„Sánta kacsák” a Fehér Házban

Választás az Egyesült Államokban

A mindmáig érvényes amerikai alkotmány életbe lépése előtt még a régi Kongresszus döntött úgy, hogy az új kormányzat 1789. március 4-én kezdi meg működését. Bár erre csak egy hónappal később került sor, ezután a Kongresszus tagjai és az újabb elnökök is március 4-én kezdték meg hivatalos tevékenykedésüket. Megválasztásuk napját az alkotmány nem határozta meg, a Kongresszus 1792-ben csak arról hozott határozatot, hogy a megválasztott elektorok december első szerdáján ülnek össze, és adják le a szavazataikat az elnök- és az alelnökjelöltre.

1845-ben a Kongresszus elfogadta azt a törvényt, mely szerint az elektortestületek megválasztását az egész országban az elnökválasztás éve novemberének első hétfőjét követő kedden kell végrehajtani. Azért kedden, mert tekintettel voltak azon vallási csoportok tagjaira, akik nem szívesen választanak vagy utaznak vasárnap, s a választás helyére való utazáshoz is szerettek volna egy napot biztosítani. Az „első hétfőjét követő kedd” kifejezést azért iktatták be a törvénybe, mert ha a hónap első napja kedd, ezzel kényelmetlenséget okoztak volna az üzletembereknek, akik a hónap első napján elfoglaltabbak, mint más napokon. 1872-ben a Kongresszus úgy döntött, hogy a kongresszusi képviselőket is ezen a napon kell megválasztani. A szenátorok népi választásának 1913-as bevezetése után, 1914-től a szenátorokat is már ezen a napon választják.

A „sánta kacsa időszak” tehát az 1930-as évekig négy hónapos volt, november elejétől március 4-ig tartott. A 18. és a 19. században szükség is volt ennyi időre ahhoz, hogy a megválasztottak megkapják a hivatalos értesítést, lezárják folyamatban lévő ügyeiket, gondoskodjanak családtagjaikról és vállalják a nem egyszer hosszú és fáradságos utazást Washingtonba. Ezalatt a hivatali időszakuk utolsó hónapjait töltő, korábbi elnökök nem egyszer súlyos kihívások elé kerültek, s olyan döntéseket hoztak, melyektől utódaik nem voltak elragadtatva.

Éjféli bírák

John Adams, az Egyesült Államok második elnöke (1797–1801) mélységes kudarcként élte meg, hogy 1800-ban nem választották meg újra, és vereséget szenvedett a republikánus párti Thomas Jeffersontól. Mivel pártjának, a Föderalista Pártnak a képviselői és szenátorai is elveszítették a választást, a „sánta kacsa időszakukban” az elnökkel közösen úgy döntöttek, hogy az igazságszolgáltatás vezető pozícióit biztosítják a törvényhozó és végrehajtó hatalomból kiszorított embereik számára. Az 1801. február 13-án életbe lépő igazságszolgáltatási törvénnyel új fellebbezési törvényszékeket hoztak létre, melyeknek élére az elnök a Föderalista Párthoz tartozó bírákat nevezett ki. A republikánus párti sajtó „éjféli bírák” néven emlegette őket, arra utalva, hogy Adams elnökségének utolsó pillanataiban írta alá kinevezéseiket. A Legfelsőbb Bíróság tagjainak számát is hatról ötre csökkentették (csak 1869 óta van kilenc tagja). A március 4-én hivatalba lépő Jefferson-kormányzat az igazságszolgáltatási törvényt visszavonatta. Az Adams által kinevezett, február 4-én felesküdött új főbíró, John Marshall viszont 1835-ig megőrizte hivatalát, és sikerült megerősítenie az igazságszolgáltatás hatalmát.

Embargó vagy háború?

„Sánta kacsa időszakában” Thomas Jeffersonnak, az Egyesült Államok harmadik elnökének (1801–1809) is súlyos gondjai adódtak. A napóleoni háborúk idején sem a brit, sem a francia haditengerészet nem tartotta tiszteletben az amerikai semlegességet, s a britek több ezer elfogott amerikai tengerészt kényszerítettek szolgálatra hajóikon. Jefferson békés eszközökkel próbálta megoldani a háborúval fenyegető válságot. Tárgyalásai azonban sikertelennek bizonyultak, s ezért 1807 végétől embargó-törvénnyel tiltott el minden amerikai exportot, s bizonyos brit áruk importját. Ezzel azonban csak az Egyesült Államok gazdaságára sikerült csapást mérnie. Békepolitikájának növekvő államadósság, nyugtalanság és viszálykodás lett az eredménye. 1809. február 23-án Connecticut kormányzója már alkotmányellenesnek nyilvánította az embargó-törvényt, s Jefferson elnöksége utolsó napjaiban maga is belátta kudarcát. A Fehér Házból való távozása előtt három nappal aláírta az embargó-törvény visszavonását. A válság megoldását ráhagyta utódára, James Madisonra, aki végül nem tudta elkerülni a brit–amerikai háború kirobbanását (1812–1815).

„Sánta kacsák” kudarcai és sikerei

John Adams fiának, John Quincy Adamsnek, az Egyesült Államok hatodik elnökének (1825–1829) sem sikerült elfogadtatnia kinevezéseit „sánta kacsa elnöksége” idején. Miután vereséget szenvedett az 1828-as elnökválasztáson Andrew Jacksontól, december 17-én John J. Crittendent, a Nemzeti Republikánus Párt tagját, Jackson ellenfelét jelölte a Legfelsőbb Bíróság tagjává. Az elnök kinevezéseit azonban a Szenátusnak kell megerősítenie, és a Jacksont támogató szenátorok ezt a megerősítést megtagadták. John Quincy Adams megalázva és elkeseredve töltötte utolsó heteit a Fehér Házban, és el sem ment Jackson beiktatására.

Olyan elnök is akadt, akinek „sánta kacsa időszakában” sikerült megfosztania utódát egy dicsőséges intézkedéstől. John Tyler, az ország tizedik elnöke (1841–1845) szembeszállt pártja, a Whig Párt politikai törekvéseivel. Ezért árulónak tekintették, és ő volt az első elnök, akit saját pártja nem jelölt a következő, az 1844-es választáson. Ekkor már egyre népszerűbbé vált a területi terjeszkedés, Texas és Oregon megszerzésének programja, mellyel James K. Polk, a Demokrata Párt jelöltje aratott győzelmet. Tyler úgy döntött, hogy az egyelőre független, Mexikótól elszakadt Texas megszerzésének dicsőségét nem engedi át utódának. Az annexió államközi szerződéssel való megvalósításához a Szenátus kétharmados többségére volt szükség. Az északi szenátorok azonban nem támogatták az annexiót, mert Texas rabszolgatartó állam volt. Tyler ezért úgy döntött, hogy nem államközi szerződéssel, hanem a két kamara határozataival hajtja végre az annexiót, mert ehhez elég a puszta szótöbbség is. Így elnökségének utolsó napjaiban nem csak Florida állammá nyilvánítását írhatta alá, hanem március 1-jén a Texas csatlakozásáról szóló határozatot is.

A felbomló Unió

A legsikertelenebb „sánta kacsa” James Buchanan, az Egyesült Államok tizenötödik elnöke (1857–1861) volt. Elnökségének utolsó hónapjai során az ország egyszerűen kettészakadt. Az 1860-as elnökválasztást a republikánus párti Abraham Lincoln nyerte meg. A szélsőséges déliek nem tűrhették, hogy olyan párt jelöltje foglalja el az elnöki széket, amely programban tűzte ki a rabszolgaság terjedésének megakadályozását. Dél-Karolina tagállam 1860. december 20-án kilépett az Unióból, s a következő két hónapban Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas is követte példáját. 1861. február 4-én megalakították az Amerikai Konföderált Államokat.

Buchanan alkotmányellenesnek tartotta az Unióból való kiválást, de nem sokat tehetett: a kis létszámú hadsereg szét volt szórva, a fegyveres fellépést az északi közvélemény még nem támogatta volna, s nem akarta elidegeníteni az Unióban maradt rabszolgatartó államokat sem. Ezért csak azt tudta javasolni, hogy az északiak hagyjanak fel a rabszolgaság bírálatával, adják vissza az államaikba menekült, szökevény rabszolgákat, és alkotmánymódosítással tegyék lehetővé a rabszolgaság bevezetését az állammá még nem szervezett territóriumokon. A republikánusok erre „álszent, vén farizeusnak” nevezték, s kijelentették, szó sem lehet arról, hogy ilyen engedményeket tegyenek. Amikor Lincoln megérkezett a Fehér Házba, Buchanan e szavakkal fogadta: „Drága uram, ha maga olyan boldogan lép be a Fehér Házba, amilyen boldogan én elhagyom, akkor nagyon boldog ember!”

A bukott elnök ötletei

Lincoln utóda, Andrew Johnson, a tizenhetedik elnök (1865–1869) is keserűséggel távozott Washingtonból. Oly súlyos konfliktusba bocsátkozott a Kongresszus radikális republikánusaival, hogy ők 1868-ban vád alá helyezték, és csak egyetlen szenátori szavazatnak köszönhette, hogy felmentették. A Demokrata Párt nem jelölte Johnsont az 1868-as elnökválasztáson.

Utolsó év végi üzenetében azt javasolta a Kongresszusnak, hogy vezessék be a közvetlen elnökválasztást, ne tegyék lehetővé az újraválasztást, szabályozzák az elnöki örökösödés rendjét, és közvetlen, népi választásokkal jelöljék ki a szenátorokat. Indítványait felháborodás fogadta, pedig a két utóbbi javaslat a 20. században megvalósult. Johnson 1868 karácsonyán elnöki kegyelemben részesített minden egykori „lázadót”, nem tekintve kivételnek a déli Konföderáció elnökét, Jefferson Davist sem, bár későbbi megállapításai szerint életének legnagyobb kudarca az volt, hogy nem köttethette fel. Utóda, Ulysses S. Grant 1869. március 4-i beiktatásán nem akart vele közös kocsiban végig hajtatni a Pennsylvania sugárúton, s ezért Johnson el sem ment a szertartásra.

Egy barátság vége

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok rendkívül népszerű és sikeres huszonhatodik elnöke (1901–1909) a „sánta kacsa” időszakában kezdett fokozatosan szembefordulni korábban támogatott utódával, egykori barátjával és hadügyminiszterével, William Howard Tafttal. Utóda mélyen megsértette őt, amikor hálálkodva kijelentette, hogy neki és Charley bátyjának köszönheti megválasztását. Roosevelt úgy vélte, az ország elnökeként sokkal többet tett Taft támogatására, mint annak jelentéktelen bátyja.

A leendő „First Lady”, Helen Taft tapintatlanul közölte, milyen változásokat kíván bevezetni a Fehér Házban, és hogy meg akar válni a Roosevelt-család kedvenc alkalmazottaitól. Taft pedig bár megígérte, hogy megtartja Roosevelt minisztereit, azonban meggondolta magát, és eltervezte leváltásukat. Roosevelt egyelőre csak így beszélt utódáról az újságírók előtt:

„Rendben van vele minden. Jót akar, és meg is teszi majd a magáét. De gyenge! Meg fogják kerülni őt!”

Kapcsolatuk hamarosan olyannyira megromlott, hogy négy év múlva Taft demagógnak és neurotikusnak nevezte elődjét, Roosevelt pedig „hájfejként” emlegette egykori barátját, s azt mondta, annyi esze van, mint egy tengerimalacnak.

Wilson kudarca

Woodrow Wilson, a huszonnyolcadik elnök (1913–1921) is szomorúan töltötte „sánta kacsa” időszakát. Bár sikerült belefoglaltatnia a Népszövetség megalapítását biztosító cikkelyt a Németországgal megkötendő versailles-i békébe, azonban nem sikerült elfogadtatnia azt a republikánus Szenátussal. Egy országos előadókörút után trombózis bénította meg bal karját és bal lábát. A demokrata szenátoroknak viszont még betegen is megtiltotta a módosítások elfogadását, s így az ő makacsságának és kérlelhetetlenségének (is) tulajdonítható, hogy két szavazás során sem sikerült biztosítani a szerződés ratifikálásához szükséges kétharmados többséget (1919. november 19. és 1920. március 19.). Utolsó reménye az 1920-as elnökválasztás volt, amelyen pártja a Népszövetség eszméjét támogató James M. Coxot szerette volna a Fehér Házba juttatni. A republikánus jelölt, Warren Harding azonban elsöprő győzelmet aratott, s ezzel a Népszövetséghez való csatlakozás szóba sem került többé. Bár 1920 végén megkapta a Nobel-békedíjat, keserűen és megrokkanva hagyta el a Fehér Házat.

Hoover udvariatlansága

Herbert Hoovernek, az ország harmincegyedik elnökének (1929–1933) nem sikerült 1932-es választási veresége után szívélyesen átadnia a hatalmat utódának, Franklin D. Rooseveltnek. Meghívta őt a Fehér Házba, s együttműködését kérte az európai államokkal kapcsolatos jóvátételi és eladósodási problémák sürgős megoldásához. Roosevelt azonban úgy vélte, ez nem az ő problémája, s nem kívánta támogatni egy népszerűtlen elnök terveit.

Ráadásul kis híján meggyilkolták: 1933. február 15-én Miamiban egy húszezer fős népgyűlésen öt lövést adtak le autójára. A merénylő, Giuseppe Zangara, iskolázatlan falazókőműves volt, magányos, beteges férfi, aki a gazdagok és hatalmasok elleni gyűlöletét eredetileg Hoover elnök meggyilkolásával akarta kifejezni, de Miamiban élt, és Roosevelt látogatása kapóra jött neki. A bíróságon azt vallotta, hogy „először királyokat és elnököket ölök, utána az összes kapitalistát!”

Mivel Anton Cermak, Chicago polgármestere, aki az autóban ült Roosevelt mellett, március 6-án belehalt sérüléseibe, Zangarát halálra ítélték. Roosevelt rosszkedvét csak tovább fokozta Hoover udvariatlansága: a beiktatás előtti napon nem vacsorára, csak egy teára hívta meg őt családjával együtt. A deréktól lefelé béna Roosevelt azzal próbálta feloldani a kínos találkozót, hogy így búcsúzott:

„Elnök úr, mint tudja, elég nehéz számomra sietni. Időbe telik, míg felállok, s tudom, milyen elfoglalt. Szóval kérem, ne várjon rám.” Hoover így felelt: „Roosevelt úr, ha majd egy ideig elnök lesz, megtanulja, hogy az Egyesült Államok elnöke nem vár senkire.”

Ezzel otthagyta meghívottait, Roosevelt pedig gyorsan kiterelte családját, nehogy feldühödött fia, a huszonhat éves James valamilyen indulatos tettre szánja el magát.

A 20. század felgyorsult kommunikációjának köszönhetően már nem volt szükség négy hónapra az új kormányzat felkészüléséhez, s ezt a Kongresszus is belátta. Hoover „sánta kacsa” időszakának az volt a legfontosabb eseménye, hogy 1933. január 23-án elfogadták az Egyesült Államok alkotmányának huszadik kiegészítését. Ezután március 4-e helyett a Kongresszus új tagjai január 3-án, az elnök és az alelnök pedig január 20-án kezdik meg hivatali tevékenységüket. A „béna kacsa” időszakot így sikerült másfél hónappal megrövidíteni – s ezzel kevesebb idő maradt az utolsó napokban történő kinevezésekre, az újra nem választott elnökök ügyetlenkedésére és a legkülönbözőbb politikai manőverekre.