Megalakul a Bosznia-hercegovinai Föderáció

Bosznia, a „mini Balkán”

Bosznia-Hercegovina önmagában is leképezi a Balkán sokszínűségét a területén együtt élő boszniai muszlimokkal, szerbekkel és horvátokkal. Megjeleníti a Nyugat-Balkán vallási sokszínűségét: itt az iszlám többség ortodox szerbekkel és katolikus horvátokkal keveredik. Nyelvileg azonban nincs nagy eltérés a három nép között, tulajdonképpen jól megértik egymást a mindennapi életben. Hivatalosan természetesen jelenleg is zajlik a horvát, szerb és bosnyák nyelvek különállásának megerősítése elsősorban hangsúlyozási és dialektikai különbségek keresésével. A másiktól való megkülönböztetés igénye és a térség irányítására irányuló törekvések 18. századi gyökerekre nyúlnak vissza. Így senki nem lepődött meg azon, hogy 1992-re már Bosznia is hadszíntérré vált. 

Miután 1991-ben Szlovénia és Horvátország bejelentette kiválását Jugoszláviából, azonnal szembe kerültek Szerbiával. Szerbek – Szlovéniát leszámítva – minden egykori jugoszláv tagköztársaság területén éltek. Így a szerb nép önrendelkezésének védelmével Szerbia leplezhette geopolitikai törekvéseit, ily módon az eddig általuk irányított Jugoszlávia megőrzését, különös tekintettel az Adriai-tengerpartra. Bosznia hamar több részre szakadt, mert a szerbek már 1992 elején kikiáltották saját független köztársaságukat. Egy hónappal később Boszniában népszavazást rendeztek a függetlenné válásról, amelyen a szerb lakosság bojkottja mellett 99,4 százalékot kapott a szövetségi államból történő kiválás támogatása. Így Bosznia-Hercegovina, Alija Izetbegovic vezetésével a tagállamok közül negyedikként deklarálta függetlenségét. Az 1992-es referendum következtében végrehajtott függetlenedést hamarosan szerb és horvát katonai akciók és az ország kettéválása követtek.

A délszláv háború legbonyolultabb fejezete itt bontakozott ki. A polgárháború Szarajevó ostromával kezdődött 1992. április 5-én, amely 1425 napon át tartott. A boszniai szerb haderő elfoglalta a Szerbiával földrajzilag összefüggő területeket. Megkezdődtek a kegyetlen etnikai tisztogatások: a nem szerb lakosoknak el kellett hagyniuk otthonukat, helyükre az ország többi részéből elűzött szerbek érkeztek. A háború lényegében állóháborúvá vált, amelyet folyamatos kegyetlenkedések kísértek a harcoló felek részéről. 1993-ban a boszniai horvátok is kikiáltották a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot. Ennek a fejezetnek legismertebb és talán legvéresebb eseménye a mostari csata volt, ahol a város egyik felében bosnyákok, a másikban horvátok éltek. A Csontváry képről ismert híd pedig a Neretva folyóba zuhant. Végül 1994 márciusában a háború más frontjain a szerbek által szorongatott felek békét kötöttek, létrehozva Bosznia-hercegovinai Föderációt. A jugoszláv néphadsereg eszköztárával – és jórészt állományával – harcoló szerbek megállítása azonban csak nemzetközi beavatkozás következtében vált lehetségessé.

Bosznia a nemzetközi erőtérben

A délszláv háború során az ENSZ már 1992 nyarán telepített békefenntartó egységeket, amelyek hatáskörét Horvátország mellett Boszniára is kiterjesztették. Ezen egységek elsődleges feladata a nemzetközi repülőtér védelme és a segélyek biztosítása lett, a harcokba, a civil lakosság védelmébe nem avatkoztak be. Ennek volt betudható, hogy a holland alakulatok végig nézték az 1995-ös hírhedt srebrenicai mészárlást, ahol szerb katonák kivégeztek 12 000 bosnyák civilt. A szerbek ellen bevezetett nyugati gazdasági embargó sem volt elégséges intézkedés a vérontás megakadályozására.

Bosznia-Hercegovina geopolitikai adottságai alapvetően nem indokolják, hogy a nagyhatalmak komolyabb küzdelembe bocsátkozzanak érte. Az 1990-es években a Szovjetunió szétesése után meggyengült Oroszország – Szerbia hagyományos szövetségese – sem tudott megfelelő erővel jelen lenni a térségben. Mindez elkényelmesítette a nyugati államokat, és az Egyesült Államok nem is hamarkodta el a beavatkozást. 

A délszláv kérdés ugyanakkor folyamatosan napirenden maradt. A nemzetközi status quo-t, és különösen az 1945 óta meghúzott közép-európai határok stabilitását fenyegették a Jugoszlávia szétesését elősegítő nagyszerb, illetve nagyhorvát tervek. Másfelől a nyugati szövetségeseknek fel kellett ismerniük azt, hogy beavatkozás nélkül a muszlimok ellen elkövetett népirtás olyan fázisba lép, amely miatt a muszlim befolyás növekedése következhet be. Az iszlám radikalizálódásának különböző formái jelentek meg a Balkánon, amelyek hosszú távon a nyugati nagyhatalmakat is fenyegették. A kegyetlenkedések miatt mind a közvélemény, mind pedig az iszlám országok egyre erősebb nemtetszésüknek adtak hangot. A nyugatiakban megrendült bizalom következtében a bosnyákok többségében Szaúd-Arábiától, Irántól, Pakisztántól és Szudántól kértek fegyvereket, pénzt a háború folytatásához, és saját katonai erőik fejlesztéséhez. Mindez természetesen ezen országok gazdasági és politikai befolyásának növekedésével járt Boszniában. 

A srebrenicai mészárlás hírei végül már az Egyesült Államokat is beavatkozásra késztette. A beavatkozással az amerikai külpolitika egyúttal azt is bebizonyította Nyugat-Európának, hogy az nélküle képtelen a kontinensen kialakult helyi konfliktusokat megoldani. A hidegháború befejeződése miatt a NATO-nak is új funkciót kellett találni, hisz az a Szovjetunió felbomlásával gyakorlatilag értelmét vesztette. Ennek az új célnak a megmutatására a balkáni háború remek lehetőség volt, ahol az „új” NATO bizonyíthatta saját létjogosultságát. Az 1995 őszi NATO légicsapások végül tárgyalóasztalhoz kényszerítették a harcoló feleket, és Richard Holbrooke amerikai diplomata – aki már az 1973-as vietnámi háború befejezését előkészítő párizsi tárgyalásokon is tapasztalatokat szerzett – közvetítésével megszületett a daytoni egyezmény. A huszonegy napnyi tárgyalás eredményeként kialakult dokumentumot ünnepélyes keretek között végül Párizsban írta alá a három érintett nép vezetője: Slobodan Milošević szerb, Alija Izetbegović bosnyák és Franjo Tudjman horvát elnök 1995 december 14-én. A békemegállapodás betartását a NATO vezette IFOR, majd SFOR katonai kontingens felügyelte, ami a szövetségnek is nagy kihívást jelentett.

A világ legdrágább államszervezete

A daytoni egyezmény lényegében elfogadta a délszláv háborúban kialakult helyzetet: létrehozott egy Boszniai Szerb Köztársaságot és a Bosznia-hercegovinai Föderációt. Ez utóbbi 1994. március 18-án a washingtoni egyezmény következtében alakult meg. A Föderáció megalakulása véget vetett a bosnyákok és horvátok közötti időszakos fegyveres konfliktusnak is. 

A megállapodás értelmében Bosznia Hercegovina két külön szövetségi államra, úgynevezett entitásra, a Boszniai Szerb Köztársaságra és a Föderációra oszlik. A két entitás határvonalai olyannyira nehezen követhetők, hogy még maga a főváros is két részre, Szarajevóra és Kelet-Szarajevóra oszlott. Az ország élén az ENSZ által delegált főképviselő – jelenleg a német Christian Schmidt – áll, aki figyelemmel kíséri a békeszerződésben megfogalmazott pontok megvalósítását és az állam működését, sőt, kivételes jogköreinek hála beleszólhat abba. A bosnyák–horvát többségű Bosznia-Hercegovinai Föderációt államigazgatásilag 8 kanton, illetve a főváros, Szarajevó két része alkotja. A szerb többségű entitás a Boszniai Szerb Köztársaság, ami 63 önkormányzatra tagolódik, központja Banja Luka. Daytonban létrehozták a különleges jogállású Brčko városából és környékéből álló Brčkói Körzetet. 

A Föderáció tíz kantonjának saját kormánya, parlamentje és igazságszolgáltatása van. A kantonok széles jogkörrel rendelkeznek, beleértve az oktatást, az egészségügyet és a rendőrséget. A kantonok beosztása etnikai és történelmi szempontok alapján történt, így hét bosnyák többségű, míg három horvát.

A Föderáció parlamentáris demokrácia, melynek élén a közvetlenül választott elnök áll. Az elnöknek reprezentatív feladatai vannak, a végrehajtó hatalmat a miniszterelnök gyakorolja, akit a parlament választ meg. A parlament kétkamarás: a Képviselőház arányos választási rendszer alapján kerül megválasztásra, míg a Nemzetek Házát a kantonok delegáltjai alkotják. 

Teljes Bosznia–Hercegovinát egy háromtagú elnökség vezeti – egy bosnyák, egy horvát és egy szerb politikus –, akik közül egy rotációs rendszer alapján kerül ki az aktuális államfő. Tagjait saját közösségük négy évente választja meg, fő feladataik közé tartozik a külpolitika, a hadsereg és a nemzetbiztonság irányítása. A daytoni békeszerződés a politikai hatalom megosztását etnikai kvóták alapján rendelte el. Ez a rendszer biztosítja az etnikai csoportok arányos képviseletét a legfontosabb állami szervekben.

Bosznia–Hercegovina a világ egyik legbürokratikusabb, legnagyobb államapparátussal rendelkező állama, az állam az egyik legnagyobb munkaadó. Ez a térség államainak politikája mellett az egyik legnagyobb akadálya a belső reformoknak, amely révén hatékonyabbá lehetne tenni az állam működését. Ugyanakkor előnye, hogy egy olyan államszerkezetet hozott létre, amely alkalmas arra, hogy megalapozza az ország etnikumainak békés együttélését és megfelelően rendezze Bosznia-Hercegovina hosszú távú sorsát. Annak ellenére, hogy a mindennapi életben nem jellemzők az erőszakos etnikai nézeteltérések, az ország vezetésében a két entitás szembenállása állandóan jelen van.

A boszniai helyzet megítélése

A volt jugoszláv utódállamok közül Bosznia helyzete ma is a leginkább képlékeny. Gazdasági és társadalmi tekintetben is sokkal rosszabb itt a helyzet, mint a 2013 óta Európai Uniós tagságot elnyert Horvátországban, vagy a már legalább tagjelölti státuszig eljutó Szerbiában. Boszniában minden zágrábi és belgrádi történés, politikai folyamat azon mód lecsapódik, de ez fordítva is igaz, minden Bosznia-Hercegovinán belüli esemény hatással van a horvát, illetve a szerb belpolitikára is.

A Nyugat-Balkán esetében kialakult súlyos polarizáció következtében a politika fő célja nem a megbékélés és egy általános történelemértelmezés elfogadása, hanem a nemzet védelme és a nemzeti érdekek előtérbe helyezése. Annyi változott a délszláv háború óta, hogy a küzdelem nem fegyverekkel zajlik, hanem politikai, emlékezetpolitikai módon és a propaganda eszközeivel. Boszniában a három entitás egymás mellett élése miatt nem tud kialakulni egy közös, kollektív konszenzus a háború megítéléséről, miként ez a horvátországi és a szerbiai társadalmakban megtörtént. Kijelentve természetesen azt, hogy ez a két emlékezet gyökeresen eltérő, és inkább ellentmondásos a két országban.

A vizsgált államok közül Bosznia-Hercegovina teljes mértékben reprezentálja a regionális viszonyokat, hiszen csak úgy, mint a teljes nyugat-balkáni régióban, Boszniában sem tudott kialakulni egy általánosan elfogadott, domináns emlékezetnarratíva, mivel az etnikai választóvonalak és az állami megosztottság miatt nincsen jelen egy egységes közeg, ami osztozni tudna valamelyik narratíván. Az emlékezetpolitika komplexitása miatt is felmerül Bosznia-Hercegovina állami szerkezetének stabilitása és tartóssága, hiszen míg Horvátországban és Szerbiában, habár nem kollektívan, de jelen van egy többségi társadalmi konszenzus a háborút és az azt követő évek kérdéseit illetően, Bosznia-Hercegovina esetében a három nagy etnikum jelenléte okán ez nem alakulhatott ki. Erre jó példa Ratko Mladic megítélése, akit a hágai Nemzetközi Törvényszék bűnösnek és felelősnek mondott ki a srebrenicai vérengzés miatt. A boszniai szerbek még az ítélethirdetés előtt egy emléktáblát helyeztek el arra a szarajevói dombra, ahonnan korábban elindította a város elleni offenzíváját. A hágai törvényszék által szintén népirtás miatt elítélt Radovan Karadžić egykori boszniai szerb köztársasági elnök nevét egy diákszálló őrzi a szerbek által felügyelt területen Szarajevó közelében. 

Ezek az egyszerű példák jól mutatják, miként kérdőjelezik meg a független nemzetközi törvényszék döntésének legitimitását, tovább mélyítve az etnikumok közti ellentéteket, aláásva ezzel a Bosznia számára békét hozó daytoni szerződés legitimitását is. Szerencsére azonban nincs olyan külső hatalom – sem a bosnyákokat támogató iszlám államok, sem Oroszország –, akinek lenne elég ereje és érdeke a fennálló helyzet megváltoztatására. Így a stabilitást célul kitűző nyugati hatalmak – Egyesült Államok, Európai Unió – szándékai érvényesülnek, amely ha megoldani nem is képes az etnikai ellentéteket, de képes legalább a béke megőrzésére. Ebben a térségben ez sem kis teljesítmény.

Mi jellemzi az etnikai jelleggel (is) bíró háborúkat? Hogyan zajlott Szarajevó ostroma? Miként és miért avatkozott be a Nyugat? 

Fedezze fel a válaszokat Kemenszky Ágnes: A délszláv háborúk című tanulmányában!