XI. Ince pápa létrehozza a Szent Ligát

Bécs megtámadásának okai

Az Oszmán Birodalom a tizenöt éves háború (1591–1606) óta érdemi támadást nem indított a Habsburg Birodalom ellen egészen az 1660-as évekig. IV. Mehmed szultán (1648–1687) azonban vissza kívánt térni a szulejmáni útra. Ebben számíthatott az új nagyvezéri dinasztiára, a Köprülü családra is. Közös céljuk volt a szultán autoritásának visszaállítása az állam felett, és a korrupció megszüntetése. 

A 17. század zavaros első időszakát mi sem tanúsította jobban az Oszmán Birodalomban, hogy két szultánt is megöltek (II. Oszmánt 1622-ben és Ibrahimot 1648-ban). A „harcos” vagy „hódító” szultán helyébe az „otthonülő uralkodó” lépett, aki élete nagy részét nem a harctéren, hanem a hárem falai között és vadászaton töltötte el. A birodalom azonban működött az uralkodó mindennapi, személyes irányítása nélkül is, mivel az egyre szakszerűbb központi bürokrácia és a teljesen átalakuló tartományi igazgatás képes volt üzemeltetni a birodalom gépezetét. A század közepére a korábbihoz képest erősen decentralizált struktúra alakult ki, ahol az egymással olykor rokon, olykor érdekszövetségben álló, olykor rivális politikai családok uralkodtak. Ezek közül a legerősebbé a Köprülü-család vált.  Ahhoz képest, hogy 1604 és 1656 között negyvennégyszer cserélt gazdát a nagyvezíri poszt, a Köprülük nyolc év kivételével stabilan álltak az állam élén.

Ehhez járult hozzá az a tény, hogy IV. Mehmed volt az a szultán, aki képes volt hátra hagyni a háremet, és olykor személyesen vezetett hadműveleteket. Az 1683-as bécsi kudarc, és az ezt követő magyarországi vereségsorozat miatt a korabeli török történetírók általában sötét képet festettek a szultánról, amely nem teljesen fedte a valóságot. A hét évesen trónra lépett szultán fejében valós koncepció lapult. Az oszmán vezetés néhány kulcsfigurájával együtt az iszlám reformista, pietista felfogását tette magáévá, majd fokozatos térítésbe kezdett. A birodalomban élő más vallásúak iszlamizálása mellett ismét hódításokba kezdett. A hódítások megindoklása mögött pedig újra a vallási ideológia vált vezérfonallá, azaz a birodalmon kívüli hitetlenek legyőzésének és megtérítésének a szándéka. IV. Mehmedet a kor krónikásai müdzsáhidnak, gázinak („hitharcos”) ábrázolták, aki a Korán parancsát követve végzi a szent háborút, a dzsihádot. A török hadvezetés azonban elkövetett egy hibát: az ellenfeleihez hasonló méretű seregek mozgósítása érdekében decentralizálta a hadügyeket és a pénzügyeket, és a korábbi janicsár elit egységeket gyenge minőségű katonák tömegeivel töltötte fel.

Bécs megtámadása mögött természetesen geopolitikai célok álltak. A Köprülü-féle reformok – különösen a hadsereg modernizálása – és IV. Mehmednek a hódító szultánok aktivitásához való gyakorlati visszatérése vallási buzgalommal társulva ismét nyugati hadjáratokat eredményezett. A végcél a szulejmáni álom megvalósítása Bécs és a Német–római Birodalom elfoglalása volt. Az 1658-tól meginduló támadó hadjáratok következtében 1683-ra a szultán lényegében minden szomszédjával háborúban állt. A magyarországi fronton sikereket felmutató hadjáratait – Várad és Érsekújvár elfoglalása – szentesítő vasvári béke (1664), majd Thököly által elfoglalt kelet-felvidéki területek azt hitették el Kara Musztafa nagyvezírrel, hogy Bécs is elérhető.  Így végül nemcsak hagyományos ellenfeleit mobilizálta, hanem addigi potenciális szövetségeseit, a velenceieket és a lengyeleket is önmaga ellen fordította. 

XI. Ince pápa szerepe 

XI. Ince pápa – eredeti nevén Benedetto Odescalchi –, 1676 és 1689 között volt a katolikus egyház feje. Comóban született 1611-ben egy gazdag kereskedőcsalád gyermekeként. Katonának készült, de a jezsuitáknál nevelkedő ifjú végül jogi tanulmányokat folytatott Rómában és Nápolyban. Miután pappá szentelték, gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1645-ben már bíboros lett.  Amikor a pápa Ferrarába küldte legátusként, a szegények atyjaként vált ismertté, könyörtelenül küzdött a korrupció ellen, és jelentős összegeket fordított a rászorulók megsegítésére. Nagylelkűsége, tisztasága, lelkiismeretessége és egyszerűsége miatt nagy népszerűségnek örvendett. Elítélte a korrupciót, a nepotizmust. Nehezen választották meg pápának, mert a Napkirály, XIV. Lajos (1643–1715) ismerte az álláspontját: a török ellen kell összefogni, és véget kell vetni a törökbarát francia politikának. Ennek ellenére 1676.  szeptember 21-én XI. Ince néven lett Szent Péter utódja. Pápaságát végig beárnyékolta elkeserítő küzdelme XIV. Lajos francia királlyal.

A pápák ugyanis a 17. században Franciaországban, a reformáció ellen leghatékonyabban küzdő európai nagyhatalomban látták fő támaszukat. Mindez azonban együtt járt a Habsburg-ellenes francia politika elfogadásával is, amely a Habsburgok „hátában”, keleten keresett szövetségeseket. XI. Ince pápának – miként közvetlen elődjének, X. Kelemennek (1670–1676) is – fő célja egy törökellenes az európai összefogás megteremtése volt. 1662-ig folyamatosan meghosszabbított zsitvatoroki béke (1606) biztosította a Habsburgoknak azt a nyugalmat, amelynek következében háborúzhattak a franciák ellen a Rajna-menti tartományokért és Észak-Itáliáért. Az eredetileg francia kezdeményezésre Habsburg-ellenes éllel megalakult Rajnai Liga az 1663-as és 1664-es török támadások miatt a Habsburgokat is bevette a soraiba. Többek között Zrínyi Miklós kezdeményezésére részt vettek a magyarországi harcokban, kivették a részüket a szentgotthárdi győzelemből is. Ez már jó gyakorlati példája volt egy sikeres európai összefogásnak a török ellen.

XI. Ince pápának diplomatái segítségével sikerült eltéríteni Jan Sobieski lengyel királyt (1674–1696) a franciabarát külpolitikától. 1679-re elért egy francia–Habsburg békekötést is, majd I. Lipót (1657–1705) 1681-re helyreállította a rendi dualizmust a birodalom magyar területein is. A pápa tető alá hozott egy Habsburg–lengyel szövetséget is 1683 elején, amely már előrevetítette a török támadás kudarcát Bécs alatt. A keresztény összefogás a Bécsre támadó török sereg legyőzésével igazolta a pápa várakozásait, illetve minden kétséget kizáróan bizonyította a tizenöt éves háború kora óta bekövetkezett fordulatot: az európai haderő katonai fölényét az Oszmán Birodalommal szemben. 

XI. Ince pápa mélyen aggódott a Habsburg Birodalom és a kereszténység jövőjéért. Mindig hangsúlyozta a szövetség fontosságát a keresztény civilizáció megvédésében. A törökök 1683-ban Bécs ellen vonultak. A siker még jobban ösztönözte a pápát, hogy sürgős cselekvésre van szükség. Ezenkívül XI. Ince a pápai hatalom megerősítésére is törekedett, és tekintélye növelésének lehetőségét látta a Szent Liga megalakításában.

A Szent Liga: érdekek és motivációk

Végül hosszas tárgyalások után 1684. március 5-én aláírták a Szent Liga szerződését Linzben. A szövetséghez csatlakozott a Pápai Állam, a Habsburg Birodalom, Lengyelország, a Velencei Köztársaság, Bajorország, Szászország és néhány kisebb német fejedelemség. Velence bevonása azért volt különösen fontos, mert ez egy újabb front megnyitását is eredményezte. A megkötött szerződésben a Habsburg Birodalom és Lengyelország kötelezte magát, hogy 60 000 katonát bocsát a szövetség rendelkezésére. A Velencei Köztársaság 30 000 katonát és 60 gályát ígért. A Pápai Állam 20 000 katonát és pénzügyi támogatást biztosított a török elleni harcokhoz. A pápa adományokat gyűjtött a katolikus egyház híveitől, és hiteleket vett fel a bankoktól. A szerződés kimondta, hogy a Szent Liga tagjai csak közösen köthetnek békét a Portával. A szerződést eredetileg nyolc évre kötötték, de meghosszabbítható volt.

A Szent Liga megalakulása és sikeressége érdekében XI. Ince pápának több kihívással is szembe kellett néznie. A legfontosabb XIV. Lajos francia király semlegességének elérése volt.  Ennek érdekében a pápa több keserű pirulát is kénytelen volt lenyelni. Rákényszerült a Napkirály centralizációs törekvéseinek elfogadására, és a francia egyházban a királyi hatalom erősödésével is meg kellett barátkoznia. Az ún. gallikán cikkelyek (a francia királyok és a pápák viszonyát a világi hatalom javára szabályozta 1682-ben), majd a nantes-i ediktum (a protestáns vallásgyakorlatot szabályozó 1598-ban kiadott rendelet) visszavonása (1685) is a király hatalmát erősítette. Ugyanakkor XI. Ince pápának sikerült meggyőznie a francia királyt, hogy a török hódítás nem csupán a Habsburgokat, de egész Európát fenyegeti. XIV. Lajos, aki kulcsszerepet játszhatott volna a szövetségben, később sem csatlakozott a Szent Ligához. A franciák semlegessége is csak átmenetei volt, mert amikor a Napkirály úgy érezte, hogy a Habsburg Birodalom túlzottan megerősödhet, meggondolta magát. A Habsburgokat nyugaton ért támadásai a magyarországi fronton török sikereket, és egy elhúzódó állóháborút váltottak ki, amelynek végül Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelme vetett véget. 

A szövetségesek között állandó volt a bizalmatlanság és a rivalizálás. A pápára várt az ellentétek elsimítása. A Habsburgok és a lengyelek is közvetlen török fenyegetésben éltek. Céljuk a török elleni védekezésen túl balkáni területek megszerzése volt. Velence vissza kívánta szerezni kereskedelmi pozíciót a Földközi-tengeren, és a többi nagy államhoz hasonlóan balkáni területek megszerzésében reménykedett. A Habsburg Birodalom vezető szerepe aggodalommal töltötte el a Velencei Köztársaságot és Lengyelországot is. Bajorország fő motivációja is a Habsburgok hatalmának ellensúlyozása volt. A választófejedelem attól tartott, hogy a Habsburgok túlságosan megerősödnek a törökök feletti győzelem után. A bajorok, mint a német államok legfontosabb katolikus állama, vallási okok miatt sem maradhattak ki a szövetségből. A kisebb német államok a Habsburgoktól való függőségük csökkentését remélték a szövetséghez való csatlakozástól.

A török elleni védekezés, mint geopolitikai szükségszerűség egy táborba terelte a Habsburgokat, Velencét és Lengyelországot. A keleti hadszíntéren érdekelt oroszok a török meggyengülését kihasználva 1686-ban csatlakoztak a Szent Ligához. I. (Nagy) Péter cár (1682–1725) a Krím félsziget és a Fekete-tenger partvidékének megszerzésére törekedett. A csatlakozással Nagy Péter cár európai nagyhatalomként akarta elismertetni Oroszországot. 

A Szent Liga értékelése

A Szent Liga megalakulása fordulópontot jelentett a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom közötti háborúban. A szövetséges csapatok 1686-ban győzelmet arattak Buda ostromakor, és 1699-ben aláírták a karlócai békét, amely Magyarország felszabadulásához vezetett. Politikai és katonai értelemben a legnagyobb nyertes a Habsburg Birodalom volt, amely megerősítette magyarországi uralmát, és megnövelte birodalmát a Balkán felé. A Habsburgok több mint két évszázados közép-európai dominanciája a Szent Liga sikereihez vezethető vissza. A törökök legyőzése jelentősen emelte a Habsburg Birodalom tekintélyét Európában. A birodalom a keresztény világ védelmezőjeként tűnt fel, ami erősítette nemzetközi pozícióját is. Oroszország az európai politika részévé kívánt válni, és a Fekete-tenger után a Balkán felé kacsingatott. Lengyelország és Velence azonban csak átmenetileg volt győztese a Szent Ligának, mivel szövetségeseik megerősödése az ő hatalmukat, céljaik elérését veszélyeztette.

A Szent Liga megalakulását nagymértékben motiválta a keresztény hit védelme a muszlim Oszmán Birodalommal szemben. A szövetség tagjai katolikusok és protestánsok voltak, de mindannyian elkötelezettek voltak a kereszténység védelme mellett. A Szent Liga győzelmei jelentősen megerősítették a kereszténységet Európában. A törökök kiűzése Magyarországról és a Balkánról a keresztény hatalom visszatérését jelentette erre a területre. A Szent Liga győzelmei megnövelték a katolikus egyház presztízsét, és hozzájárultak a protestantizmus visszaszorulásához. A Szent Liga győzelmei a keresztény identitástudat erősödését is eredményezték, és ez a művészetben, az irodalomban és a zenében is megmutatkozott. XI. Ince pápát a katolikus egyház – elsősorban a franciák tiltakozásai miatt – csak 1956-ban avatta boldoggá, miközben Magyarországon már halála után nem sokkal a magyarok „megmentőjeként” tisztelték.  

Hogyan változott a pápaság viszonya a török kérdéshez Mohács után? Volt-e a pápa török szövetséges? Miként vált a Szent Liga egy sikeres katonai szövetséggé? 

Fedezze fel a válaszokat Molnár Antal A pápaság és a török kérdés a 16–17. században című tanulmányában!