Itáliától Olaszországig

Itália középkori és modern kori történetét egészen az Olasz Királyság 1861. március 17-i kikiáltásáig végigkísérte a megosztottság problémája, a politikai egység hiánya. A fő célt, az olasz nemzetállam létrehozását a nemzeti mozgalomnak számos komoly nehézség ellenére sikerült elérnie. Először is a nemzetfogalom Itália esetében nehezen volt megfogható. Két olyan jelenség említhető, amelyeknek köszönhetően mégiscsak lehet beszélni olasz nemzetről: a 14. századtól kezdve létező, igen komoly – olasz nyelvű – irodalmi hagyomány, valamint a közös – katolikus – vallás. Ez utóbbi azonban a félsziget lakóit egy nemzetek feletti közösség részévé is tette, az irodalmi hagyomány pedig csak egy szűk elitet érintett. Nyelvtörténészek adatai szerint ugyanis 1861-ben a népesség alig egyötöde tudott írni és olvasni, és a teljes lakosságnak mindössze 2,5–9,5%-a használta az olasz nyelvet a hétköznapi kommunikációban, mindenki más csak a régiónként eltérő, általában egymás számára is érthetetlen dialektust beszélte.

A nemzeti összetartozás elemei a gazdaság területén sem voltak sokkal erősebbek. A szegénység és a belső vámok mellett a földrajzi viszonyok (hajózható folyók hiánya, a nyugati és keleti partokat elválasztó magas Appenninek) is akadályozták a belső kereskedelmet. 1861-ben tehát volt olasz állam, de nem volt olasz társadalom. Legtalálóbban egy piemonti mérsékelt politikus, Massimo d’Azeglio írta le a helyzetet: „Fatta l’Italia, bisogna fare gli italiani.” („Megcsináltuk Olaszországot, most olaszokat kell csinálnunk.”) A katonai-politikai egyesítés ugyan alig több mint másfél év alatt (1859. április–1860. október) lezajlott, a gazdasági, társadalmi és kulturális területen létező, hol gyengülni látszó, hol felerősödő törésvonalak napjainkig folya­matos kihívások elé állítják Olaszországot. A nemzeti egység és a nemzeti identitás kérdése mind a mai napig élénk vita tárgyát képezi a sokszínű Itáliában.