak köszönhetően a hordó színültig telt borral, és csodálatos módon a szegény asszony ivóedénye is újra ép lett.

Páduai Szent Antal tehát már az „eretnekek pörölyeként” tért haza Franciaországból, és a korábbiakhoz hasonló eredménnyel végezte térítő munkáját az Észak- és Közép-Itáliában burjánzó mozgalmak hívei között. A szerzetest sikerei elismeréseként hamarosan az emiliai rendtartomány élére állították, Antal azonban nem vágyott előkelő pozícióra, ezért rövid időn belül lemondott hivataláról és Padovában telepedett le.

A legenda szerint a prédikátor érkezése csodálatos változásokat eredményezett a városban: a viszálykodók kibékültek egymással, az erkölcstelen életet folytató polgárok megbánták bűneiket, Antal pedig itt is számos csodajelet vitt végbe, például meggyógyított egy fiút, aki vétkei miatt – a Biblia szavait követve – levágta a saját lábát. Természetesen nem tudjuk, hogy az utóbbi eset megtörtént -e a valóságban, annyi azonban bizonyos, hogy a férfi megjelenése pozitív hatással volt a közösségre. Erre utal többek között az az 1231 tavaszán meghozott törvény is, mely rengeteget javított az adósok helyzetén.

Egy történet arról is beszámol, hogy miután 1230-ban háború tört ki a II. Frigyes császár (ur. 1212-1250) pártján álló ghibellinek és a pápát támogató guelfek között, Antal személyesen ment az uralkodó egyik hívéhez, a veronai Ezzelino da Romanóhoz, aki bűnbocsánatért könyörgött a szentnek és szabadon engedte foglyait. A valóságban ez a találkozás másképp zajlott le, az azonban bizonyított tény, hogy a szerzetes kísérletet tett a guelf rabok kiszabadítására. Antal egész munkásságáról elmondható, hogy szónoki tehetségével és páratlan karizmájával mindig és mindenhol a közösség javát szolgálta. A ferences szerzetes az 1231. évi böjt idején érte el pályafutása csúcsát, amikor állítólag 30 000 hívő előtt prédikált Padova városában.

A szentet bámulatos kitartás jellemezte, azonban a feszített munkatempó és a szerény életvitel együttesen súlyos árat követelt a férfitól. 1231 tavaszán Antal súlyosan megbetegedett és Vercellibe utazott, ahonnan már soha nem térhetett vissza híveihez, ugyanis június 13-án – Arcellában, Padova mellett – befejezte életét. A szerzetes halálát általános gyász követte Itáliában, népszerűségét pedig ékesen bizonyítja, hogy IX. Gergely pápa egy éven belül, 1232 pünkösdjén szentté avatta őt. Antal neve az évszázadok során a szegények és az elesettek gyámolításával kapcsolódott össze, így főként a bajba jutottak fordultak hozzá; ezzel magyarázhatók az adománygyűjtésre szolgáló perselyek, illetve hálálkodó feliratok, melyeket – szobránál – a legtöbb katolikus templomban megtalálhatunk. Páduai Szent Antal kultusza hazánkban csak az obszerváns ferencesek térhódításával jelent meg és a török korban terjedt el, a portugál származású szent azonban ma már Magyarországon is rendkívüli népszerűségnek örvend.