Véget ér Henrik császár Canossa-járása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem fogunk Canossát járni – sem testben, sem lélekben!”
(Otto von Bismarck)

1077. január 28-án ért véget IV. Henrik német-római császár (ur. 1056-1106) nevezetes Canossa-járása, mellyel azt akarta elérni, hogy VII. Gergely visszafogadja őt az egyház kebelébe. Henrik a pápa jóindulatának elnyerése érdekében gyalog, böjtölve zarándokolt el az észak-itáliai várhoz, ahol három napon át vezekelt, mire Gergely szíve megenyhült rajta; ezen a napon tehát látszólag helyreállt a béke, a pápa és a császár hatalmi harca azonban hónapokon belül kiújult.

A gregorián reformokról nevezetes pápa II. Sándor pontifikátusa után, 1073-ban állhatott az egyház élére, amit akkor a nagy hatalmú hercegek letörésével foglalatoskodó IV. Henrik is elfogadott. A császári és a pápai hatalom között azonban hamarosan komoly konfliktus alakult ki, ugyanis VII. Gergely nem csak az egyház megreformálására, a cölibátus bevezetésére, vagy a szimónia – a hivatalok adásvételének – eltörlésére törekedett, hanem biztosítani akarta a megerősödött katolikus egyház vezető szerepét a keresztény világban. Miután az ellenségein felülkerekedő Henrik saját kénye-kedve szerint akart püspököket választani birodalmában, Gergely az 1075-ös lateráni zsinaton kiadta a Dictatus papae kezdetű bullát, melyben a császárt nyíltan maga mögé utasította a keresztény hierarchiában. Henrik érthető módon nem lelkesedett azért a kinyilatkoztatásért, mely őt a pápa hadvezérévé degradálta, ezért 1076 januárjában Wormsben megfosztotta hatalmától Gergelyt, aki válaszul a böjti zsinaton kiátkozta ellenfelét.

A pengeváltásból a császár került ki rosszabbul, mivel exkommunikációja felmentette hűbéreseit a neki tett eskü alól, vagyis a Henrikkel szemben álló nagy hatalmú hercegek és tartományurak jogalapot találtak arra, hogy folytassák a központosítás ellen vívott küzdelmüket. Az uralkodó trónja néhány hónapon belül megingott, ugyanis ellenfelei Sváb Rudolf herceg személyében már ellencsászár-jelöltet is találtak. A teljes összeomlás megelőzése érdekében IV. Henrik 1076 végén úgy döntött, a pápához megy, aki ebben az időben a Modena közelében fekvő Canossa várában töltötte napjait, mivel attól tartott, hogy a császár fegyverrel vonul majd ellene.

A díszes kíséret azonban csak az Alpok hegyeiig követte az uralkodót, mivel Henrik a Mont Cenis-hágón átkelve igyekezett úgy mutatkozni, hogy megbánást sugározzon Gergely felé. A megbocsátás érdekében a császár darócruhában, mezítláb folytatta útját Canossa felé, a földön aludt, böjtölt és sűrűn imádkozott. A nem mindennapi látványt nyújtó küldöttség 1077. január 25-én érte el a szóban forgó várat, VII. Gergely azonban sem aznap, sem a következő két napon nem nyitotta meg a kapukat a bűnbocsánatért könyörgő, nyomorúságos körülmények között vezeklő császárnak. Három nap után, január 28-án aztán a pápa szíve megesett Henriken – vagyis belátta, hogy kénytelen engedni az igencsak kitartónak bizonyuló uralkodónak –, így aztán Canossa kapui feltárultak a vezeklő férfi előtt, aki térden állva kérte Gergelyt, hogy fogadja őt vissza a katolikus egyházba. A pápa végül teljesítette a császár óhaját, és a tárgyalások során közvetítő Matilda toszkán hercegnővel közösen később misét tartott a megbékélés örömére, majd hazaküldte a megalázott Henriket az Alpokon túlra.

Mondanunk sem kell, hogy a Canossa-járás egyáltalán nem eredményezett szívélyes viszonyt a felek között: a hazatérő IV. Henrik háborúra kényszerült Sváb Rudolf trónkövetelő ellen, Gergely pedig ennek ürügyén ismét kiátkozta őt az egyházból. A császár később második alkalommal is „elzarándokolt” Itáliába, ám ezúttal már nem darócruhában, hanem páncélban érkezett, és 1081-ben ostrom alá vette Róma városát, ahol III. Kelemen személyében ellenpápát is állított. VII. Gergely végül száműzetésben fejezte be életét, vagyis az invesztitúraharc első ütközetét a császári hatalom nyerte – igaz, ez a diadal a későbbi események ismeretében nem bírt túl nagy értékkel.

Mivel Henrik utóbb győzedelmeskedett Gergely felett, a Canossa-járást akár úgy is értékelhetnénk, mint egy ügyes politikai húzást, amivel a császár időt szerzett magának a háborúra való felkészülésre. Ezzel szemben ugyanakkor a zarándoklatot később nemzeti szégyenként értékelő németek, illetve azt a germán befolyás visszaszorításaként ünneplő olaszok egyaránt Henrik megaláztatásaként interpretálták a Canossa-járást, mely kifejezést napjainkban is előszeretettel használják azokra az emberekre, akik a vesztes pozíciójában megbánás és alázat révén próbálják elnyerni korábbi ellenfelük jóindulatát.