A középkori Németország

A 9. században, a verduni osztozkodás után a Keleti Frank Királyságban, a különböző germán népek településterületén törzsi hercegségek alakultak ki: szász, frank, sváb, bajor hercegségek, Türingia, Lotaringia, Frízia. A Karoling-ház német ágának kihalása (911) után előbb Konrád frank herceget választották királlyá (911–19), majd a szász hercegi család került a német trónra (919–1024). A német királyság azonban választott tisztség maradt, s – a francia Capet-háztól eltérően – egyik német dinasztiának sem sikerült egy századnál tartósabban megőriznie uralmát.

A szász dinasztia királyainak egyelőre sikerült feltartóztatniuk a területi széttagolódás irányába induló fejlődést: megtörték a törzsi hercegek önállóságát, megfékezték a kalandozó magyarokat, délkeleten kiépítették és megszilárdították a határgrófságok rendszerét. Átmenetileg uralmuk alá hajtották az Elba és Odera közti területen élő szlávokat, bár a 983-ban kirobbant nagy szláv felkelés után ezek a területek elvesztek. Keleten csak Csehországot sikerült tartósan a birodalomhoz kapcsolni, a cseh fejedelem a császár hűbérese, majd a birodalom első területi fejedelme lett. 

A szász dinasztia legjelentősebb uralkodója, I. (Nagy) Ottó (936–73) sorra leverte a hercegek felkeléseit, a hercegségek élére saját családtagjait állította, s igyekezett meggátolni helyi dinasztiák kialakulását. Erős királyi hatalmat hozott létre, s a Karoling Birodalom hagyományai és