A Nemzetközi Vöröskereszt napja – Henri Dunant születése

Dunant, az üzletember

Henri Dunant kálvinista családban született 1828. május 8-án Genfben. Édesanyja, Anne Colladon révén egy sikeres városi patrícius családhoz tartozott, de apja, Jean-Jacques Dunant oldalán sikertelen kereskedőktől származott. Apja elhagyta a feleségét és öt gyermekét, és ez az esemény – ahogy a levelezéseiből kiolvasható – traumatizálta Henrit. Folyamatosan pótapákat keresett magának, Louis Gaussen lelkésztől III. Napóleonon át Dufour tábornokig. Magánéletéről szinte semmit sem tudunk; más dolgokra összpontosított, a haláláig folyamatosan megkérdőjelezte önmagát.

Nem teljesen befejezett középiskolai tanulmányai után felvették gyakornoknak egy genfi bankba. Az alkalmazotti képzés után csatlakozott a Svájci Gyarmati Társasághoz, amelynek székhelye Sétifben, Algériában volt. A genfi bankárok, Lullin és Sautter alkalmazottjaként, könnyen szerzett földet. Hét hektárt vásárolt, malmot épített és céget alapított. Dunant jelentős nyereségre számított, és befektetői is profitálhattak volna az észak-afrikai elköteleződésükből, azonban a franciák nem juttattak neki elegendő földet és vizet, és így a projekt veszélybe került. 1859-ben francia állampolgárságot szerzett, mivel anyai ágon a protestáns berryi nemességből származott. Ettől remélte azt, hogy ügyei megoldódnak. Párizsban a hatóságok nem voltak hajlandók tárgyalni vele, ami arra késztette a vállalkozót, hogy közvetlenül III. Napóleon császárhoz forduljon. Vízkivételi engedélyekre volt szüksége a malmok működtetéséhez. A császárt „üldözve” került a solferinói csatamezőre, és ez az esemény teljesen megváltoztatta az életét.

Henri Dunant valójában egy átlagos üzletember volt, akit a francia hadsereg gyarmatokon elkövetett kegyetlenségei nem zavartak. Ami a pacifizmusát illeti, bár később őszinte lett, korabeli írásai az 1850-es években inkább a hadsereg iránti rajongását tükrözték. Az üzleti tevékenysége pedig teljesen csődbe vitte 1867-re. A vállalkozás működtetése érdekében új tőkét vont be a Crédit Genevois segítségével, de ez a spekulatív művelet tönkretette. A genfi bíróság elítélte, azzal vádolva, hogy szándékosan megtévesztette kollégáit. 

Elveszítve vagyonát és hírnevét, hosszú vándorútra indult Európában. Gyalog utazott Elzászba, Németországban és Olaszországban adományokból és néhány barát vendégszeretetéből élt. Ez a vándorút 1887-ben Heidenbe, a Boden-tó közelébe vitte, ahol magányosan és betegen menedéket talált egy menhelyen. A rokonai által fizetett kis nyugdíj szerény életet biztosított neki. 

Solferino és a Nemzetközi Vöröskereszt

Dunant gazdasági okokból utazott Észak-Itáliába, ahol – mintegy véletlenül – tanúja lett a háború könyörtelen valóságának. Dunant egy dicsérő szöveget akart átadni a francia császárnak, amit maga írt, azzal a céllal, hogy támogatást kapjon a malmok vízellátásához. A találkozóra végül nem került sor, de a genfi üzletember sok sebesült katonával találkozott, akikkel senki sem törődött. Ez a szenvedés háttérbe szorította gazdasági ambícióit. Segíteni kezdett a sebesülteknek, nem téve különbséget a harcoló felek között. Mindig a legsürgősebb esetekkel foglalkozott.

A háborúk, katasztrófák és természeti csapások áldozatainak csak az egyházi és polgári szervezetek alkalmankénti segélynyújtása nyújtott némi vigaszt. Intézményes védelem és segélyszervezet azonban nem volt, minden az adott közösség összefogásán és akaratán múlt. A 16. századtól vált gyakorlattá, hogy a harcoló felek előzetesen megegyeztek a hadifoglyok cseréjéről, kiváltásuk módjáról, a beteg és sebesült katonák védelméről. A hatékonyság azonban – intézményi háttér nélkül – teljesen kiszámíthatatlan maradt. Dunant valami ilyesmivel találkozhatott a csatatéren is, amikor látta a Szent Kamill alapította betegápoló szerzetesrend tagjait, miként gondozzák a sebesülteket. A fekete ruhájukon vörös keresztet viselő szerzetesek fogadalmuk szerint életük kockáztatásával ápolták a betegeket. A vörös színű kereszt a különböző csatatereken már 1595-ben megjelent a szerzetes betegápolók jelvényeként, a törökök elleni hadjáratok alkalmával.

Dunant – látva a csatatéren lévő több tízezer sebesültet – önkénteseket toborzott a helyi lakosság köréből, főleg nőket. Legalább 500 embernek nyújtottak segítséget, akik a Chiesa Maggiore-ben kerestek menedéket. Akár barátok, akár ellenségek voltak előző nap, ezek a fegyvertelen, sebesült vagy beteg katonák, akik a földön feküdtek, Dunant számára testvérek voltak. Saját pénzéből kötszereket és élelmiszert szerzett be, megszervezte az ápolást, és maga is ápolta a sebesülteket. Arra kérte III. Napóleon császár vezérkarát, hogy engedjék szabadon az osztrák hadifoglyok közül az orvosokat. Ekkor vette észre, hogy a csoportosan szervezett jótékonyság mennyivel hatékonyabb, mint az egyedül cselekvő. Cselekedetei példaértékűek voltak, és megmutatta, hogy az emberi szenvedés enyhítése fontosabb, mint a nemzetiség vagy a politikai hovatartozás. 

Genfbe visszatérve Dunant 1862-ben jelentette meg a Solferino emlékezete című könyvét. Itt felelevenítette tapasztalatait, és két olyan ötletet is közzé tett, amelyek a Vöröskereszt, majd a humanitárius jog megalapítását inspirálták. „Segélyegyesületek” létrehozását szorgalmazta, „amelyeknek célja, hogy háború idején buzgó, odaadó és jól képzett önkéntesek révén gondoskodjanak a sebesültek ellátásáról”, és azt javasolta a világ vezetőinek, hogy békeidőben gyűljenek össze, hogy „kiforraljanak valamilyen nemzetközi, egyezményes és szent elvet, amely […] a Segélyegyesületek alapjául szolgálna a sebesültek számára.” Ez a könyv bejárta Európát, mélyen megérintette az olvasókat és a korszak vezető politikusait is. A szerző által saját költségén 1600 példányban kinyomtatott művet egy válogatott közönség számára szánták, azzal a céllal, hogy semleges intézményt hozzanak létre a háborús sebesültek megsegítésére.

A Solferino emlékezete a küzdelem főbb fázisait, hőstetteit és a bátorság pillanatait mutatta be. Az író ehhez hozzáadta saját tanúságtételét is: hogyan csatlakozott önként az egészségügyi szolgálathoz, hogy megmentse a sebesülteket. Bemutatta, miként szerveztek meg a csata utáni napokban egy túlterhelt tábori kórházat, amelyet a sebesültek tömege árasztott el. Elbeszélése azzal a nyilvánvaló szándékkal készült, hogy meghassa olvasóit a túlterhelt, rosszul felszerelt egészségügyi szolgálat által gondozott sebesült katonák szenvedéseinek felidézésével. A sérülések és a megcsonkított testek leírásai soha nem értek el ilyen fokú pontosságot és intenzitást. Dunant a hősöket mártírokká változtatta, a sebek és kóros állapotok néha klinikai leírására összpontosítva. Egy katona lábát azért kellett például amputálni, mert nem rendelkeztek megfelelő szállítási eszközökkel. „Ha a sebesültek számára jobb szállítási eszközökkel rendelkeztünk volna, mint amilyenek most léteznek, akkor megkímélhettük volna a gárda ezen tagját ettől a fájdalmas amputációtól, amit Bresciában kellett elszenvednie, és amit a mentőkocsitól a kórházig tartó úton bekövetkezett sajnálatos ápolási hiány okozott.” Narratívája elsősorban az érzelmek felkeltésére, a könyörületesség kiváltására épült, nem pedig dokumentarista érdeklődésére.

Dunant leírása nem csupán a fizikai erőszak borzalmait mutatta be, hanem a háború pusztító hatását a pszichére. Az egykor hősöknek tartott katonákat a mű sebesült, szenvedő lényeknek ábrázolja, akik elvesztették méltóságukat és emberi mivoltukat. A háború traumája nem csupán testi sérüléseket okoz, hanem mély lelki sebeket is ejt. Dunant elbeszélése vádirat a háború ellen. Nemcsak a csatatér borzalmait ábrázolja, hanem a háború pusztító hatását az egyénre és a társadalomra is. A mű arra ösztönzi az olvasókat, hogy gondolkodjanak el a háború valódi árán, és fontolják meg a béke alternatíváit. 

Az alkotás fordulópontot jelentett a háborús irodalomban. Dunant az első, aki a háborút teljes mélységében és brutalitásában ábrázolta, anélkül, hogy eufemizálná vagy eltávolítaná a valóságot. Ez a nyers őszinteség mély hatással volt az olvasókra, és hozzájárult a modern háborúellenes mozgalom kialakulásához. A mű sikere egy csapásra ismertté tette Dunant. Hamarosan egy másik genfi, Gustave Moynier felfigyelt az ötleteire. Együttműködésüknek köszönhetően 1863 februárjában megalakult egy bizottság, amelynek tagjai Dunant, Moynier, két orvos – Appia és Maunoir –, valamint III. Napóleon barátja, Dufour tábornok voltak. Megalakultak a Segélybizottságok, amit 1872-től Vöröskereszt Társaságoknak neveztek. Ez a bizottság 1875-ben Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsággá alakul át.

Az ötletgazdák öt fős csoportja találta ki a haderők egészségügyi szolgálatainak nemzetközi alapelveit is. Ennek érdekében már békeidőben is minden bizottságnak fel kellett készülnie „mindenféle anyagi segélynyújtásra”, és „önkéntes ápolókat” kellett kiképeznie. Kapcsolatba kell lépniük a saját kormányukkal. Háború idején, a katonai hatóságok felhívására vagy beleegyezésükkel ápolókat kell küldeniük a csatatérre, akik „a katonai vezetők irányítása alá” kerülnek. Ezek az ápolók bal karjukon fehér karszalagot viselnek vörös kereszttel. Felszólították a kormányokat, hogy nyújtsanak védelmet a jövőbeni bizottságoknak, ismerjék el a mentők, kórházak, a hivatalos és az önkéntes egészségügyi személyzet, a sebesülteket segítő lakosok és maguk a sebesültek semlegességét háború idején, és fogadjanak el egy egységes megkülönböztető jelzést a haderők egészségügyi személyzete számára. 

III. Napóleon támogatásával 1864 augusztusában diplomáciai konferenciát szerveztek Genfben, amelyen tizenhat európai állam vett részt, köztük Franciaország. A konferencián elfogadott egyezmény tíz cikkelyből állt, amelyek a gyógyintézetek és az egészségügyi személyzet semlegességét szabályozták, és biztosították, hogy „a sebesült vagy beteg katonákat befogadják és ápolják, bármilyen nemzethez is tartozzanak”. Augusztus 22-én tizenkét állam írta alá az egyezményt, Franciaország pedig szeptemberben már elsőként ratifikálta azt. Ezzel megalakult a Nemzetközi Vöröskereszt. Párizsnak köszönhetően az Oszmán Birodalom 1865-ben csatlakozott. Minden állam területén céljuk volt a Vöröskereszt létrehozása, a genfi bizottság közvetítésével a bizottságok között. Az 1906-os egyezmény, amely felülvizsgálta az 1864-es egyezményt, leszögezte, hogy a Vöröskereszt jelképe a svájci zászló színeinek megfordításával azonos. Az első nemzeti társaságok Németországban, Svédországban, Norvégiában, Svájcban jöttek létre. A Francia Vöröskereszt megalapításában pedig személyesen Dunant vett részt.

Dunant hatása

Dunant humanitárius tevékenységének sikerei nem párosultak üzleti sikerekkel. Az 1867–1868 során bekövetkezett pénzügyi csőd, illetve az őt ért elmarasztaló bírósági ítélet következtében kiebrudalták a Vöröskeresztből is. 1895-ben történt meg Dunant újrafelfedezése. Ekkora bár sokan halottnak hitték, Georg Baumberger nevű újságíró séta közben találkozott vele Heidenben. Az újságíró nemcsak beszámolt a találkozóról, hanem összegyűjtötte és közzétette emlékiratait, amelyeket az egész európai sajtó átvett. Ekkor a világ minden tájáról szimpátianyilvánításokat és anyagi támogatást kapott, többek között Maria Fjodorovna cárnétól is, aki évi nyugdíjat biztosított neki. Hírneve tovább nőtt, amikor 1901-ben ő kapta az első Nobel-békedíjat a francia pacifistával, Frédéric Passyval együtt. Így élete végére a hírneve helyreállt, és némileg az anyagi körülményei is javultak. 

Hatása már életében érzékelhető volt. Például Dunant, bár nem volt jelen a hágai konferencián (1899), de ötleteit ott is felhasználták, és a genfi konvenciót kiegészítették. Lényegében a nemzetközi humanitárius jog megszületése az ő elképzeléseire épült. A semlegesség elvének nemzetközi szinten történő megerősítése neki köszönhető. A Vöröskereszt hatásköre folyamatosan nőtt: feladatuk lett a tengeri sebesültek ellátása, 1929-től pedig ellenőrizhetik a hadifoglyokkal való bánásmódot is. Az 1946-os genfi egyezmény már a civil lakosság védelméről intézkedett háború esetén: megtiltotta a kínzást, a túszszedést, a kollektív büntetést, a deportálást, a kényszermunkát és az ítélet nélküli kivégzést, valamint meghatározta, milyen körülmények között tekinthetők harcoló feleknek a gerillák. A Föld legnagyobb és legtekintélyesebb humanitárius közössége ma 192 országban működik, világszerte 14 millió önkéntessel és hivatásos szakemberrel Vöröskereszt és Vörösfélhold társaságok égisze alatt. Hazánkban 1881-ben alakult meg a Magyar Vöröskereszt, amelynek gondnoka Ivánka Imre lett. 1992 óta a mindenkori köztársasági elnök a Magyar Vöröskereszt fővédnöke. 

Milyen szerepet töltöttek be a franciák az olasz egységben? Milyen szerepet töltött be a solferinói csata az olasz egység létrejöttében? Kik voltak az olasz egység megteremtésének nemzeti hősei? 

Fedezze fel a válaszokat Hahner Péter Risorgimento című tanulmányában!