Ingyenesen olvasható
Milyen okok, érvek, megfontolások vezettek a Monarchia szerbiai ultimátumának elkészítéséhez és a többségében elfogadható osztrák–magyar követeléseket tartalmazó jegyzék belgrádi elutasításához? Miért volt azon az állásponton a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István a közös minisztertanácsban, hogy az azonnali háborús válasz a lehető legrosszabb alternatíva? Volt-e esély a diplomáciatörténetben „júliusi válságként” számon tartott háborús konfliktushelyzet diplomáciai kezelésére?
Ausztria–Magyarország válaszlehetőségei
Az Osztrák–Magyar Monarchia legfelső kormányzati fóruma, a közös minisztertanács a szarajevói merénylet után tíz nappal, 1914. július 7-én ült össze először. A minisztertanácsi üléseket vezető, egyre többet betegeskedő 84 éves uralkodó nyári rezidenciáján, Bad Ischlben tartózkodott. Bár folyamatosan tájékoztatták őt a fejleményekről, a bécsi döntések a diplomáciai lépéseket irányító Berchtold közös külügyminiszter, a katonai alternatívákat kidolgozó Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök és a Monarchia erős emberének számító magyar miniszterelnök, Tisza István kezében összpontosultak. Az ő véleményük, elképzeléseik azonban igen különbözőek voltak. Míg Berchtold – egyébiránt Tiszával ebben egyetértve – a Berlinnel való teljes összhangot és kooperációt tartotta a legfontosabbnak, addig Conrad a minél gyorsabb katonai megoldást szorgalmazta. A vezérkari főnök szerint minden késlekedés csökkentette a Monarchia győzelmi esélyeit, ezért már korábban, 1913-ban is többször sürgette a Szerbia és az elvben szövetséges Olaszország elleni preventív háborút.
A Monarchia válaszlehetőségeit mérlegelő közös minisztertanács helyzetét kezdettől fogva bonyolította, hogy az antant politikai és katonai egysége, háborús készültsége a marokkói válság, a Balkán-háborúktól kezdve egyre erősebbé vált. Ezzel szemben a központi hatalmakon belül Olaszország és Románia megbízhatósága felől mind több kétely merült fel.
Poincaré francia elnök éppen a merénylet utáni napokban utazott Pétervárra. Párizs és London nevében biztosította az orosz vezetést, hogy mindenben együtt kívánnak működni Oroszországgal, amennyiben annak érdekeit a Központi Hatalmak megsértik. A francia–orosz vezérkari egyeztetések, a háborús veszély esetére, összehangolták a két ország mozgósításának menetrendjét, ami tovább erősítette a Monarchiával szemben egyre harciasabb és egye befolyásosabb oroszországi pánszláv irányzatot. Anglia ugyanakkor óvatosabb volt a háborús megoldás szükségességét illetően, de a németek expanzív gazdaságpolitikai törekvései Londont is egyre jobban aggasztották.
Az osztrák–magyar minisztertanácsi döntéshozatallal párhuzamosan, Berchtold kezdeményezésére intenzív diplomáciai egyeztetés zajlott Bécs és Berlin között. Július 4-én miniszteri kabinetfőnökét, Hoyos grófot Berlinbe küldte. Ferenc József II. Vilmos császárnak írott levelében, a háborús megoldás említése nélkül egyértelművé tette, hogy a merénylet nyomán megérett a Monarchia arra az elhatározásra, hogy Szerbiát kikapcsolja mint balkáni hatalmi tényező. Berlinben a császár, a kormány és a katonai vezetés körében ekkor már egyre többen hajlottak a gyors háborús megoldásra, ami alapvetően befolyásolta a bécsi döntéshozók, köztük a magyar miniszterelnök mozgásterét is. A Monarchia közös miniszterei, Karl von Stürghk, az osztrák miniszterelnök, és a közös hadsereg vezérkari főnöke szintén a háborús döntés mellett sorakoztak fel. A merénylet után két héten át egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István zárkózott el ettől.
A magyar miniszterelnök szerepe a júliusi válságban
A szarajevói merénylet híre geszti birtokán érte Tiszát. Két nappal később, június 30-án már Bécsben tárgyalt Ferenc Józseffel és Berchtold külügyminiszterrel. Július 1-jén a királynak címzett memorandumában a merénylet utáni helyzetet nem tartotta alkalmasnak az azonnali hadüzenetre, mert a Monarchia könnyen válhat a háború kezdeményezőjévé, kirobbantójává. Ezért ultimátum helyett tisztázó jegyzék küldését javasolta Belgrádba. Ezen kívül a háború megindítása előtt szorgalmazta Románia nyílt színvallását és Bulgária támogatásának elnyerését. Kezdettől fogva a Berlinnel összehangolt fellépés híveként lépett fel, mert a német diplomáciát képesnek tartotta Románia, Bulgária és Törökország szövetségi politikájának kikényszerítésére, s ezzel Magyarország biztonságának növelésére.
A háborúpárti osztrák miniszterek több mindenben engedtek a magyar kormányfőnek. Ő pedig a kemény berlini figyelmeztetések hatására elfogadta a háborús előkészületek felgyorsítását és egyetértett az általa szorgalmazott belgrádi jegyzék ultimatív megfogalmazásával is. Az uralkodóhoz intézett július 8-i feljegyzésében már kifejtette, amennyiben a belgrádi jegyzéket a szerb kormány elutasítja, a Monarchia nem a háború kezdeményezője, hanem a Belgrád által „kikényszerített háború” résztvevője lesz.
Miután a szerb területek annektálásának elutasításáról a július 19-i minisztertanácsban szintén elvi megállapodás született, a háborús megoldást Tisza végleg elfogadta. Ezen kívül garanciákat kért és kapott Conradtól arra, hogy a mozgósítás alatt Erdélyben akkora haderő maradjon, amely román betörés esetén biztosította volna az ellenállás lehetőségét.
Jegyzék, demars vagy ultimátum?
A július 19-i közös minisztertanácsi ülésre előterjesztette Berchtold külügyminiszter a Tisza közreműködésével elkészült demarsot. Ebben a diplomáciai jegyzékben Szerbiát a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni gyilkos merénylet miatt, határozott lépésekre és a Béccsel szembeni engedményekre szólították fel. A 10 pontban összefoglalt követelések megválaszolására adott két napos határidő azonban éppen úgy a jegyzék ultimátum jellegét erősítette, mint Bécsnek és Budapestnek az az elvárása, hogy a belgrádi választ a szerb hivatalos közlöny első lapján tegyék közre. Amennyiben a választ Bécsben nem tarják majd kielégítőnek, első lépésben az nem a hadüzenetet, hanem diplomáciai kapcsolatok megszűnését vonja maga után.
A belgrádi demars a merénylet tetteseinek vallomására hivatkozva, abból a feltételezésből indult ki, hogy a június 28-i szarajevói gyilkosságot Belgrádban szervezték, ezért követelte a szerbiai Monarchia-ellenes mozgalmaknak és „terrorista propagandának" a megszüntetését.
Ennek érdekében a szerb kormánynak köteleznie kellett volna magát a Monarchia-ellenes kiadványok betiltására, a merénylőket támogató Narodna Obrana nevű szervezet feloszlatására. Ezen kívül kivont a szerbiai oktatásból minden olyan tananyagot, amely a Monarchia elleni propaganda terjesztésére alkalmas, elbocsájtja a szerb hadseregből és állami hivatalokból a Monarchia-elleni propagandában szerepet vállaló személyeket. A jegyzék következő pontjai –az eredeti bécsi elképzeléseken túllépve – Szerbia szuverenitását is megkérdőjelezték. A demars ugyanis követelte, hogy a Monarchia kormányzati hatóságai közreműködhessenek Szerbiában a Monarchia területi épségét fenyegető mozgalmak leküzdésében, a merénylet szerbiai területen lévő tagjai ellen indítandó nyomozásban és bírói vizsgálatban. Belgrádnak vállalnia kellett volna a szarajevói merénylet előkészítésébe bekapcsolódott szerbiai hivatalnokok és határőrizeti tisztségviselők azonnali elfogatását. S végül magyarázatot várt a szerb kormánytól a merénylet utáni Monarchia-ellenes nyilatkozatokért és tájékoztatást kért a fenti ügyekben foganatosított szerb intézkedésekről. A részben teljesíthető, részben szándékosan kemény feltételeket tartalmazó jegyzéket a Monarchia belgrádi nagykövete, Wladimir Giesl 1914. július 23-án, csütörtökön este hat órakor adta át a, Nikola Pašič miniszterelnök távollétében, kormányfői teendőket ellátó Paču pénzügyminiszternek. Az átadás időpontját Poincaré francia elnök hajójának Pétervárról való hazaindulásához igazították, hogy ezzel megpróbálják kizárni az azonnali francia–orosz válaszlépés lehetőségét.
Bécs kétnapos határidőt adott: július 25-én, szombaton este hat óráig várta a szerb kormány válaszát. Pašicék először hajlottak a demars minden pontjának elfogadására. Július 24-én azonban a pétervári szerb követ II. Miklós orosz cár és a kormánykörök támogatásáról számolt be, ami Belgrádban megfordította a hangulatot. Ennek nyomán elutasították az osztrák–magyar hatóságok szerbiai felségterületen tervezett vizsgálódását, és további hat követelést csak bizonyos feltételek teljesítése esetén tartottak elfogadhatónak. A szerb kormány válaszát Nikola Pasic személyesen vitte Giesl követhez, aki elolvasva annak szövegét, értesítette Tiszát, majd azonnal elhagyta Belgrádot. Ezzel a két ország közt megszűnt a diplomáciai kapcsolat. Szerbia július 26-án, vasárnap elrendelte hadserege mozgósítását, 1914. július 28-án pedig Bécsből megérkezett az a hadüzenet, amelyhez kötjük az első világháború kitörését.
Mit jelent a forradalmi föderalizmus? Milyen kísértetei és kísérletei voltak a boldog békeidőnek? És miként változtak meg a Monarchia átalakítására született tervek a világháború kitörésével?
Fedezze fel a válaszokat a Szerző Mohácstól Padováig tanulmányában!
