A Stuartok

I. Jakab angliai uralmát kedvező előjelek vezették be. Elődje, I. Erzsébet – az utolsó Tudor-uralkodó – kiegyensúlyozott országot hagyott rá, amelyben az uralkodói hatalmat sem bel-, sem külföldről nem fenyegette veszély. A gyermektelen királynő a Tudorok számos leányági leszármazottja közül nagy előrelátással választotta ki a skót uralkodót, békét teremtve ezzel Anglia és az általa kivégeztetett skót királynő, Stuart Mária országa között. I. Jakab angliai uralma mindenképpen legitimnek tekinthető, hiszen az új uralkodó leányágon többszörösen is a Tudorok leszármazottja volt. A bonyolult, több szálon is összefonódó családfa ismertetése helyett elégedjünk meg azzal, hogy VII. Henrik leánya, Margit kétszeresen is – mind apja, mind anyja révén – dédanyja volt (azaz az apa és az anya unokatestvérek voltak). Jakab a Stuartok főágából származó anyjától, Máriától örökölte a skót trónt, de apja, Darnley grófja is Stuart volt: a skót királyi család fiatalabb ágából származott.

Boszorkányok jóslata

A sok ágra bomló, sok leszármazottal rendelkező Stuart-család eredetéről több mondai elemmel rendelkezünk, mint bizonyítható adattal. Angol királyként az új dinasztia tagjai szívesen vállalták a késő középkori Holinshed-krónikában (1577) megörökített származást, amely a mondabeli Banquót tette meg a család ősének. Ezt a hagyományt örökítette meg Shakespeare a Macbeth-ben, amikor a boszorkányok megjósolják a hadvezérnek: „Királyokat nemzel, bár nem vagy az.” (A tragédiában felsorakozó nyolc koronás árnyalak a skót királyoknak a krónikában megnevezett nyolc uralkodójával azonos – az életét vérpadon végző Stuart Máriát az óvatos Shakespeare kihagyta az utódok közül.) A legenda szerint a Macbeth által meggyilkoltatott Banquo fia menekült volna Walesbe, ahol az ottani fejedelem leányát vette feleségül. Leszármazottai előbb helytartóként, majd uralkodóként kerültek vissza Skóciába. A egyik elképzelés e helytartói címből (Lord High Steward) származtatja a család nevét (eredeti formájában Stewart), a másik változat szerint a név a család 1177-ben elnyert udvarmesteri, ajtónálló-mesteri elnevezéséből (steward) származik.

A hagyomány és a valószínűleg 1606–07-ben, tehát néhány évvel I. Jakab angol trónra lépése után keletkezett Shakespeare-tragédia azonban több vonatkozásban is eltér az egyébként nehezen kibogozható valóságtól. A meglehetősen hiányos történeti adatok szerint a 11. század közepén élt Macbeth – mint a férfiágon 1034-ben kihalt MacAlpin-uralkodódinasztia egyik leányági leszármazottja – valószínűleg jogosan fordult szembe az új dinasztiát alapítani szándékozó Duncan királlyal (akit nem orvul gyilkolt meg, ahogyan Shakespeare tragédiájában láthatjuk, hanem 1040-ben nyílt csatában győzött le). Közel két évtizedes uralkodása alatt Macbeth erőskezű, eredményes királynak bizonyult, akinek hatalmát csak Duncan száműzött fiai vonták kétségbe. Ez utóbbiak Angliába, Hitvalló Edward udvarába menekültek. Onnan tértek vissza 1058-ban, s legyőzve Macbeth-t, visszavették a hatalmat.

A Stuartok valódi ősei ebben a küzdelemben még aligha játszottak szerepet, hiszen a család első ismert tagja, Alan FitzLaald valószínűleg csak 1066-ban, Hódító Vilmossal érkezett Angliába. Egyik 14. századi leszármazottja, III. Walter feleségül vette I. Róbert skót király leányát, s az ő fiuk lépett 1371-ben II. Róbert néven a skót királyi trónra. A Banquo-rokonságot a Stuartok azért találhatták ki, mert az angolokkal vívott hosszú honvédő harcok közepette nem igazán csengett jól az anglo-normann eredet. Hasonló okból formálták át a családnevet a 16. században a franciás Stuart változatra.

A skót korona birtoklása azonban korántsem jelentett háborítatlan hatalomgyakorlást. A földrajzilag meglehetősen sivár, gazdaságilag szegény országot belső anarchia emésztette, klánok közötti magán- (családi) háborúk dúltak, gyakori volt a politikai gyilkosság, s előfordult az emberrablás is. A 13. század második felében I. Edward angol király – Wales leigázója – Skóciát is meg akarta hódítani. Az angol terjeszkedést a William Wallace, majd később a Robert Bruce által vezetett skót felkelések akadályozták meg. Az angolok felett 1314-ben Bannockburnnél aratott győzelmük után a skótok jó két és fél évszázadig az angol határvidék – Northumberland, valamint Durham grófságok – elleni támadásokkal igyekeztek elejét venni az angol előrenyomulásnak. Nemzeti önállóságuk védelmében a 16. század közepén váratlan gyorsasággal csatlakoztak a reformációhoz. Az angol fenyegetést ugyanakkor a katolikus franciákkal kötött politikai szövetséggel igyekeztek ellensúlyozni, ami nem váltott ki osztatlan elismerést a lakosság körében.

Skót király az angol trónon

Skócia belső konfliktusai VI. Jakab király (a későbbi I. Jakab angol király) fiatalkorára is rányomták bélyegüket. Apja gyilkosság áldozata lett, anyját lemondatták, akit – miután a trónt visszakövetelve vereséget szenvedett, s Angliába menekült – I. Erzsébet királyné kivégeztetett. A 13 hónaposan megkoronázott skót király mellé kinevezett régens ugyancsak vérpadon végezte, őt pedig kétszer is bebörtönözték alattvalói, s csak szerencsével élt túl egy ellene megkísérelt merényletet. Ezek után szinte ironikusnak számít az a megállapítás, hogy az ifjút igyekeztek királyhoz méltó neveltetésben részesíteni. Jellemét dicséri, hogy személyisége kedvező vonásait e kaotikus viszonyok közepette is sikerült megőriznie. Alattvalóival igyekezett békés viszonyt fenntartani, ha meggyőzték, belátta tévedéseit, s kész volt véleményét megváltoztatni. Amikor kiderült, hogy I. Erzsébet gyermektelensége miatt esélye van az angol trón megszerzésére, igyekezett barátságos politikát folytatni az angolokkal. 1586-ban – 20 éves volt ekkor – kiegyezett Erzsébet királynővel is. (Rossz nyelvek szerint a békesség érdekében az egyezség titkos részében anyja kivégzéséhez is hozzájárult.)

I. Jakab 1603-ban került az angol trónra. Hatalmát jogilag alig korlátozta valami, bel- és külpolitikai irányító szerepe azonban csalóka volt. Az alsóház nemcsak a háború és béke eldöntésének kérdésében követelt magának szerepet, hanem az adómegszavazást is saját jogának érezte. Jakab trónra kerülésekor Anglia háborúban állt Spanyolországgal, közvéleményét pedig erős puritánmozgalom tartotta hatása alatt, amely szerette volna felszámolni az anglikán egyházban tovább élő számos katolikus hagyományt. Az új király gyorsan békét kötött a spanyolokkal, szakítva az Erzsébet alatt nemzeti hősként tisztelt kalózokkal. A kálvinista hit követőjeként szimpatizált a puritánokkal, de türelmesnek mutatkozott a katolikusok iránt is, mígnem az 1605. évi híres lőpormerénylet – amelynek során a király protestánsbarátsága miatt a katolikusok fel akarták robbantani a parlamentet – szembefordította a pápistákkal. Alapvető célkitűzései közül azonban a teljes unió Skóciával, valamint az állandó adó megszavaztatása a parlamenttel a képviselők élénk ellenkezését váltotta ki.

Jakab belesodródott a harmincéves háborúba is: veje, Pfalzi Frigyes ugyanis elfogadta a cseh koronát, de 1620-ban alulmaradt a Habsburgokkal szemben, sőt, örökölt tartományát is elveszítette. Anglia a kontinensre küldött hadsereggel próbálta megsegíteni – sikertelenül. A parlament – bár tagjai egyetértettek a Habsburgok elleni háborúval – megtagadta a háborús adók megszavazását. A király kétségbeesett pénzszerzési kísérletei belpolitikai zavarokhoz vezettek, sűrűn váltogatták egymást a kegyencek, meghiúsítva bármiféle következetes politika érvényesülését.

Amikor I. Károly 1625-ben trónra lépett, a körülmények korántsem voltak olyan kedvezőek, mint apja idején. Háború folyt a spanyolok ellen, s növekedtek a belpolitikai feszültségek, az előző király utolsó kegyence, Buckingham herceg ugyanis inkább szította, mint csillapította őket. I. Károlyt valóban angol királynak nevelték – igaz, szigorú skót presbiteriánus szellemben –, műveltsége, valamint szerencsés külső megjelenése is elősegíthette volna sikereit. A gyermekkorában sokat betegeskedő, természeténél fogva félénk, visszahúzódó ifjú azonban nem tudott megküzdeni az elébe tornyosuló problémákkal. Életrajzának kutatói állítják, hogy Van Dyck híres portréja, amelyen meglehetős gőggel tekint a világba, félrevezető a jellemét illetően. A trónörökös elszigeteltséggel, magánnyal küszködött, a kivezető utat rossznak bizonyult tanácsadókban vélte megtalálni. Uralkodása első éveit a jövedelemforrások felkutatása töltötte ki, s mivel ebben a többször is összehívott parlament a legkevésbé sem segítette, néhány próbálkozás után végleg felhagyott az együttműködés keresésével. Miután 1629-ben harmadik parlamentjét is feloszlatta, a képviselőket mellőzve kívánt kormányozni.

A forradalom árnyékában

I. Károly uralkodása természetes úton vezetett az angol forradalomhoz. A király az ellenzék vezetőinek letartóztatásával és bebörtönzésével akart nyomást gyakorolni a parlamentre, az alsóház azonban 1628–29-ben írásba foglalta követeléseit (Jogok Kérvénye), majd a gyűlés feloszlatása előtt felszólította a lakosságot, hogy ne fizesse meg a király által jogtalanul követelt adókat. A rendeleti kormányzás semmit nem tudott megoldani. Az uralkodó állandó pénzhiánnyal küszködött, több, régen elfeledett középkori pénzszerzési lehetőség felújítására tett kísérletei viszont félelmet keltettek a társadalomban. 1638-ban Károly váratlanul háborúba keveredett skót alattvalóival, mivel rájuk akarta kényszeríteni az anglikán egyház püspöki rendszerét. Ez a háború már Anglia biztonságát veszélyeztette, a király tehát jogosnak vélte a parlament újabb összehívását 1640-ben. A történet innen jól ismert: megegyezés hiánya a „rövid parlamenttel”, fegyveres összetűzés a „hosszú parlament” által felállított hadsereggel, katonai vereségek, majd Károly kivégzése. Mindeközben sikerült végleg eltörölni az angol jogrendszerben még meglévő feudális jellegű kötöttségeket, előjogokat, kiváltságokat.

Vélt vagy valóságos előjogaihoz való ragaszkodása sodorta veszedelembe I. Károlyt. Pedig a királynak voltak pozitív tulajdonságai. Uralkodóként komoly, ünnepélyes, szenvedélyes kitörésektől mentes egyéniségnek bizonyult. Bátorságát a csatamezőn is bizonyította. Odaadó családapa volt, s nagy barátja a művészeteknek. Angliába hívatta Rubenst, aki a Whitehall palota mennyezetére készített freskót, a család több tagjáról Van Dyckkal festetett portrét. Megítélését ugyanakkor kevésbé kedvező tulajdonságok rontották: kényelmes volt – talán lusta is –, rugalmatlan, humortalan. Személyes bátorsága nem kapcsolódott össze hadvezéri képességekkel, nagyobb csatáit sorra elveszítette. Bizonytalan volt a politikában is. Abszolút hatalmába vetett hite megakadályozta abban, hogy politikai kompromisszumokat kössön. A nehéz helyzetekből olykor ígéretekkel vágta ki magát, amelyeket azután nem tartott be, s ezzel elvesztette környezete bizalmát. A halálos ítélet árnyékában nem volt hajlandó elfogadni a parlamenti bíróság illetékességét, így gyakorlatilag meg sem próbálta védeni magát.

Halála átmeneti szünetet hozott a Stuartok angliai uralmában. Visszatérésüket nem annyira saját képességeiknek köszönhették, mint inkább annak, hogy a társadalom belefáradt a polgárháborúba. Az utat Cromwell halála nyitotta meg, hiszen tudjuk, hogy mind a Lord Protector fia, mind az egymással vetélkedő tábornokok képtelennek bizonyultak a gazdátlanná vált politikai vezető szerep megragadására. A kivégzett uralkodó idősebbik fia, II. Károly 1660. április 4-én bredai nyilatkozatában az alkotmányos rend visszaállítását és a vallási ellentétek elsimítását ígérte. Tárgyalásokat kezdeményezett az anglikán egyház és a presbiteriánusok kibékítésére, s ígéretet tett arra is, hogy általános megtorlás helyett megelégszik apja gyilkosainak megbüntetésével. Hazatérése elé ezt követően az angol politika vezetői nem támasztottak komolyabb akadályt.

II. Károly 1630-ban született. Gyermekkorát, királyi neveltetését azonban kettétörte a forradalom. Apja a serdülő fiút különféle magas katonai posztokra nevezte ki, a királypártiak sorozatos vereségei után azonban az ifjú elhagyta Angliát. Hollandiában értesült apja kivégzéséről, s ekkor vált fő céljává a trón megszerzése. 1650-ben hazatért Skóciába, s a következő évben már hadsereget vezetett Anglia ellen, de vereséget szenvedett és újra menekülnie kellett. Az angol–holland tengeri háborúban (1652–54) segítséget ígért a hollandoknak, de azok nem vették igénybe a kétséges támogatást. A hollandok féltékenysége Anglia növekvő tengeri hatalmára II. Károly visszatérése után hamarosan újabb angol–holland háborút provokált (1665–67), amelynek terheit ezúttal az új királynak kellett viselnie. Nem könnyítette meg a helyzetét az sem, hogy 1665-ben súlyos pestisjárvány söpört végig Londonon, az 1666. évi nagy tűzvész pedig a City jelentős részét elpusztította.

Károly uralmát mérsékelt várakozások, de mindenképpen felfokozott békevágy előzték meg. Ő azonban – akárcsak korábban apja – nem tudott élni a szerencsés körülmények között megszerzett hatalommal. Pedig apjával ellentétben közvetlen tudott lenni környezetével, sőt humorérzéke az egyszerű emberek között is népszerűvé tette. Szenvedélye volt a hajózás, a flotta ügyeivel kiemelten foglalkozott, szívesen halászott és lóversenyre járt. Nem vált el feleségétől, bár az nem szült neki gyermeket. A gyermekáldást szeretői biztosították számára, akik iránt viszont nem táplált különösebb érzelmeket. Következetes volt abban, hogy – uralkodó elődeivel ellentétben – nem engedte kivégeztetni bukott politikusait, de makacsul ragaszkodott uralmának olyan biztosítékaihoz is, mint a hadsereg feletti korlátlan uralom. Nem szívesen kötött kompromisszumot a parlamenttel.

Az uralkodó helyzetét végül éppen a parlamenttel kibontakozó konfliktusai nehezítették meg. A hollandok elleni bosszúállás igyekezetében II. Károly a franciákhoz közeledett. 1670-ben titkos egyezményt kötött XIV. Lajossal, amelyben a „Napkirály” pénzügyi támogatást ígért a hollandok elleni háborúhoz. A támogatás feltétele az angliai katolikusokkal szembeni türelem lett volna. A parlament azonban elutasította az uralkodó franciabarát külpolitikáját s a vallási türelemre vonatkozó terveit. Külpolitikájának csődjét jelentette, hogy bele kellett egyeznie unokahúga, Mária és Orániai III. Vilmos herceg házasságába. Valláspolitikája azzal fulladt kudarcba, hogy a parlament nyomására türelmet ígérő nyilatkozatai visszavonására kényszerült, 1673-ban pedig egyenesen olyan törvényt kellett hoznia, amely a katolikusokat kizárta a közhivatalok viseléséből (Test Act). Mindez nem akadályozta meg, hogy halála előtt rövid idővel áttérjen a katolikus vallásra. 1685. február 6-án halt meg. Legvalószínűbb örökösének öccse, Jakab yorki herceg számított.

Az ifjabbik – bátyja halálakor már 52 éves – Stuart-fiú azonban katolikus volt. Anglikán politikai körökben ezért már II. Károly életében felmerült, hogy a trónt a király unokahúga – Jakab leánya –, Mária örökölje. A csinosnak mondott Stuart-leányt 1677-ben, 15 éves korában azért kényszerítették az Orániai-ház fejéhez (a németalföldi forradalom vezéregyéniségének, Orániai I. Vilmosnak az unokájához), hogy Anglia szövetségest nyerjen Franciaországgal szemben. A 26 éves, asztmás, kissé görnyedt hátú, visszahúzódó vőlegény nem volt valami vonzó jelenség, a házasság hírére a mennyasszony állítólag két napig siratta balsorsát. Szigorú anglikán neveltetése folytán azonban elfogadta a házasságot, később férjét is megszerette. Feleségként mindenesetre híven szolgálta őt, kiállt mellette akkor is, amikor saját apja katolikuspolitikájával kellett szembefordulnia. 1685-ben azonban még nem jött el az ifjú pár ideje. Az alsóház igyekezete ellenére II. Jakab szinte ellenállás nélkül vehette át a hatalmat.

I. Károly fiatalabb fia 1633-ban született. Számára a forradalom még szomorúbb élményeket hozott, mint bátyjának. 12 évesen a parlamentiek fogságba vetették, ahonnan 3 év múlva kalandos körülmények között (leánynak öltözve) tudott megszökni. Bátyja nem engedte, hogy részt vegyen a parlamentiek elleni háborúban, így a francia, majd a spanyol hadseregben futott be sikeres katonai pályát. Talán ennek volt köszönhető vonzalma a katolicizmus iránt, majd áttérése 1668-ban. Hite miatt újra emigrációba kényszerült, ahonnan 1682-ben tért vissza. Trónra kerülése után támogatásáról biztosította az anglikán egyházat, eközben azonban a kirekesztő vallási törvények visszavonásán fáradozott. Nemcsak a katolikusok visszavételét szorgalmazta a hivatalokba, hanem a protestánsokét is. A 17. századi Európában azonban nem volt divat a vallási türelem. II. Jakabot egyénisége különben sem tette alkalmassá a türelmes uralkodó szerepére. Arrogáns volt, gyenge ítélőképességgel, a diplomáciai megegyezések iránti érzéketlenséggel. Egyik kortársa kifejezetten ostobának nevezte. A szebbik nemet ő sem vetette meg, szeretőket tartott, akárcsak apja.

A protestáns leányág

Amikor a canterburyi érsek és 6 másik anglikán püspök felszólította II. Jakabot vallási türelmet hirdető rendeletei visszavonására, az uralkodó bíróság elé állíttatta őket. Ekkor fordult London püspöke néhány más vezető politikussal Orániai Vilmoshoz, s hívta meg őt és feleségét az angol trónra. Vilmos 1688. november 5-én szállt partra Angliában jelentékeny hadsereggel. Jakabot sorra hagyták el hívei, apja sorsából okulva maga sem ragaszkodott különösen trónjához. Menekülés közben így is ellenfelei fogságába esett, Vilmos azonban futni hagyta. Élete hátralévő részét Franciaországban élte le, 1701-ben halt meg. Ugyanebben az évben fogadta el az angol parlament azt az örökösödési törvényt, amely kizárta a Stuartok katolikus férfiágát a trónöröklésből, s a protestáns leányági leszármazottak közötti sorrendet megállapította (Act of Settlement).

II. Jakab gyors elűzésében az is szerepet játszott, hogy 1688 nyarán második felesége fiút szült. Első házasságából csak két leány származott. A fiú születése nyomán azonban Angliában egy katolikus dinasztia megalapozásának veszélyével kellett szembenézni. A Stuartok férfiágának megfosztását a hatalomtól a nőági örökösök hatalomra juttatása követte. A Stuartok negyedik angliai uralkodói nemzedékébe két asszony tartozott: II. Jakab két leánya, a már korábban is említett Mária, valamint Anna. A férje iránt növekvő megbecsülést érző Mária királynőként sem próbált különösebb politikai szerephez jutni. Legfeljebb akkor szólt bele az ország irányításába, amikor férje távol volt Londontól. Hazájában népszerű volt, hiszen nagybátyja és apja könnyelmű egyénisége után ő az uralkodói tekintélyt, udvarában a hagyományos erkölcsi követelményeket igyekezett visszaállítani. Élete fonala meglehetősen rövidre volt szabva: 1694-ben, mindössze 32 évesen himlőben halt meg. Férje 8 évvel élte túl, de többé nem nősült meg.

Mivel Vilmos és Mária házassága gyermektelen maradt, a trónt 1702-ben II. Jakab fiatalabb leánya, Anna örökölhette. Trónra lépésekor Anglia ismét hadban állt, s a spanyol örökösödési háború egy bő évtizedre meghatározta mind a kül-, mind a belpolitikát. A királynő beleszólása a politikába meglehetősen korlátozott maradt, gyakran az udvari intrikák szintjére süllyedt. Anna királynő alakja azonban alapvetően különbözött az Eugene Scribe által az Egy pohár víz című vígjátékban megörökített könnyed figuráétól. Betegeskedő, néha súlyos rohamokkal küszködő asszony volt, aki jelentéktelen, az angol politikába be nem avatkozó férjének (György dán hercegnek) 17 gyermeket szült, ám közülük egy sem érte meg a felnőttkort. Szerencsétlen és boldogtalan volt a szó szoros értelmében. 1714-ben bekövetkezett halála után a Hannover-dinasztia lépett Anglia trónjára.

A Stuartok azonban nem kívántak kilépni Anglia történetéből. Leszármazottaik még sokáig szerepet játszottak különféle Anglia-ellenes diplomáciai törekvésekben. 1701-ben, II. Jakab halálakor fiát XIV. Lajos Anglia királyának ismerte el, III. Jakab néven. Belföldön a Stuartok hívei – akiket jakobitáknak neveztek – különösen Skóciában és Írországban voltak erősek. 1715-ben és 1745-ben is megpróbálkoztak a hatalom visszaszerzésével: előbb II. Jakab fiát, Jakab Ferenc Edwardot, az „Idősebb Trónkövetelőt” akarták trónra juttatni, utóbb annak fiát, Károly Edwardot, a „Fiatalabb Trónkövetelőt”. Hosszú életűek lévén (az apa 1766-ban, fia 1788-ban hunyt el) sokáig tarthatták aggodalomban az angliai közéletet.

A Stuart-család azon kevés kora újkori uralkodódinasztia közé tartozott, amelynek volt magyar rokonsága. Rákóczi Zsigmond, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem fiatalabb fia 1651-ben Pfalzi Henriettát, az elűzött cseh király, Pfalzi Frigyes leányát, anyai ágon I. Jakab király unokáját vette feleségül. A rokoni kapcsolatokat azonban nem lehetett politikai síkon érvényesíteni, mert az ifjú pár mindkét tagja egy éven belül meghalt. (Pfalzi Henrietta húgának, Zsófia hercegnőnek a fia volt I. György, a Hannover-dinasztia angliai uralmának megalapozója.) Egy emberöltővel később újabb Stuart-leszármazott jutott el hazánkba. 1686-ban II. Jakab házasságon kívül született fia Fitz-James néven vett részt Buda visszafoglalásában. Az ostromban mutatott bátorságáért királyi apja a következő évben Berwick hercegévé tette meg. Apja trónfosztásával azonban az ő hazai dicsőségének is vége szakadt. Emigrációba kényszerülve a francia hadsereg neves tábornoka lett, aki hadisikereit éppen a Habsburgok ellen tudta gyarapítani.

A Stuart-dinasztia rövid életű angliai uralma konfliktusok sorát hozta a szigetországra. Ezek okát többnyire a királyi oldal rugalmatlanságában, politikai tehetetlenségében kell keresnünk. A Stuartok Angliával együtt elvesztették Skóciát is. Emlékük meglehetősen vegyes érzelmeket ébreszt az utókorban. A hatalomból kiesve pedig már nem találtak új Shakespeare-t, aki kedvükért a történelmi múltat is hajlandó lett volna megváltoztatni.