Mindszenty mindennapjai az amerikai követségen

Mit jelentett Mindszenty József bíboros számára az, hogy menedékre talált 1956. november 4-én az amerikai követségen? 

Azzal, hogy bezárult Mindszenty mögött az amerikai követség ajtaja, kivonta magát a magyar állam joghatósága alól, noha menedékének nemzetközi jogi érvényessége nem állt a legszilárdabb alapokon. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanis nem ismerte el a diplomáciai menedékjog intézményét, azt nem tekintette a nemzetközi jog részének. Még 1794-ben az amerikai főállamügyész megjegyezte, hogy egy külföldi küldött háza nem lehet bűnösök menedékhelye, sem pedig ártatlanok börtöne, és ugyanezt a szellemiséget tükrözi, hogy az Egyesült Államok sem a diplomáciai menedékjogot szabályozó 1928-as havannai egyezményhez, sem az 1933-as montevideói konferencia menekültügyi egyezményéhez nem csatlakozott. A külügyi apparátus is csak utólag kezdett el töprengeni a helyzeten, összegyűjteni a nemzetközi precedenseket és a vonatkozó jogi szakirodalmat.

Ha igen ritkán mégis előfordult, hogy amerikai diplomáciai és konzuli missziók vagy hajók ideiglenes menedéket nyújtottak, akkor azt humanitárius okokkal, emberéletek megóvásával magyarázták. S míg az amerikaiak az élet védelmezése miatt adható menedékről, oltalomról beszéltek, addig a finom jogi-diplomáciai különbségekre kevésbé figyelő közvélemény politikai menedékjogot emlegetett, de Mindszenty is így értelmezte tévesen saját helyzetét. Az amerikai külügyminisztérium azonban mindenkor nyomatékosan emlékeztetett a politikai menedékjog és az ideiglenes menedék közti különbségre.

Ez a különbségtétel magyarázza, hogy miért nem az asylum (menedékjog), hanem a refuge (ideiglenes menedék) kifejezést használják Mindszenty esetében az amerikai iratok. „Mindezt tartsák észben az amerikai diplomaták – csak közvetlen, tömeges erőszak veszélye esetén adhatnak menedéket hívatlan menekülteknek, és a menedék csak addig tart, amíg ez a veszélyhelyzet fennáll. A helyi kormány törvényes képviselői elől menekülőknek nem lehet menedéket adni. Az ilyeneket vagy ki kell adni, vagy el kell küldeni” – szólt a belső szabályzat. Pontosan ezt az elvet követik majd az amerikaiak az elkövetkezendő másfél évtizedben: egyfelől védték a magyar bíboros életét, személyes biztonságát, ugyanakkor a közéleti és egyházi működéstől elzárták. Ily módon próbálták fenntartani a kényes egyensúlyt a magyar állam szuverenitása és a bíborosnak nyújtott menedék között.

Miként fogadták a bíborost a követségen? Tarthatott-e kapcsolatot a külvilággal, vagy már az első perctől kezdve korlátozták a tevékenységét? 

A Szabadság téren lévő amerikai követségen töltött első órák és első napok a kölcsönös ismerkedés és megkönnyebbülés jegyében teltek: a bíboros él, biztonságban, jó hangulatban van, munkaszomja olthatatlan. Olyan „élvezeteknek” is áldozhatott végre, mint a mindennapi reggeli és az esti dohányzás. 

November 5-én Wailes követ még beleegyezett a bíboros kérésébe, hogy a CBS és az NBC televíziótársaságok operatőrei lefilmezhessék, amint egy amerikai zászlóval a háttérben szentmisét celebrál (megfelelő kellékek nélkül, például a bort kehely híján egy egyszerű üvegpohárban átváltoztatva), és engedélyezett egy sajtókonferenciát is amerikai újságírók számára, akik a követség védelme érdekében csak úgy fogalmazhatták meg kérdéseiket, mintha azokat még a bíboros követségi menedéke előtt tették volna fel.

A követségre eleinte még beengedték a bíboros látogatóit. Adták is egymásnak a kilincset, kivált az újságírók. November 6-án Mindszenty a követség halljában egybegyűlt újságírók kérdéseire válaszolt. Valaki megkérdezte tőle, mit szól az orosz agresszióhoz. „Legteljesebb mértékben elítélem” – hangzott a válasz. Melyik kormányt ismeri el Magyarország kormányának? Nagy Imre kormányát vagy a Szolnokon megalakult Kádár-kormányt? „Nagy Imre kormányát ismerem el Magyarország kormányának. Kádár Jánost idegen hatalom erőszakolta az országra. Abszolút törvénytelennek tartom és elutasítom!” – hangzott az újabb felelet. Ez a tudósítás november 7. és 11. között – a hangsúlyokat máshová téve, de lényegében azonos tartalommal – számtalan külföldi lapban megjelent.

Minek köszönhetően következett be a fordulat a külvilággal való kapcsolattartásban? 

Ez a Bain-féle álinterjúnak és politikai tartalmú nyilatkozatainak volt köszönhető. Mindszenty segélykérő felhívásokat írt a világ vezetőihez és befolyásos politikusaihoz, köztük az ENSZ főtitkárához, Dag Hammarskjöldhöz. A neki szánt felhívásban nem pusztán eszköz nélküli megfigyelőket, hanem rendfenntartó alakulatok Magyarországra vezénylését kérte. Célba juttatásukhoz kapóra jött, hogy az egyik amerikai újságíró, Leslie Balogh Bain is elszánta magát az országból való távozásra. Útközben ugyan a magyar hatóságok letartóztatták, de végül amerikai állampolgárságára való tekintettel szabadon engedték, így ő sikeresen kicsempészte Mindszenty Eisenhower amerikai elnökhöz írt levelét, amit a határ átlépése után eljuttatott a Fehér Házba. 

Azonban pár héttel később Bain a levél fotokópiáját közzétette a Look magazinban, illusztrációként a bíborossal készített interjújához, anélkül hogy az elnöktől vagy a bíborostól engedélyt kért volna. Már az sem felelt meg a valóságnak, hogy külön interjút kapott volna Mindszenty bíborostól fogságbéli élményeiről, mert csupán a követségi sajtótájékoztatón találkoztak, több más újságíró jelenlétében. Ráadásul a bíboros Wailes követnek kimondottan tagadta, hogy bárkinek megmutatta volna az elnökhöz írt, de szerinte csak piszkozatban hagyott üzenetét. Az indiszkréció roppant kellemetlen helyzetbe hozta a budapesti követséget, többszörösen magyarázkodniuk kellett az amerikai külügyminisztériumnak.

Feltehetően épp ez a Bain-interjú tette véglegessé és visszavonhatatlanná az amerikaiak 1956 végétől hatályos – de már november 8–10. körül fokozatosan életbe léptetett – tilalmát arra vonatkozóan, hogy a bíboros interjúkat adjon, látogatókat fogadjon és levelezzen a külvilággal mindaddig, amíg a követség épületében tartózkodik. 

Mindszenty menedéki mozgásterének Washingtonban adminisztratív korlátot szabtak. A telefon használatától a követségre érkezés első percétől eltanácsolták, így csak a levelek, írásbeli üzenetek jelentették a külvilággal való kapcsolatot. Az 1956. november derekától egyre következetesebben érvényesített szigorítás azt jelentette, hogy Mindszenty csak korlátozottan fogadhatott látogatót, levelet pedig – a családtagokkal folytatott mérsékelt és ellenőrzött magánlevelezésen kívül – kizárólag Washingtonba vagy Rómába írhatott. Mindszenty „területenkívüliségét” összeegyeztethetetlennek tekintették egyházfői jogosítványainak gyakorlásával is.

Volt-e lehetősége Mindszentynek látogatók fogadására, esetleg a családtagjaival való találkozásra? 

A látogatási korlátozás a kíváncsiskodó turistáktól kezdve az újságírókon át a követségi alkalmazottakig bezárólag mindenkire vonatkozott, beleértve a magyar katolikus főpapokat. Időnként azért kivételt tettek. Néhány rokon, gyóntatója, borbélya (a legfőbb pletykaforrás), egy amerikai orvos Belgrádból vagy egy-egy diplomata bejutott Mindszentyhez. A francia követség egyik munkatársa az elsők közt láthatta, már 1956. november 26-án, de csak miután megígérte, hogy nem terjeszt híreket a bíborosról. Úgy tűnt neki, hogy a bíboros szomorú ugyan, de jó fizikai erőben és lelki egészségben van. Mindszenty édesanyjának is engedélyezték, hogy negyedévente, először 1956 karácsonya és újév között néhány napot a követségen töltsön. 

Mindennap misézett a szobájában, vasárnaponként a követség katolikus tagjainak és néhány válogatott képviselet – brit, belga, dán, francia, olasz, holland és svájci – katolikus vallású diplomatáinak. Ez kettős célt szolgált: javítani a bíboros hangulatát és megnyugtatni az érdeklődő diplomatákat, akik máskülönben a bíboros állapotáról csak szóbeszédre és spekulációkra hagyatkozhattak volna.

Mennyibe került az Egyesült Államoknak a bíboros ellátása? 

A hétköznapok gondjait is meg kellett oldani, a napi életritmus szokásos követelményei mellett időnként eseti igényekről is gondoskodni kellett, s mindez természetesen költségekkel járt. A követség épületének 3. emeletén kapott egy kétszobás lakrészt fürdőszobával. A bíboros napi ellátása átlag két és fél dollárba került. Ez naponta három, a szobájában felszolgált étkezést és két szivart, heti misebort, mosodát, valamint a rezsiköltségeket fedezte. Rendszeresen szedett multivitamint, és az őszi-téli hónapokban gyakran használt kvarclámpát. Napi egy üveg sör, hűvös időben egy pohár bor már extra ellátást jelentett. A szakorvosi kezelések megszervezése sem volt egyszerű feladat. Mivel a börtönévek alatt a bíboros nem kapott fogkefét, fogazata ápolásra szorult. Aszpirin, szegfűszegolaj még akadt, de megfelelő technikai eszköz nem. A követség megpróbált konnektorba dugható, hordozható fogfúrót találni, hiszen a bíborost nem lehetett elvinni egy épületen kívüli SZTK-rendelésre, így a műszaki felszerelést kellett odaszállítani.

Bár a Magyarországon élő amerikaiak bizonyára vállalták volna ezt az anyagi terhet, azt eleinte az amerikai külügyminisztérium, utóbb a National Catholic Welfare Council (NCWC, Országos Katolikus Jóléti Konferencia, az amerikai püspökök 1919-ben alapított szervezete) és amerikai magánszemélyek állták. A bíboros egyéb kiadásait (ruha, gyógyszer), évente átlag ezer dollár nagyságrendű kiadást is az NCWC bizalmasan kezelt pénzügyi alapjából fedezték. A hercegprímás csekély személyes költőpénzzel is rendelkezett az Egyesült Államokból kapott miseintenciók után, a pénzt testvéreinek adta vagy gyóntatójára bízta.

Hogyan teltek a bíboros mindennapjai a követségen?

Egy-egy ritkán engedélyezett látogatótól eltekintve meglehetősen egyhangúan peregtek a napok a Szabadság téri épületben. A bíboros ideje nagy részében olvasott és leveleket írt elnökökhöz, miniszterekhez, pápákhoz, államtitkárokhoz. Néha az ajándékba küldött könyveket is megkaphatta, többek között Maróthy-Meizler Károly Mindszentyről írt életrajzát, de Leslie Balogh Bain kérését, hogy adják át neki visszaemlékezéseit – az újságíró emlékezetes inkorrektsége miatt – nem teljesítették.

Leveleket írhatott, bár ezek sokszor nem juthattak el a címzettükig. Leveleiben Mindszenty leginkább a forradalom utóéletéről, az országot ért történelmi igazságtalanságokról, a háborúkat lezáró békeszerződésekről és az elcsatolt magyarság kisebbségi létéről, a szovjet invázióról, az ENSZ-békefenntartók elmaradásáról, az illegitimnek tekintett Kádár-rezsim megtorló intézkedéseiről, a Szovjetunióba deportált, tudomása szerint több ezer fiatal sorsáról, a magyar forradalom kivizsgálására felállított ENSZ-bizottságról, statáriális bírósági eljárásokról, szaporodó és végrehajtott halálos ítéletekről írt. Miközben levelei szellemi frissességről, olvasottságról, mondhatni naprakész informáltságról és az összefüggések kereséséről tanúskodnak, látásmódja nem változott: az ország helyzetéért kizárólag az istentelen szovjeteket és kommunistákat tette felelőssé.

Mennyire voltak egyhangúak a bíboros hétköznapjai? 

Az amerikai diplomaták összességében igyekeztek mindent megtenni vendégük jóléte érdekében – beleértve lelkiállapotát is –, anélkül hogy részeseivé váltak volna gondolkodásának, politikai véleményformálásának vagy egyházi funkciójának. A Szentszéktől érkezett látogatók (elsőként Franz König bécsi bíboros érsek 1963. április 18-án, majd Agostino Casaroli pápai prelátus 1963. május 7-én) változatosságot hoztak az egyhangúságba, de a hétköznapok továbbra is egyformán és monoton teltek. Az egyik jelentés szerint „hosszú idő óta a legjobb dolog, ami a bíborossal történt, a fogorvos múlt heti látogatása volt.” Vagy amikor kifestették azt a két szobát, amelyet a bíboros használt, és emiatt átköltözni kényszerült az ügyvivő szobájába, amit ironikusan az utóbbi évek „leghosszabb kirándulásaként” kommentált. 

A Szabadság téri épületben a bíboros személye biztonságban volt ugyan, de az állandó bezártság megviselte. A bíboros a felajánlott televíziót nem kérte, rádiót viszont hallgatott, de többnyire csak azért kapcsolta be, hogy megzavarja az esetleges lehallgatásokat. Hogy múlassa az időt, és leküzdje gyötrő magányosságát, naplót vezetett benyomásairól, megfigyeléseiről. Ezekből a jegyzetekből sok érdekes jellemvonás és egy kevéssé ismert Mindszenty-arc is kirajzolódik: a töprengő, a szabadságra sóvárgó, a halállal számoló esendő emberé. Soha nem volt remetealkat, mindig körülvették rosszabb-jobb tanácsadók, 1956. november 4-e óta azonban nem volt mellette senki. Gyakran fázott, még nyáron is kívánta a fűtött szobát. Aggódott, ha a megszokott rendben változás történt.

A Vatikán kivételével semmilyen levelet, üzenetet vagy kívánságot nem kézbesítettek Mindszenty bíborosnak, ami harmadik féltől származott, ebben az amerikai külügyminisztérium következetes maradt. Mégis voltak, akiknek sikerült a követségre bejuttatott (vagy becsempészett) apró ajándékokkal jelezni, hogy nem felejtették el, ragaszkodnak hozzá és számítanak rá. De érkezett gyalázkodó levél is: „Januári patkányeledelét biztosítani nem tudom. Februárban talán lesz. Addig éljen meg valahogy.” A falakon kívüli világban agyonhallgatták, akárcsak a kivégzett Nagy Imrét. A bíboros pedig nap mint nap fegyelmezetten, testi szenvedéseit tűrve, lelki gyötrelmeit leplezve vigyázott szavaira, mozdulataira. 

Többnyire csak munkaidő után, az esti órákban róhatta napi sétáit a követség kicsiny, belső udvarán, valamelyik diplomata vagy a magyarul tudó ügyeletes tiszt kíséretében. J. Theodore Papendorp volt a bíboros egyik legkedvesebb partnere, aki 1961 és 1968 között előbb konzul, majd nagykövetségi első titkárként szolgált a követségen: a bíborost ministráns, komornyik és általános titkár szerepben egyaránt segítette. Az amerikai diplomaták, ha róla írtak vagy beszéltek, általában „Vendég”-ként emlegették. Ha véletlenül összefutott egy-egy hivatalos magyar látogatóval – általában egy állami tisztviselővel –, az zavarában merev arccal fogadta, és úgy kezelte a prímást, mintha láthatatlan lenne.

Mennyire volt kezelhető a közismerten állandóan tevékeny bíboros? Hogyan viselte a rá kényszerített korlátozásokat? 

Az amerikai külügyminisztérium 1963-tól az addigi zsilipet felnyitva nem korlátozta a bíborost sem a Vatikánnak szóló üzenetei hosszúságában, sem azok tárgyában. Ezzel szerette volna elősegíteni, hogy a Vatikánban megismerhessék a Mindszenty-probléma minden aspektusát, a bíboros gondolkodásmódját, és kidolgozhassák a megoldási lehetőségeket. A bíboros ezt az engedményt nemcsak a Vatikánnak, hanem más, például az ENSZ-nek vagy a magyar emigráns szervezeteknek továbbítandó anyagokra is szerette volna kiterjesztetni. A kérés teljesítése a képviselet működését kockáztatta volna, ezért nem egyeztek bele. A kapcsolattartás útvonala és módja 1963 után is ugyanaz maradt, mint korábban: Mindszentynek nyitott borítékban kellett átadnia levelét, amelyet a képviselet továbbított az amerikai külügyminisztériumba. 

Időnként Mindszenty megpróbálta megkerülni a játékszabályokat. Egyszer például telefonáláson kapták: a biztonsági tiszt felfigyelt arra, hogy az egyik melléken a 3. emeletről valaki telefonál, és belehallgatva kiderült: magyarul beszél. Csak a bíboros lehetett.  

Újabb renitenskedésen akkor érték, amikor egy kölcsönkönyvben pénzt és levelet próbált kicsempészni. Könyvet egyébként kaphatott a bíboros, de nem üzenetek álcázására. A képviselet vezetője Washington felé kénytelen volt elismerni, hogy „a kommunikációs csatorna, amit a bíboros használ a külvilág felé, működőképesebb, mint gondoltuk, és lehet, hogy régóta létezik.” Az incidenst követően szigorú óvintézkedéseket vezettek be, és éveken át árgus szemekkel figyelték a bíboros és a takarítószemélyzet közötti érintkezést. Arra is ügyeltek, nehogy írásos üzenetváltásra kerülhessen sor, legalábbis ne a szemetesen keresztül, mert annak tartalmát ellenőrizték, mielőtt a kukába öntötték volna. 

Bizonyos leplezett csatornák, ha módjával is, de valóban rendelkezésére álltak Mindszentynek, és időnként ki- és bejutottak üzenetek. A legkevésbé feltűnően König bíboros tudott közvetíteni, hiszen őt senki nem motozta meg, engedélye persze nem volt semmi ilyesmire. Ilyen eset volt például Mindszenty emlékiratainak az Egyesült Államokba való eljuttatása, hogy kiadásra kerüljön. Mindszenty levelét König bíboros juttatta el az egyesült államokbeli Indiana állam South Bend nevű városkájába, az ottani John Sabo (Szabó János) plébánosnak, akit a bíboros arra kért, hogy gondoskodjon emlékiratainak halála utáni megjelentetéséről. Az amerikaiak előtt titkolva, hasonló úton, azaz König révén érkezett az igenlő válasz. A konspirációban járatlan főpapok akciójára persze fény derült, az amerikaiak hangot is adtak neheztelésüknek, ám azt végül megígérték, hogy az emlékiratokat – ami az ekkori levélváltások szerint már négy vagy hat kötetre rúgott – nem engedik magyar kézre jutni. 

Összegzésként: mennyiben változott meg a bíboros személyisége a követségen eltöltött időszakban?

Rendkívül nehéz lehetett ez a másfél évtized. Egy kimagasló aktivitású és munkaenergiájú, tettre kész ember képletesen lebilincselve, kényszerű tétlenségben, bár az önmaga választotta elzártságban élt. Az 1956-os forradalmat megtorló időszakot lassan felváltotta a „szocialista törvényesség”. Idővel a világlátás sem volt már tiltott gyümölcs: 1964-re megszületett a nyugati útra feljogosító „kék útlevél”. Mindszenty azonban követségi szobája ablakán át nem a nemzetre nehezedő nyomás lazulását, hanem a rabságot, az orosz megszállást szimbolizáló ötágú szovjetcsillagot látta, ami ott meredezett a Szabadság téren felállított hősi emlékmű tetején, emlékeztetve harcára. A redőny állítólag épp ezért volt mindig lehúzva. 

Mindszenty időskori személyiségének és cselekedetei mozgatórugóinak egyik meghatározó eleme lett saját lelkiismereti konfliktusa, ami abból a bensőjét mardosó kétségből fakadt, hogy vajon helyesen cselekedett-e, amikor menedékért folyamodott 1956 novemberében. Újból és újból feléledő kétségeinek kompenzálása is tükröződhet abban, hogy mind gyakrabban hangsúlyozta: ő a magyar nép és a szabadság szimbóluma. A tétlenséggel járó szellemi hanyatlás ellen folyton tornásztatta az elméjét: nemcsak leveleket írt, hanem hosszú monográfiákat. Beleásta magát az ezeréves magyar államiság történetébe, felvázolta több kortárs közszereplő személyiségrajzát, naplót vezetett és emlékiratait gondozta. Persze foglalatoskodhatott volna sokkal „ártalmatlanabb” dolgokkal is, mondjuk hobbifestővé vagy fűzfapoétává is válhatott volna, de ő – a korlátozó körülmények dacára is – inkább a történeti kutatómunkát részesítette előnyben.

Mindeközben végig ragaszkodott a prímási címhez tradicionálisan kötődő, ám ekkorra már kiürült államjogi tartalomhoz és az azzal járó politikai szerepvállalási kötelezettséghez. Ez volt az, ami minden kellemetlenség dacára a legvégsőkig követségi maradásra inspirálta a bíborost, és ugyanez járult hozzá az 1974-es pápai döntéshez: Mindszenty felmentéséhez az esztergomi érseki méltóságból.