II. András keresztes hadával útra kel a Szentföldre

Szerző: Tarján M. Tamás

„…győzedelmes András király […] akit Jeruzsáleminek nevezünk, azután, hogy jeruzsálemi hadjáratáról, melyet a szaracénok ellenében a katolikus szent hit védelmére a magyaroknak tömérdek seregével indított vala, szerencsésen visszatért.”

(Részlet Werbőczi István Hármaskönyvéből, aki elsőként illette II. Andrást a „jeruzsálemi” jelzővel)

 1217. augusztus 26-án szállt hajóra a dalmáciai Spalato kikötőjében II. András király (ur. 1205–1235) körülbelül ötezer főt számláló keresztes seregével. Miután a néhány hónapos szentföldi hadjárat során a magyar uralkodó csapatai csupán kisebb ütközetekben vettek részt, a középkori krónikások sikertelennek könyvelték el András misszióját, a modern kutatók többsége azonban már a hadi vállalkozás szimbolikus jelentőségét emeli ki, amely egyébként jelentős diplomáciai hasznot is hozott a király számára.

Az örökségül kapott ígéret

Mint ismeretes, az 1189-ben – I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király (ur. 1189–1199), II. Fülöp Ágost francia uralkodó (ur. 1180–1223) és I. (Barbarossa) Frigyes német–római császár (ur. 1152–1190) vezetésével – megindított III. keresztes hadjárat csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Szaladin egyiptomi szultánnal (ur. 1174–1193) kötött jaffai békeszerződés (1192) Palesztina partvidékét keresztény birtoknak ismerte el, és garantálta a Szentföldre érkező zarándokok háborítatlan utazását, Jeruzsálem azonban továbbra is muszlim kézen maradt. Ennek okán már III. Celesztin pápa (ur. 1191–1198) pontifikátusa alatt megkezdődött az újabb hadi vállalkozás előkészítése, melyben ígérete szerint III. Béla magyar király (ur. 1172–1196) is részt vett volna, súlyos betegsége és hamarosan bekövetkező halála miatt azonban ez az „örökség” az uralkodó kisebbik fiára, Andrásra szállt.

Béla felajánlkozását a középkor leghatalmasabb egyházfőjének is nevezett III. Ince (ur. 1198–1216) később a magyarországi belügyek befolyásolására is felhasználta: a pápa már 1198-ban egyházi kiközösítéssel fenyegette meg a bátyja, Imre (ur. 1196–1204) uralma ellen lázadó András herceget arra az esetre, ha rövid időn belül nem teljesíti apja ígéretét. Az – egyébként hatástalan – ultimátum belpolitikai vonatkozását jól mutatja, hogy III. Ince a király főembereinek felmentést adott a keresztes hadjáratban való részvétel alól mindaddig, amíg az ország békéje helyreáll. Az egyházfőt vélhetően az a számítás vezérelte, hogy a belső stabilitás elősegítése után fokozottabban igénybe veheti majd a – közép-európai térség legjelentősebb haderejével rendelkező – Magyar Királyság katonai potenciálját szentföldi tervei megvalósításában.

III. Ince az 1200-as években a többi európai államra is nyomást gyakorolt egy Jeruzsálem visszafoglalására irányuló katonai akció megszervezése érdekében, erőfeszítéseit azonban nem koronázta siker. Az 1202–04. évi IV. keresztes hadjárat – Velence befolyása nyomán – a Szentföld helyett végül Konstantinápoly ellen indult meg, és a Bizánci Birodalom felosztásával ért véget. E botrányos katonai vállalkozás – a dalmáciai partok és a keleti metropolisz kifosztása – kiábrándítóan hatott a korszak európai közvéleményére; részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy tíz évvel később a fanatikus hitszónokok a „kalmár szellemben”, anyagi haszon reményében útra kelő „bűnös” lovagokat már alkalmatlannak tartották a Szentföld felszabadítására. Így került sor 1212-ben az „ártatlan” gyermekek keresztes hadjáratára, melynek – döntően francia és német – résztvevői Jeruzsálem helyett végül a rabszolga-kereskedők kezére jutottak, vagy életüket vesztették a felvonulás során.

A „perifériák keresztes hadjárata”

Ilyen előzmények után kezdődött meg 1213-tól az V. keresztes hadjárat szervezése, melynek kapcsán a későbbi krónikások az általános európai lelkesedést emelték ki, ám valójában a „szent cél” érdekében mozgósítható erőforrások korlátozottak voltak. II. Fülöp Ágost francia uralkodó ebben az időszakban a kathar eretnekek ellen viselt hadat, II. Frigyes német–római császárt (ur. 1212–1250) pedig a trónkövetelő IV. (Welf) Ottóval vívott küzdelem kötötte le, így a fegyverkezésre buzdító pápai bullákra elsősorban a keresztény világ „perifériáiról” érkezett pozitív válasz. A nyugati keresztesek I. Vilmos holland gróf (ur. 1203–1222) zászlaja alatt gyülekeztek, Közép-Európában pedig II. András, valamint unokatestvére, VI. Lipót osztrák herceg (ur. 1198–1230) és I. Ottó meráni herceg (ur. 1204–1234) – a király korábbi sógora, a meggyilkolt Gertrudis királyné bátyja – gyűjtött csapatokat a Szentföld felszabadítására.

II. András ambíciói és a latin császárság kérdése

A magyar király III. Ince és az örökébe lépő III. Honorius pápa (ur. 1216–1227) többszöri sürgetésére, 1216 során szánta el magát a hadjárat megindítására, melynek fedezetét az itáliai kereskedőházaktól felvett hitelek, illetve áruba bocsájtott értékes ékszerek teremtették meg. Az uralkodó anyagi nehézségeit jól mutatja, hogy az utazáshoz szükséges flotta biztosításáért cserében arra is hajlandó volt, hogy lemondjon Zára városára vonatkozó igényéről a gályákat bérbe adó Velence javára. András – látszólag – hirtelen elhatározását számos történetíró később azzal a körülménnyel magyarázta, hogy 1216-ban I. (Flandriai) Henrik latin császár (ur. 1205–1216) váratlanul meghalt, és a magyar uralkodó is igényt támasztott a megüresedett trónra, melyet a keresztes hadak vezéreként jó eséllyel meg is szerezhetett volna.

A magyar király esetleges öröklési aspirációi második – Courtenay Jolántával kötött – házasságának köszönhetően jogilag megalapozottak voltak, a források azonban nem szolgáltatnak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy András keresztes vállalkozását valóban Konstantinápoly megszerzésének reménye ösztönözte volna. Semmi sem támasztja alá azt a – gyakran olvasható – állítást, hogy apósával, az 1216 során megválasztott – rövid uralkodásának idejét fogságban töltő – Courtenay Péterrel (ur. 1216–1217) szemben a latin bárók egy része a magyar királynak kínálta volna fel a császári koronát; ugyanakkor nyilvánvaló volt András számára, hogy ilyen irányú törekvését – balkáni hatalma növekedését – sem Rómában, sem a térség államaiban nem nézték volna jó szemmel. A keresztes hadjárat előkészítése, a tengeri utazás megszervezése is cáfolja azt a feltételezést, hogy az Árpád-házi uralkodó eredetileg Konstantinápoly elfoglalása után akart eljutni a Szentföldre. A kereszt felvétele tehát prózaibb okokkal, az „atyai ígéret” nyomasztó súlyával magyarázható.

A hadjárat eseményei

II. András – miután az ország kormányzását távollétében Merániai János esztergomi érsekre bízta – 1217. augusztus 23-án érkezett meg Spalato kikötőjébe, majd három nappal később seregével tengerre szállt. A király vezetése alatt álló magyar és német csapatok létszámát a szakirodalom 5–30.000 fő közé becsüli: az utóbbi számadat Tamás spalatói érsek tudósításából származik, a Velencétől bérelt flotta nagysága azonban azt valószínűsíti, hogy a Dalmáciában behajózott keresztes haderő annak csupán töredéke – kb. hatoda – lehetett. Ugyanezt támasztja alá, hogy András éppen azzal az indokkal szakította meg néhány hónap után hadjáratát, hogy serege nem elég ütőképes jelentősebb hadműveletek – pl. Jeruzsálem ostromának – megindítására.

A keresztes flotta – Ciprus szigetének érintésével – szeptember végén érkezett meg Akkon kikötőjébe, ahol a magyar és német erők egyesültek I. (Brienne-i) János jeruzsálemi király (ur. 1210–1225) csapataival. Mivel a hadjáratról szóló feljegyzések megemlítik, hogy a keresztény uralkodók II. András sátrában tartották első tanácskozásukat, a köztudatban elterjedt az a vélekedés, hogy a későbbi ütközetek az Árpád-házi uralkodó vezérlete alatt zajlottak le, a valóságban azonban a király többnyire szerint távol maradt a harcoktól. A magyar sereg részt vett Beiszan városának elfoglalásában és a Tábor hegyén álló erődítmény ostromában – melyet az egyiptomi szultán erői végül önszántukból ürítettek ki és romboltak le –, András azonban ideje nagy részét kegyhelyek látogatására és ereklyék gyűjtésére fordította. Az uralkodó négy hónapos szentföldi tartózkodása alatt Antiochiai Szent Margit fejét, Tamás és Bertalan apostolok jobb kezét, valamint a kánai menyegzőn használt egyik vizeskancsót is megszerezte.

Kalandor politika vagy mesteri diplomácia?

A magyar király feltehetően azután határozott a hazatérésről, hogy serege egy könnyelmű támadás során – 1217 végén – komoly veszteségeket szenvedett Beaufort erődje alatt. A források szerint az uralkodót betegség is gyötörte, miután azonban fél éve sem tartózkodott a Szentföldön, döntése vezértársaiban és az európai közvéleményben is megütközést keltett. Annak ellenére, hogy a jeruzsálemi pátriárka kiközösítéssel is megfenyegette, András 1218 elején észak felé vonult katonáival. Januárban részt vett rokona, IV. Bohemund tripoliszi és antiochiai herceg (ur. 1187–1233) esküvőjén, majd – szárazföldön – hazafelé indult, és utazása során három gyermekét is eljegyezte: András herceget I. Leó örmény király (ur. 1198/99–1219) leányával, Bélát, a trón örökösét II. (Laszkarisz) Tivadar nikaiai császár (ur. 1205–1222) leányával, Máriát pedig II. Iván Aszen bolgár cárral (ur. 1218–1241) akarta összeházasítani. A tervezett frigyeket – melyek közül az utóbbi kettő meg is valósult – az utókor – a keresztes hadjárat egészéhez hasonlóan – II. András becsvágyával és hirtelen elhatározásával magyarázta, valójában azonban a kialakítani kívánt dinasztikus kapcsolatok egy erős szövetség alapjait jelentették, mely a Balkánon és Kis-Ázsia területén is biztosíthatta volna Magyarország befolyását.

A keresztes csapatok 1218 végén tértek haza. Bár Werbőczi István, a Hármaskönyv megalkotója évszázadokkal később kiemelte, hogy az – általa „jeruzsálemi” jelzővel felruházott – uralkodó épségben juttatta magyar földre seregét, a kortársak elégedetlenek voltak András szentföldi „teljesítményével”, sőt, utólag többen az V. keresztes hadjárat kudarcáért is őt tekintették felelősnek. E vádat cáfolja, hogy a Nyugat-Európából induló lovagok csupán 1218 szeptemberében érkeztek meg Palesztina partjaihoz, és – alapvetően elhibázott – egyiptomi katonai vállalkozásuk katasztrófájában a magyar király hazatérése nem játszott szerepet.

Annak megfelelően, hogy II. Andrást az utókor – szentföldi küldetésének magasztalása mellett – pazarló, erélytelen és kevéssé tehetséges uralkodóként őrizte meg emlékezetében, sokan 1217–18. évi hadjáratát és dinasztikus politikáját is előítéletesen értékelték. Ha objektívan ítéljük meg „jeruzsálemi” királyunk cselekedeteit, akkor azokkal a – napjainkban egyre népesebb tábort alkotó – kutatókkal kell egyetértenünk, akik a keresztes vállalkozás szimbolikus jelentőségét emelik ki – ti. Magyarország a hadjárattal demonstrálta, hogy a keresztény világ szerves részét képezi –, és András látszólag csapongó diplomáciájában a délkelet-európai térség egyik legbefolyásosabb uralkodójának racionális stratégiáját látják.