Ingyenesen olvasható
Az Egri Pedagógiai Főiskola 1969-ben vette fel a nem sokkal korábban elhunyt vietnámi népvezér, Ho Si Minh nevét. Az ekkor zajló vietnámi háborúban, a Szovjetunió érdekszférájába tartozó államként, Magyarországnak is ki kellett mutatnia szolidaritását a Vietnámi Demokratikus Köztársasággal. A névcserére jó alapot adott, hogy az egri főiskola 1962-ben pont az észak-vietnámi Vinh pedagógusképző intézményével lépett testvériskolai kapcsolatba. Innen pedig már csak egy ugrás volt, hogy Ho Si Minh lett a főiskola névadója. Tény, hogy személye egyszerre volt alkalmas szimbóluma a francia és amerikai imperializmus elleni harcnak, miközben a harmadik világ egyik elismert vezetője volt. De ki is volt a legendás Ho apó?
Ifjúsága
Nguyễn Sinh Cung néven született, és 1941 óta ismerte a világ a „felvilágosító / felvilágosult”, azaz Ho Si Minh néven. Ho egy szegény tanító fiaként született a vietnámi Hoang Truban, 400 kilométerre délre Hanoitól. Konfuciánus nevelésben részesült, és egész fiatalkorában nélkülözni kényszerült. Amint tudott, elmenekült hazájából. Három évig tengerész volt egy francia gőzösön, a világ minden táján járt, szakácsként dolgozott hajókon. Élt Londonban és Párizsban is, ahol szakácssegéd volt a Ritz Hotelben, de dolgozott kertészként, pincérként és kazánfűtőként is.
Forrás: Rubicon Archívum
Párizsban élt 1917 végétől, ahol megtapasztalta a francia társadalom sokszínűségét és egyenlőtlenségeit. Számos kapcsolatot épített ki a franciákkal és az ott élő vietnámiakkal egyaránt. Megismerkedett a szocialista eszmékkel, illetve gyarmati reformokkal kezdett foglalkozni, mielőtt a kommunizmus és a függetlenségi harc felé fordult. Ekkor éppen „Ngyuyen a francia” (Ngyuen O Phap) volt a neve, aki petícióval fordult a köztársasági elnökhöz, és Indokína francia kormányzójához az egyenlőség biztosítását követelve. A francia hatóságok innentől kezdve követték figyelemmel a pályáját, ő pedig 1920-ban ismét nevet változtatott: „Nguyen a hazafi” (Nguyen Ai Qouc). Egy francia állambiztonsági tiszt fizikailag „kissé púposnak” és „baloldalinak” nevezte. Ekkoriban retusáló volt egy fotóműhelyben. Közben rengeteget olvasott a nagy párizsi könyvtárakban: Montesquieu-től Zoláig szinte az összes klasszikust forgatta.
Politikai nézetrendszerének kialakulása, Párizs
A világháború befejezése után a gyarmatokon élők jól érzékelték, hogy egy új korszak veheti kezdetét. Ho politikai nézetei fokozatosan radikalizálódtak. Először a francia szocialista párthoz csatlakozott, de csalódnia kellett a gyarmatokkal kapcsolatos álláspontjuk miatt, így 1920-ban foglalkozni kezdett a kommunista tanokkal, amely többek között a gyarmatosításellenes jelszavaival elcsábította. Részt vett a Francia Kommunista Párt megalapításában is. 1921-ben már így írt a Kommunista Szemlében:
„Azon a napon, amikor mártírsorsú és elnyomott ázsiaiak százmilliói felébrednek, hogy megszabaduljanak néhány telhetetlen gyarmatosító nyomorúságos kizsákmányolásától, kolosszális erőt fognak alkotni, eltörölve a kapitalizmus egyik feltételének számító imperializmust, és képesek lesznek segíteni nyugati testvéreiket a teljes emancipáció megvalósításában.”
Lázadó hazafiból modern és elszánt forradalmár lett, aki kapcsolatban állt a francia baloldallal és szélsőballal. Mindezt anélkül, hogy teljesen megértette volna, mi volt a párt, a szakszervezet vagy értette volna a francia politikai retorika finomságait. De Lenin téziseiben (Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka) – vallotta be 1960-ban – megtalálta „a felszabadulás útját”. A leninizmus számára egyszerre jelentette a munkásság és az elnyomott népek jogainak elismertetését, illetve egy társadalmi osztály, a proletariátus felmagasztalását. Elfogadta Karl Marx azon gondolatát is, amelyben a német filozófus nem ismeri el a természeti törvény létezését és egyetemességét, és az embert csak egy adott társadalom részének tekintette. Ho úgy látta, hogy a konfuciánus filozófia nem áll távol ezektől a gondolatoktól, számára Konfuciusz volt az első humanista, az első internacionalista és az első szocialista is. A gondot az jelentette, hogy a kommunisták osztályharcot és proletárdiktatúrát hirdettek, amely kétségkívül sértette a demokráciát és az emberi jogokat. Ho ebből a csapdából úgy találta meg a kiutat, hogy a szabadság és egyenlőség örök értékeit nem egyéni, hanem közösségi szinten értelmezte: a népek szabadsága (azaz a dekolonizáció) és a népek egyenlősége.
Ezek után nemcsoda, hogy az állambiztonsági jelentésből azt tudhattuk meg, hogy 1923-ban elhagyta Franciaországot, Moszkvába ment, ahol Indokínát képviselte egy kongresszuson. Megvonta franciaországi tapasztalatai mérlegét:
„Közös munkánk [...] felébresztette honfitársaink hazafias érzését, és ugyanakkor lehetővé tette számukra, hogy különbséget tegyenek a szabadság, egyenlőség, testvériség Franciaországa és a gyarmatosító Franciaország között. [...] Mit tegyünk? [...] Számomra a válasz egyértelmű: térjünk vissza az országba, menjünk a tömegekhez, segítsük tudatosságukat, szervezzük őket, egyesítsük őket, oktassuk őket, és indítsuk el őket a szabadság és függetlenség kivívásáért folytatott harcba.”
Politikai nézetrendszerének kialakulása, Moszkva
Moszkvában két időszakot töltött el (1923–1924 és 1934–1938). Első időszakában a Komintern fegyelmezett tagjává vált. Már ekkor hangoztatta, hogy Ázsiában a társadalmi-gazdasági különbségek kisebbek az iparosodott, kapitalista nyugati társadalmakhoz képest. Az ázsiai forradalmároknak figyelembe kell venniük ezeket a sajátosságokat. A Komintern ügynökeként propaganda küldetéseket folytatott Délkelet-Ázsiában és Kínában. Moszkvába visszatérve azonban a szervezet vezetői azzal vádolták, hogy vietnami hazafiságát a proletár internacionalizmus elé helyezi. Az első moszkvai tartózkodása során a Szovjetunió működésében az elvek és a gyakorlat közti szakadékot objektív tényezőknek tulajdonította: a „kapitalista bekerítésnek”, amely arra kényszerítette a forradalmárokat, hogy megvédjék a fiatal szovjet köztársaságot és kivételes rendszert hozzanak létre. Ennek tulajdonította a gazdasági nehézségeket, a társadalom átstrukturálásának erőszakos irányát.
Forrás: Wikimedia Commons
Kínában az ő vezetésével alakult meg 1925-ben a Vietnámi Forradalmi Ifjúsági Liga. Itt azonban a Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) vezette kormány 1927 után kommunista aktivisták százait bebörtönözte, kivégezte. Ho emiatt Moszkvába menekült, de visszajárt Kínába, hogy tagokat toborozzon. Ennek eredménye lett a Hongkongban 1930-ban megalapított Vietnámi Kommunista Párt, amely nevét később Indokínai Kommunista Pártra változtatták. Amikor itt egy kínai nővér megkérdezte tőle, hogy mi a kommunizmus, Ho ezt válaszolta: „Először is egyenlőség. Te kék gallért viselsz, az angol főnővér pedig piros gallért, a kommunista rendszerben nem lesz két különböző színű gallér, hogy jelezze a hierarchiát." 1931-ben a brit hatóságok forradalmi izgatás vádjával letartóztatták, és két évre bebörtönözték. Szabadulása után 1938-ig Moszkvában maradt.
A második moszkvai tartózkodása a nagy sztálinista tisztogatások időszakára esett. Ho nem volt vak és süket arra, ami történt. Hallgatása erről az időszakról azt sugallta, hogy elismeri: a cél szentesíti az eszközt. Ho álma Vietnám függetlenségének kivívása, ha ebben eredményt szeretne, fel kell függesztenie az emberi jogok alkalmazásának követelését a Szovjetunióban. Tervének megvalósításához feltétlenül szüksége volt az Internacionáléra és a Szovjetunióra. 1936-ban dicsőítette is az új, sztálinista szovjet alkotmányt.
Ho szerint a Szovjetunióban történő negatív vonások annak a ténynek tulajdoníthatók, hogy a forradalom túl új keletű ahhoz, hogy a pozitív jellemzők legyenek túlsúlyban. A Komintern VII. kongresszusán (1935) arra emlékeztette három honfitársát, hogy a Szovjetunió „hosszú utat tett meg”, és „a gyarmatosítottak helyzete Indokínában rosszabb”. Csak harminc évvel később ismerte el Ho Si Minh, hogy tudta, hogyan működött Sztálin és Mao Ce-tung diktatúrája. Azonban a szocialista tábor egységét tartotta elsődlegesnek, és a vietnámi nemzeti felszabadítást minden más cél elé helyezte.
Visszatérése Vietnámba
1938-ban ismét Kínába utazott, hogy újra bekapcsolódjon a Kommunista Párt tevékenységébe. Ekkor a Kuomintang és Mao Ce-tung pártja fegyverszünetet kötött, hogy erőiket a japán megszállók elleni harcra összpontosítsák. Aggodalommal fordult Vietnám felé, mivel 1940-re hazája is hadszíntérré vált. A francia megszállókat japánok váltották fel. 1941-ben, 30 év elteltével visszatért Vietnámba, ahol megalapította a Vietnámi Függetlenségi Ligát, közismertebb nevén a Viet Minh-t. Már ekkor vele volt Pham Van Dong, akik később a független Vietnám első miniszterelnöke lett, és Võ Nguyên Giáp, akit vörös Napóleonnak becéztek. Ő szervezte meg később a vietnámi néphadsereget.
A japánok és a franciák is ellenséget láttak az újonnan létrejövő szervezetben, így hamar menekülésre kényszerültek. Ho Kantonba tért vissza, ahol azonban 1942 augusztusában letartóztatta a kínai rendőrség. A Kuomintang vezetése ekkor már veszélyesnek érezte Ho személyét. Egy évet töltött Kuangszhi tartomány börtöneiben. Az otteni mostoha körülményekről börtönnaplójában is megemlékezett. Az amerikaiak nyomására egy év után szabadon engedték, mert szükségük volt rá Indokínában a japánok elleni harchoz.
1945 márciusára a franciák lényegében elvesztették Indokínát, a japánok felszámolták a francia erőket. A háborút azonban Japán elvesztette. A félsziget ekkor egyedüli használható fegyveres ereje a Viet Minh volt, így a japánok előttük tették le a fegyvert. Ez legitimációt jelentett Ho Si Minh mozgalmának. A japán kapituláció pillanatában, Hanoiban hatalmas tömeg előtt kiáltotta ki 1945. szeptember 2-án a Független Vietnámi Demokratikus Köztársaságot, és átvette az ország irányítását. Ezzel egyszerre kívánták megelőzni a kínai terjeszkedést, és a francia gyarmatosítók visszatérését. A de Gaulle vezette új francia kormány azonban nem mondott le indokínai gyarmatairól, ezért 1946-ban új háború indult a térségben, amely 1954-ig tartott.
Forrás: Wikimedia Commons / U. S. Army
Ho Si Minh-t kritizálhatjuk azért, mert a kommunista modellt építette ki, mert egy hosszú és véres háborúhoz vezetett a politikája, amelyet biztosan el lehetett volna kerülni. Kritizálhatjuk a rezsim hasonlóságát a kommunista Kínáéval annak kevésbé dicsőséges részleteiben, mint például az átnevelő táborok vagy a radikális földreformok. Bu Tin, a Néphadsereg egykori ezredese és a párt korábbi magas rangú tagja szerint: „A maoizmus fejlődése Vietnamban nagyban hozzájárult elbutulásunkhoz, és olyan rosszat tett nekünk, amelynek következményei a mai napig folytatódnak. Elfelejtettük alapvető nemzeti értékeinket, elfelejtettük büszkeségünket és elvesztettük önbizalmunkat.” Ho ugyan nem érte meg a háború végét, de kéznyoma mai napig érezhető az 1975-re függetlenné vált és egyesült Vietnámban. Életrajzi érdekesség, hogy halálnak napja, 1969. szeptember 2., egybeesett a Vietnámi Demokratikus Köztársaság kikiáltásának évfordulójával. Magyarországon nem alakult ki különösebb kultusz személye körül, így a rendszerváltoztatás magával hozta az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola névváltozását, amely azóta már egyházi fenntartó alatt működő egyetemmé vált Eszterházy Károly Katolikus Egyetem néven.
Milyen volt az élet Francia Indokínában? Hogyan vált függetlenné Vietnám? Mi történt Indokína másik részében, Kambodzsában? Miért keveredett bele az Egyesült Államok a vietnámi háborúba?
Fedezze fel a válaszokat a Rubicon következő cikkeiben:
Bene Krisztián: Francia Indokína (2023/2–3)
Kemény János: A második indokínai háború geostratégiai háttere (2019/2–3)
Brocheux, Pierre: Pol Pot – Kambodzsa elpusztítása (2001/4–5)
