Merénylet Becket Tamás ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„Hát már senki sem szabadít meg ettől az izgága paptól?”
(II. Henrik)

1170. december 29-én halt mártírhalált Becket Szent Tamás angol érsek, akit négy lovag a canterburyi katedrális főoltára előtt kaszabolt le. A szégyenletes gyilkosságot elkövető nemes urak II. Henrik király (ur. 1154-1189) jóindulatának elnyerése érdekében végeztek a klerikussal, ugyanis az minden eszközzel igyekezett megakadályozni az uralkodó egyház feletti befolyásának növekedését.

A mártír érsek Normandiában, 1120 körül látta meg a napvilágot, ám gyermekkorát már Londonban töltötte, ahol édesapja textilkereskedőként próbálta meg biztosítani megélhetésüket. A fiatal Tamás a családfő gazdag üzletfeleinek udvarában, majd az angol fővárosban és – 20 esztendősen – Párizsban folytatta tanulmányait; nem készült egyházi pályára, miután azonban apja nem bírta előteremteni a taníttatásához szükséges pénzt, kénytelen volt elszegődni hivatalnoknak.

Becket útja Theobald de Bec canterburyi érsek udvarába vezetett, akinél hamar bizalmi állásba került, így például számos alkalommal járt követségben a kontinensen, sőt, a pápánál is. Tamás pályája Theobaldnak köszönhetően ívelt fel, hiszen ő finanszírozta a férfi bolognai kánonjogi tanulmányait, miután pedig 1154-ben fődiakónusává emelte, számos birtokkal és tisztséggel halmozta el őt. Az érseknek komoly szerepe volt abban is, hogy Becket Tamás 1155-ben II. Henrik kancellárjává lépett elő, akinek szolgálatában a királyi hatalom megerősítésének egyik legaktívabb támogatója lett.

A későbbi érsek és a király között ebben az időben mély barátság szövődött, mely odáig terjedt, hogy a trónörökös, az ifjú Henrik Beckethez került, akit állítólag jobban tisztelt saját apjánál. Ez a feltétlen bizalom vezetett aztán oda, hogy Theobald de Bec halála után, 1162 májusában II. Henrik Tamást nevezte ki az új canterburyi érseknek. A király abban bízott, hogy hűséges kancellárja a prímási szék elnyerése után is odaadóan fogja szolgálni a korona érdekeit, Becket ugyanakkor – a legenda szerint – igyekezett lebeszélni őt szándékáról, és megjósolta kettejük kapcsolatának megromlását.

A jóslat aztán valóra is vált, ugyanis Becket az érseki szék elfoglalását követően szinte teljesen más emberré lett: felszentelése után szerény életmódot folytatott, ezzel együtt pedig szembefordult Henrikkel, akinek fő célja változatlanul az volt, hogy a katolikus klérus Rómához fűződő kapcsolatát a lehető legjobban meglazítsa, és az egyházat a maga befolyása alá vonja. Becket viszont 1162 után már nem volt partner ezekben a törekvésekben, kettejük ellentéte pedig nem sokáig maradt a felszín alatt: 1164 elején II. Henrik kiadta az úgynevezett clarendoni konstitúciókat, melyek – elsősorban a bíráskodás terén – igyekeztek felszámolni az egyháziakra vonatkozó külön jogokat, növelve ezzel a világi hatalom befolyását.

Bár a canterburyi érsek nem tiltakozott a király által kiadott okmány ellen, mégsem volt hajlandó azt pecsétjével hitelesíteni, Henrikkel fennálló vitája pedig olyannyira elmérgesedett, hogy még 1164-ben a kontinensre menekült. Az uralkodó hiába próbálta fenyegetéssel visszatérésre kényszeríteni, Tamás VII. Lajos francia király (ur. 1137-1180) oltalma alá húzódott, és Pontigny, majd Sens apátságában lelt menedékre. Becket Tamás összesen hat évet töltött Franciaországban, mígnem III. Sándor pápa közvetítése nyomán visszatérhetett Angliába.

Az egyházfő közbelépése ugyanakkor nem eredményezett tartós békét, mivel már az 1170-es esztendőben kiújultak a harcok az érsek és ellenségei között. Történt ugyanis, hogy Henrik herceget 1170 nyarán a yorki érsek királlyá koronázta, ezzel pedig egyértelműen megsértette Tamást, hiszen ez a feladat – miként nálunk is – a prímás jogkörébe tartozott. Becket hamarosan ki is közösítette a szertartást végző klerikusokat, érvénytelenítette a koronázást, ezzel pedig II. Henriket olyannyira felbőszítette, hogy az – vitatható, hogy óhajként, vagy utasításként – egy alkalommal Tamás érsek halálát kívánta. Ennek következményeként indult útnak az a négy lovag – Reginald FitzUrse, Hugh de Morville, William de Tracy és Richard le Breton –, akik 1170. december 29-én meggyilkolták a főpapot.

A szégyenletes tett a canterburyi katedrálisban esett, ahova a gyilkosok előbb fegyvertelenül léptek be, és igyekeztek rábeszélni áldozatukat, hogy Winchesterben járuljon a király elé – az is lehet, hogy csupán tőrbe akarták őt csalni –, Becket azonban ellenszegült nekik. Ezt követően a négy lovag egy időre eltűnt, majd a vecsernye idején másodszor is visszatértek, ám ezúttal már fegyveresen keresték fel Tamást. A gyilkosok a meglepett érseket a katedrális épületében, az oltár előtt kaszabolták le, azon a helyen, ahol az őt eltemető barátok később – a padlóba rejtve – végső nyughelyét is kijelölték.

Becket Tamás meggyilkolása általános felháborodást váltott ki Európában, III. Sándor pápa pedig mártírrá, majd 1173-ban szentté avatta a canterburyi érseket. A merényletért a keresztény világ II. Henriket hibáztatta, aki 1174-ben kénytelen volt bűnbocsánatért járulni a szent sírja elé, miközben a tettesek hosszú szentföldi szolgálattal vezekeltek bűnükért. Szent Tamás halálának színhelye és sírja később Anglia egyik legnépszerűbb zarándokhelye lett, ezzel együtt pedig Becket kultusza is elterjedt, mígnem a 16. századi anglikán reformációt követően a „hivatalos” történetírás inkább II. Henrik pártjára állt.