rubicon

Véget ér a bécsi kongresszus

1815. június 9.
lock Ingyenesen olvasható
3 perc olvasás

A lipcsei csata után, amely 1813-ban megsemmisítette I. Napóleon európai birodalmát, a nagyhatalmak vezető politikusai elhatározták, hogy európai kongresszusnak kell rendeznie a kormányaik által vitatott kérdéseket. Az 1814-es első párizsi békeszerződésben ennek helyszíneként Bécset jelölték ki. 1814 szeptemberétől több ezer külföldi vendég árasztotta el a Habsburg Birodalom fővárosát, több mint kétszáz államot és fejedelmi családot képviselve. 

Klemens Wenzel Lothar von Metternich  herceg, az Osztrák Császárság külügyminisztere volt a házigazda, s arra törekedett, hogy számtalan díszszemlével, koncerttel, színházi előadással, ünnepséggel és bállal szórakoztassa vendégeit. De azért mégsem jellemezhetjük a történteket az öreg Ligne herceg oly sokszor felidézett megjegyzésével: „A kongresszus nem halad, hanem táncol.” A bécsi kongresszus nagyon is komoly munkát végzett.

A százhuszonegy cikkelyből álló záróokmányt 1815. június 9-én írták alá. (Az államfők közül csak a pápa és a szultán nem volt hajlandó erre.) A legyőzött Franciaországgal igen nagylelkűnek bizonyultak: még a Napóleon visszatérése után megkötött második párizsi békében is csak jelentéktelen veszteségeket szenvedett az 1792-es határaihoz képest. A francia terjeszkedést, a brit terveknek megfelelően, a szomszédos államok megerősítésével kívánták megakadályozni. Hollandia megkapta Belgiumot, s felvehette az Egyesült Németalföldi Királyság nevet. Svájcnak örökös semlegességet biztosítottak. A Szárd Királyság területét Savoyával, Nizzával és Genovával növelték meg. Svédország annektálhatta Norvégiát. A Franciaországgal szomszédos rajnai német területeket pedig az erős Poroszországhoz csatolták. Lefektették egy új nemzetközi jog alapjait, amikor szabályozták a diplomáciai protokoll normáit. Biztosították a szabad hajózást a több államot érintő európai folyókon, s ezzel megkönnyítették a kereskedelmet.

A bécsi kongresszus jegyzőkönyvének első lapja

A győztes nagyhatalmak kielégíthették területi igényeiket. Poroszország az említett tartományok mellett megkapta Észak-Szászországot, Svéd-Pomerániát, valamint a Lengyelország első és második felosztása során általa megszerzett területeket. A Habsburg Birodalom minden elvesztett birtokát visszakapta, s mivel Belgiumról lemondott, itáliai és adriai tartományokkal kárpótolták (Lombardia, Velence, Isztria, Dalmácia). Oroszország megkapta Besszarábiát, Finnországot valamint a Varsói Hercegséget más lengyel területekkel. Nagy-Britannia tengeri fölényét és kereskedelmi érdekeit biztosította egyes elfoglalt gyarmatok megtartásával (Málta, Ceylon, Fokföld, Helgoland, Jón-szigetek, Guyana, Tobago, Saint-Lucia), Valamint visszakapta Hannovert, királyi családjának ősi birtokát.

A rendezés vesztesei a függetlenségre törekvő lengyelek, valamint az egységes államról álmodozó olaszok és németek voltak. A Német-római Birodalmat nem állították helyre, a területén létrehozott Német Szövetséget pedig 34 fejedelemség és 4 szabad város alkotta. Mivel így a Habsburg uralkodó német befolyása csökkent, lehetővé tették itáliai befolyása megnövekedését: a birodalomhoz csatolt Lombardián és Velencén kívül még Toszkánát, Modenát és Parmát is a Habsburg-dinasztia tagjai kapták meg. Nagy-Britannia ugyanis azt szerette volna, hogy az erős Habsburg Birodalom képessé váljon a nyugat felé irányuló orosz terjeszkedés feltartóztatására.

A kongresszus célja az európai béke és a nagyhatalmi egyensúly megteremtése volt. Sok történész bírálta a bécsi kongresszus résztvevőit, mert nem vettek tudomást a nemzetekről, nemzeti törekvésekről, hanem kizárólag az államokkal és uralkodókkal voltak hajlandók foglalkozni. Csakhogy az ő szemükben a nemzeti elv, a népszuverenitás jelentette a rend, a hatalmi egyensúly felborulását, ezért nehéz lett volna elvárni a kongresszustól, hogy a csaknem negyedszázados háborút okozó elvet tegye ismét a rendezés alapjává.  

Henry Kissinger azt hangsúlyozta diplomáciatörténeti kötetében, hogy Metternich és vendégeinek tevékenysége a nemzetközi kapcsolatok szempontjából rendkívül sikeresnek bizonyult. „A bécsi kongresszus után Európa addigi leghosszabb békés korszakát élte meg. A nagyhatalmak között negyven évig egyáltalán nem volt háború, és a […] krími háborút követően további hatvan évig nem került sor kiterjedt háborúra.” Ráadásul „ez a nemzetközi rend, amelyet minden addigi és azóta létrehozott rendnél határozottabban a hatalmi egyensúly nevében alkottak meg, paradox módon a legkevésbé támaszkodott fennmaradása érdekében az erő alkalmazására.” A tartós béke pedig soha nem látott gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést eredményezett a napóleoni háborúk és az első világháború közötti évszázadban. A konzervatív és legitimista elvek, amelyeken a rendezés alapult, természetesen gyorsan elavultak, s a területi rendezés sem volt különösebben tartós. A nagyhatalmi együttműködés szervezete, a nemzetközi kongresszusok és konferenciák rendszere azonban meglehetősen sikeresnek bizonyult.

Talleyrand herceg

Talleyrand francia külügyminiszternek hatalmas szerepe volt abban, hogy ez a rendszer létrejött, amelyben Kissinger szavaival „megkísérelték erkölcsi és jogi kötelékekkel enyhíteni a nemzetközi viszonyokat, ezáltal mérsékelni a nyers erőpolitikát.” Neki sikerült elfogadtatnia azt az elvet, mely szerint a veszteseknek is van joguk arra, hogy meghallgassák őket. Azt hangoztatta, hogy nem az ideális és végső célok elérésére, nem tökéletes megoldásokra kell törekedni, hanem a pragmatikus, optimális és megvalósítható kompromisszumok elfogadtatására. Ezért tekinthető a bécsi kongresszus minden vitatható intézkedésének dacára is rendkívül sikeresnek.

Hogyan őrizte meg Talleyrand Franciaország nagyhatalmi státuszát a vesztes napóleoni háborúk után? Mi köze a Kongresszusi Lengyelország létrejöttének a bécsi konferenciához? És miért sikerült létrehoznia a bécsi kongresszusnak egy csaknem száz évig életben lévő európai hatalmi egyensúlyt?

Fedezze fel a válaszokat kapcsolódó cikkünkben! Hahner Péter: A bécsi kongresszus

103 cikk ezzel a kulcsszóval