Merénylet II. Sándor cár ellen

1855-ben követte apját a trónon. Felismerte, hogy Oroszországnak komoly reformokra van szüksége, ha meg akarja őrizni nagyhatalmi státuszát. Az 1861-es jobbágyfelszabadítást egyetemi, majd közigazgatási reformok követték. Megvalósították a törvény előtti egyenlőséget, függetlenné tették a bíróságokat, a tárgyalások nyilvánossá, a bírák elmozdíthatatlanokká váltak, s megjelentek az esküdtszékek. 1870-re városi tanácsokat hoztak létre, s felszámolták az előzetes cenzúrát. Bevezették az általános hadkötelezettséget. A politikai foglyok amnesztiát kaptak, a vallási kisebbségeknek toleranciát biztosítottak, s még a külföldi utazásokat sem próbálták korlátozni. 

A radikális forradalmi mozgalmak ifjú követői viszont kevesellték a reformokat. Mivel nem sikerült követőket toborozniuk a parasztság körében, úgy döntöttek, lehet harcolni a népért a nép nélkül is – a terror eszközével. A történelem szomorú fintora, hogy egyetlen cár ellen sem követtek el oly sok merényletet, mint e jó szándékú, rendkívül jelentős reformokat bevezető uralkodó ellen.

1866. április 4-én éppen elbúcsúzott szerelmétől, Jekatyerina Mihajlovna Dolgorukajától a Nyári Kertben s kocsijába akart szállni, amikor Dimitrij Vlagyimirovics Karakozov célba vette őt egy pisztollyal. Az utolsó pillanatban azonban Oszip Ivanovics Komisszarov kalaposinas meglökte őt, s a lövés célt tévesztett. A merénylő egy huszonhat éves egyetemista volt, akit kizártak, mert nem fizette a tandíjat. Nyikolaj Andrejevics Isutyin szocialista szervezetéhez tartozott. Azonnal elfogták és hamarosan felakasztották. 

A második merénylet-kísérletre külföldön került sor. 1867. június 6-án a párizsi világkiállításon, ahol II. Sándor két fiával együtt a francia császár, III. Napóleon mellett ül a hintóban, egy Anton Berezovski nevű lengyel emigráns rájuk lőtt. Két lövést is le tudott adni, egyik sem talált. A császár tréfálni próbált: „Íme, fegyvertársak lettünk, együtt kerültünk tűz alá!” A cár azonban dühös volt, mert az újságcikkek szerint a franciák a merénylővel rokonszenveztek. Berezovskit életfogytiglanra ítélték. (Új-Kaledóniába került kényszermunkásként, 1906-ban kegyelmet kapott, de nem tért vissza.) II. Sándor olyannyira megharagudott a franciákra, hogy igen hűvösen és barátságtalanul viselkedett az egész látogatás során. 

Az 1878-ban újjáalakított Föld és Szabadság nevű forradalmi mozgalom 1879-ben két részre bomlott. A Fekete Újrafelosztás (Csornij Peregyel) tagjai a földosztásért folytattak agitációt. A Népakarat (Narodnaja Volja) nevű szervezet harminc-negyven tagja viszont a terror útjára lépett. A rettegett „narodnovolecek” a nyílt utcán szúrták le Szentpétervár rendőrfőnökét, Vera Ivanovna Zaszulics rálőtt Trepov tábornokra, és megjelentek az első öngyilkos merénylők, az úgynevezett „dinamitcsikok” is.  

1879. április 20-án egy fiatalember, Alekszandr Konsztantyinovics Szolovjov előbb tisztelgett a reggeli sétáját végző cárnak, majd előrántotta a revolverét. Sándor kénytelen volt gyors irányváltásokkal elrohanni, a merénylő pedig futott utána, és egymás után ötször rá tudott lőni, mielőtt a cár testőre lecsapott rá. Felesége, Marja Alekszandrovna így szólt udvarhölgyéhez: „Nincs okom élni tovább, ez megöl engem! Ma már úgy vadásztak rá, mint egy nyúlra!”  

II. Sándor úgy érezte, mindenki gyűlöli: a liberálisok szembefordultak vele, mert abbamaradtak a reformok, a reakciósok pedig azért, mert egyáltalán sor került reformokra. 1879. november 17-én a terroristák megpróbálták felrobbantani a cári különvonatot Alekszandrovszknál, de rosszul kötötték össze a vezetéket, s így a robbanásra nem került sor. Ugyanazon a napon azonban egy moszkvai pályaszakasz alatt már készen állt egy százötven méteres aknafolyosó, s itt a detonáció is bekövetkezett. Csakhogy nem a cár szerelvénye, hanem a kíséret vonata haladt elől, és a krími gyümölcsökkel teli vagon robbant fel. Sándor nem is tudta, hogy egyetlen napon két merénylet fenyegette az életét. 

Az ötödik merényletet Sztyepan Nyikolajevics Halturin készítette elő, aki munkát kapott a Téli Palotában, és sikerült nagy mennyiségű dinamitot (mások szerint nitroglicerint) elhelyeznie a pincéjében. A főkapukat szigorúan őrizték, de a személyzet hátsó bejáratai egész nap nyitva voltak, és szabadon jöttek-mentek az emberek. 1880. február 5-én este hat óra húsz perckor hatalmas robbanás rázta meg az ebédlőt – a cári család életét csak a gránitfödémek mentették meg. Az őrség tagjai közül viszont tizenketten meghaltak és hatvankilencen megsebesültek. 

II. Sándor ezután rendkívüli hatalommal ruházza fel Szentpéterváron és környékén Mihail Tarielovics Lorisz-Meljikov grófot, a belügyminisztert. A miniszter egyrészt lecsapott a Népakarat tagjaira, másrészt liberális intézkedéseket tett. Átalakította a titkosrendőrséget, mintegy kétezer kizárt diákot visszaengedett az egyetemre, s háromszáz elbocsátott hivatalnok is visszakapta az állását. A legnagyobb reformterv is érlelődött: minden jel arra mutatott, hogy Lorisz-Meljikovnak sikerült meggyőznie a cárt, hogy tegye meg az első lépéseket a képviseleti rendszer felé. 1880 augusztusában felfüggesztette a merénylet óta bevezetett rendkívüli állapotot. A Népakarat tagjai ki is használták az új lehetőségeket: augusztus 17-én a szentpétervári Kamennij-hídat akarták felrobbantani a cár alatt, de a merénylő elaludt, és csak késve ért oda. 

A tervezett liberális reformokat pedig egyszerre ellenezték a reakció és forradalmi terror hívei. Egy orosz történész, Edvard Radzinszkij arra hívta fel a figyelmet a cár életéről írott művében, hogy egy terrorista, Kletocsnyikov két éven át dolgozott a harmadik ügyosztály, a titkosrendőrség politikai nyomozói mellett. Talán a rendőrség sem bánta a terroristák tevékenységét? 

Sándor cár (a Gergely-naptár szerint) 1881. március 13-án aláírta a reformtervezetet, és azt ígérte, hogy három nap múlva hirdeti ki miniszterei előtt. A Népakarat nevű szervezet Andrej Ivanovics Zseljabov és Szofja Lvovna Perovszkaja által vezetett csoportja e napon nem kevesebb, mint négy merénylőt indított útnak bombákkal felszerelve a cár meggyilkolására. (Egyikük azonban nem jelent meg a kijelölt helyen.) Háromnegyed egykor a cár a szentpétervári Mihajlovszkij-lovardába hajtatott. Kozákok kísérték, mögötte pedig még két szán haladt a rendőrfőnökkel és személyes őrségének parancsnokával. A szemle után, negyed háromkor a Jekatyerinszkij-csatorna mentén tért vissza. Itt várták a merénylők. 

Nyikolaj Ivanovics Riszakov bombát dobott a lovak alá. A cári kocsi elsuhant fölötte, s mikor felrobbant, csak a kozákok és járókelők közül ölt meg több embert. II. Sándor megállíttatta a szánt, odasietett a sebesültekhez. „Hogy van a cár?” – kérdezte tőle egy tiszt, aki nem ismerte fel. „Hála istennek jól vagyok – felelte. – De nézze csak…” „Még ne köszönje meg Istennek!” – kiáltotta az elfogott merénylő. Társa, Ignatyij Joahimovics Grinyevickij ekkor pontosan a cár lába elé dobta a bombáját. A hatalmas robbanás vagy húsz embert sebesített meg, a merénylő is halálos sebet kapott, a cár bal lábából pedig térdtől lefelé csak véres massza maradt. Öccse, Mihail gyorsan a szánjába emeltette, s a harmadik merénylő, Ivan Jemeljanov, hóna alatt a harmadik bombával, a járókelőkkel együtt segédkezett neki. 

II. Sándor hosszú vérnyomot maga mögött hagyva érkezett meg a Téli Palotába, ahol fél négykor halt meg, rokonai körében, akik a robbanás hangjára valamennyien ide sereglettek. A tervezett reformokból pedig semmi sem lett, mert az új cár, III. Sándor valamennyit visszavonta. Oroszország nem indult meg az alkotmányos fejlődés útján.