Szaladin szaracén seregének gyözelme

Szerző: Tarján M. Tamás

1187. július 3-án vette kezdetét a hattini sivatagi csata, melyben a Szaladin (ur. 1171-1193) vezette muszlim hadak megsemmisítő vereséget mértek Guido jeruzsálemi király (ur. 1186-1192), III. Rajmund tripoli gróf és Chatilloni Rajnald antiochiai fejedelem egyesült seregeire. A „Hattin szarvainál” vívott ütközet megpecsételte számos keresztes erőd, így többek között Jeruzsálem városának sorsát is.

Szaladin 1171-ben szerezte meg az Egyiptom feletti főhatalmat, majd kitartó küzdelemben egyesítette a Szíria és Jordánia területén fekvő arab emirátusokat, és az 1180-as évek elejére észak, dél és kelet felől körbezárta a keresztes államokat. Az Ajjúbida Birodalom szultánja ezután megkezdte az egykor arab kézen lévő várak – például a szíriai Damaszkusz, vagy Aleppó és Moszul – visszafoglalását azzal a nem titkolt céllal, hogy kiűzze a kereszteseket. Ennek dacára a három szentföldi keresztény állam – Jeruzsálem, Tripoli és Antiochia – mégis egymással torzsalkodott, amire legutoljára V. Balduin jeruzsálemi király (ur. 1183-1186) 1186-ban bekövetkező halála adott okot. A trónt ekkor ugyanis Lusignani Guido, Balduin anyjának, Szibillának második férje szerezte meg, aki nem állt nagy hadvezér hírében, de annál inkább ismert volt zsarnoki természetéről és despotikus hajlamairól.

Guido és III. Rajmund őrgróf között az ellentét addig mérgesedett, hogy a király megkoronázása után Tripoli ura külön szerződést kötött Szaladinnal. A szultán természetesen rögtön kihasználta a szövetségesek között támadt viszályt, és megtámadta a Jeruzsálemi Királyságot. Közben Guido mit sem sejtve békeküldöttséget indított riválisához, maroknyi csapata azonban május 1-jén egy arab sereg áldozatául esett. Ekkor már Rajmund is látta, mit eredményezett meggondolatlansága, így kibékült a királlyal, és a két keresztes vezér – Chatilloni Rajnald antiochiai fejedelmet is bevonva – egyesítette erőit a muszlimok ellen.

Szaladint cseppet sem riasztotta vissza két ellenségének váratlan kibékülése, sokkal inkább arra akarta megragadni ezt az alkalmat, hogy a kereszteseket egy nyílt ütközetben megverje, ezért csapdát állított a lovagok számára. Hosszú heteken keresztül játszadozott az összegyűlt keresztény seregekkel, ugyanis először – 1187 májusában – csapataival Szaffúrija vára alá vonult, majd miután a várhoz csalogatta Guido és Rajmund erőit, egy Tiberiás-tó partján álló erődöt vett ostrom alá. Ez a fordulat a tripoli őrgrófot érzékenyen érintette, ugyanis felesége éppen Tiberiás várában tartózkodott. de csak hosszas rábeszélés segítségével tudta rávenni Guidót a támadásra.

A keresztesek mindeközben nem számítottak arra, hogy Szaladin a második ostrommal sem játszotta ki lapjait, és újabb cselt tartogat a számukra; a szultán ugyanis legfőképpen azért vette ostrom alá Tiberiást, hogy lépre csalja a lovagokat, és útjuk során egy neki kedvező csatatéren elpusztítsa őket. Guido király és alvezérei – Rajmund, Rajnald, valamint Gérard de Rideford templomos nagymester – tehát várakozásai szerint cselekedtek, amikor június 3-án kora hajnalban megindultak Tiberiás felszabadítására, ama vulkanikus hegyvidéken keresztül, melyet Hattin szarvainak neveztek.

Szaladin 20 000 harcosa ellen nagyjából azonos számú haderő kerekedett fel, abban a reményben, hogy a nap enyhébb óráiban haladva könnyebben átvészelik majd a sivatagi út viszontagságait. A fővezérek azonban ugyancsak alábecsülték seregük vízszükségletét, de a sivatag forróságát is, így már a délután során kimerültek, és egy Turan nevű falu forrásánál hosszas pihenőre kényszerültek. A seregek a pokoli hőségben – vastag páncélokat viselve – délutánig alig pár kilométert tettek meg Tiberiás irányában, ezért Guido parancsára a fáradt lovagok hamarosan folytatták útjukat az ostromlott erőd felé, melynek ekkor már csak citadellája maradt a keresztények kezén.

Miután a keresztes hadak elérték Hattin szarvait, a környező hegyek mögött rejtőző szaracén csapatok váratlanul támadást indítottak ellenük, és összezavarták soraikat; Guido és Rajmund ekkor visszavonulást kísérelt meg a friss vizet biztosító Turan felé, de Szaladin egy ravasz hadmozdulattal addigra már birtokába vette a forrást, és estére a száraz hattini fennsíkra szorította a kereszteseket. Guido erői az éjszakát bekerítve, mérges kígyókkal és skorpiókkal együtt töltötték a terméketlen pusztában, miközben minden csepp vizük elfogyott. Másnap hajnalra a halálfélelem teljesen felőrölte a lovagsereg morálját, a csapdába esett katonák csoportokban kószáltak a fennsíkon, hasztalan kutatva az életmentő folyadék után.

A szaracén sereg vezére bölcs módon kivárta a reggelt, de még ekkor sem indított rohamot a kétségbeesett keresztesek ellen, hanem felgyújtatta a környező bozótokat, hogy tovább kínozza a szomjazó ellenséget. Végül az elkeseredett Rajmund elhatározta, hogy megpróbál kitörni Szaladin csapatainak gyűrűjéből, ami hatalmas veszteségek árán, de sikerült neki, és gyalogsága egy részét kimentette a hattini pokolból. A tripoli őrgróf menekülése azonban végleg megpecsételte a táborban ragadt király sorsát, ugyanis gyalogság nélkül a csekély számú, halálosan fáradt hadsereg már nem jelentett komoly kihívást az arabok számára. Rajmund kitörése után Szaladin rohamot indított Guido és Rajnald csapdába esett erői ellen, seregük nagy részét elpusztította, őket pedig katonáik életben hagyott maradékával együtt foglyul ejtette.

Az egyiptomi szultán, aki lovagias ellenfél hírében állt, a győzelem után sem hazudtolta meg önmagát: a rabsorsra jutott királyt táborában vízzel kínálta, és életét is meghagyta. Egyedül Chatilloni Rajnaldot ölte meg, őt is azért, mert az korábban megszegte adott szavát, és rendszeresen fosztogatta a szaracén karavánokat. A katonák nagy része a háború törvényei szerint rabszolgasorsra jutott, a fővezéreket – Guidót és a nagymestereket – azonban Szaladin magas váltságdíj ellenében később szabadon bocsátotta.

A Hattin szarvainál vívott ütközet a keresztény hadak egyik legsúlyosabb veresége volt a szentföldi háborúk története során, melynek eredményeképpen Szaladin az európai államocskák fölé kerekedett. Amellett, hogy a kudarc következtében a keresztesek elvesztették egyetlen ütőképes hadseregüket, váraik is kevesebb védővel számolhattak, így azok 1187 után sorra az arabok kezére kerültek. Szaladin hamarosan elfoglalta Tiberiást, majd Akkont, négy hónappal az ütközet után pedig uralma alá hajtotta magát Jeruzsálemet is. A Hattin utáni muszlim sikerek hatása alatt hirdette meg VIII. Gergely pápa a harmadik keresztes hadjáratot, melyben Barbarossa Frigyes német-római császár, Fülöp Ágost francia király, és Oroszlánszívű Richárd angol uralkodó megkísérelte visszavenni Szaladin szultán hódításait.