Magyar címertörténet

1054-ben a nagy egyházszakadással a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó Európa szellemi fejlődése kettészakadt. Magyarország a nyugati kereszténység keleti határára került, tőlünk Keletre az ortodoxia nem csupán egyes vallási kérdésekben öltött eltérő arculatot, hanem a művelődés számos területén is. Ide tartozik a lovagi kultúra és a heraldika kérdésköre is: keleten másként alakult a fegyverhasználat, és a címerviselés is jóval később jelentkezett, mint Nyugaton. Ugyanakkor Magyarországon a periferikus helyzetből és egyéb nemzeti sajátossá­gainkból következően a heraldikus ábrázo­lás­mód és címerhasználat is bizonyos fokig eltért a „klasszikus” nyugat-európaitól. 

A címerek elterjedésére csaknem ugyan­akkor sor került, az ottani elvont ábrázolás­móddal szemben azonban hazánkban a címerképeknek egyfajta természetességre törekvő megjelenítése figyelhető meg. 

Már több mint egy évszázaddal ezelőtt megállapították heraldikusaink, hogy nálunk a címernyerők érdemeinek a megjeleníté­sénél igen gyakori a hősi cselekmények szereplőinek emberként való ábrázolása, tőlünk nyugatra inkább elvontabban, a tulaj­donságokat állati címerképek formájában ábrázolják a pajzson. A címerpajzsban „lebegő” nyugat-európai címerképek helyett hazai címereink megörökítői előszeretettel helyezik földre, pázsitra, talapzatra az egyes címerábrázolásokat. Míg a nyugati címeres­levelek általában megelégednek az adomá­nyozott címerek megörökítésével, Magyaror­szágon az armálisban leírt, lefestett címer bemutatása előtt gyakran részletes leírások olvashatók a ténylegesen végrehajtott vagy a címeradomány indokaként szereplő hősi cselekedetről. Miután elterjed az a szokás, hogy a címereslevelek nemcsak leírják, hanem le is festik az adományozott címert, Nyugaton ezek az ábrák az armális közepén, nálunk az elején láthatók.