A februári forradalom kitörése

A megdöntött rendszer (1830–48)

Lajos Fülöp, az 1830-as forradalom során trónra emelt uralkodó józan volt, nagylelkű és óvatos: az „arany középút” politikáját szerette volna képviselni a legitimista jobboldal és a republikánus baloldal között. Az új rendszert egyesek az 1830-as forradalom emlékére júliusi monarchiának, mások pedig a király egyszerű öltözködése miatt „polgárkirályságnak” nevezték. Fő problémáját François Furet francia történész e szavakkal fogalmazta meg:

Újra a háromszínű lobogó lett a nemzeti zászló, az örökletes felsőházi tagságot eltörölték, a cenzúrát felszámolták, az egykori „királygyilkosok”, akik a forradalomban XVI. Lajos halálára szavaztak, hazatérhettek, a katolicizmust pedig államvallás helyett ismét „a többség vallásának” nevezték. A választhatóktól nem 1000, hanem csak 500 frank évi adót követeltek, a választóktól pedig nem 300-at, hanem csak 200-at. Ez utóbbiak létszáma ezzel 90 000-ről 170 000-re emelkedett, 1846-ban pedig 241 000-re (holott Angliában 1832-től már 800 000-en kaptak választójogot). Vagyis a politikai rendszer liberálisabb lett, demokratizálását azonban óvatosan elkerülték. 

Az 1830-as forradalom utóhatásaként még éveken át meg-megújuló támadások érték a monarchiát a republikánusok, legitimisták és bonapartisták részéről. Lajos Fülöp ellen nyolc merényletet követtek el. A lyoni takácsok két lázadását (1831, 1834) a hadsereg verte le. A köztársaságiak több felkelést robbantottak ki Párizsban (1832, 1834, 1839), Berry hercegnő, X. Károly menye pedig kalandregénybe illő módon próbálta fellázítani a nyugat-franciaországi parasztságot (1832). Napóleon unokaöccse, Lajos Napóleon 1836-ban a strasbourgi laktanyát próbálta elfoglalni, 1840-ben pedig Boulogne várost. A hadsereg és a rendőrség azonban valamennyi megmozdulást felszámolta, s a nyugalom az 1830-as évek második felétől kezdett helyreállni.

Hogy királysága forradalmi eredetét feledtesse, Lajos Fülöp nem támogatta a lengyel felkelést (1830–31), elutasította a fiának felkínált belga trónt (1831), s elbocsátotta az egyiptomi brit törekvések ellen fellépő Thiers-kormányt is (1840). Ezzel elnyerte Nagy-Britannia tartós szövetségét. A külügyekben továbbra is nagy óvatosságot tanúsított – s ezt a romantika és a nacionalizmus nemzeti dicsőségre szomjazó új nemzedéke hamarosan fel is rótta neki. „Igénytelen volt Franciaország nevében” – írta róla Victor Hugo, Lamartine pedig azt vetette a kormány szemére, hogy „Franciaország unatkozik!” 

Pedig a király mindent megtett az ország modernizálása és kulturális fejlesztése érdekében. A büntető törvénykönyv reformjával (1832) felszámoltak több ősi büntetést, 1841-ben pedig eltiltották a nyolc évesnél fiatalabb gyermekek gyári alkalmazását. 1838-ban amnesztiát kaptak a politikai foglyok. A Guizot-féle közoktatási törvénnyel minden községet iskolák létesítésére köteleztek (1833), ami hatalmas lépés volt a nemzeti kultúra egységesítése felé. A negyvenes években megkétszereződött az elemi iskolázásban résztvevők száma, 1829-ben a besorozottak 45 %-a tudott olvasni, 1848-ban már 64 %-uk. A király emlékművet emeltetett a Bastille-téren 1830 emlékére, és restauráltatta a versailles-i kastélyt, amelyre e feliratot helyeztette el: „Franciaország minden dicsősége emlékére!” A Diadalív felavatásával (1836) és Napóleon hamvainak hazaszállításával (1840) a császári hagyományokat is szentesítették. 

A képviselőházban François Guizot vezetésével a jobbközép hadakozott a társadalmilag konzervatív, külpolitikailag azonban merészebb akciókra vágyó, Adolphe Thiers irányította balközéppel és a jogok óvatos kiterjesztését követelő, úgynevezett dinasztikus baloldallal. Thiers nem bánta volna, ha a brit uralkodó példáját követve „a király csak uralkodik, de nem kormányoz”, míg Guizot helyeselte a király aktív politikai szerepvállalását: „A trón nem üres fotel!” A republikánusoknak csak húsz-egynéhány képviselőjük volt a több mint négyszáz fős képviselőházban. A legitimista arisztokrácia nagy része visszavonult a politikai élettől.  

A kormányzati stabilitást a korszak legnagyobb liberális történésze, Guizot biztosította, először Soult marsall minisztériumának külügyminiszterként (1840–1847), majd miniszterelnökként (1847–1848). A nagy francia forradalom liberális vívmányainak megszilárdítását tekintette feladatának, ezért a reakciótól és jakobinusoktól egyaránt távol álló, toleráns, alkotmányos monarchia híve volt. A népszuverenitás helyett azonban az „ész szuverenitásában” hitt, vagyis a politikai jogok gyakorlását csak felvilágosult és anyagilag független polgárok számára kívánta fenntartani. A választójogot csak ezek sokasodásával, fokozatosan akarta kiterjeszteni. Sohasem mondta ki a neki tulajdonított szavakat: „Gazdagodjatok meg, és lesz választójogotok!” 1843-ban egy intézményes, erkölcsi, szellemi és anyagi gyarapodásra ösztökélő beszédet tartott a képviselőházban, s ebben szólította fel többek között gazdagodásra is honfitársait. Ellenfelei ennek egy részletét torzították el a sokat emlegetett, cinikus és gúnyos kijelentéssé.

A gazdasági és kulturális fejlődés azonban lassabb volt, mint Guizot remélte, s ezért a reformerek szemében a reakció cinikus képviselőjévé vált. Szilárd pártrendszer híján pedig a kormányt támogató többséget csak állami hivatalok osztogatásával tudta biztosítani. Az új nemzedék számára azonban ez már nem volt elfogadható: „Guizot személy szerint megvesztegethetetlen, – írta Victor Hugo – mégis vesztegetéssel kormányoz. Olyan, mint egy tisztességes nő, aki bordélyt vezet.”

Franciaország távolról sem stagnált, de csak igen lassú, forradalom nélküli iparosodás vette kezdetét az 1840-es években. Nőtt a fogyasztás, a tőkeberuházás, s ami a legfontosabb, megindult a vasútépítés. Lyon marad a korszak legnagyobb ipari központja. Néhány nagyvárosban megjelentek az első nagyüzemek, de az ország Angliához képest még mindig a bőséges és rosszul fizetett munkaerő világa volt. A legdinamikusabban a bankvilág gazdagodott. Algériában folytatódott a gyarmati terjeszkedés: 1840-től hosszas háborút vívtak Abdel-Káder arab emír ellen, aki 1847-ben megadta magát, és Franciaországban házi őrizet alá helyezték.

A társadalom vezető csoportjait azonban továbbra is a földbirtokosok és a hivatalnokok alkották. A földbirtok maradt a vagyon, a befolyás és a tekintély forrása: az elektorok háromnegyede ennek köszönhette választójogát. Az 1839-es képviselőházban a helyek 38 %-át tisztviselők, 29 %-át földbirtokosok, 19 %-át szabadfoglalkozású értelmiségiek töltötték be, és csak 13 %-át kapták meg a bankárok, iparosok és kereskedők. A „polgárkirályság” elnevezés tehát nem azt jelenti, hogy a vállalkozói polgárság vette át az ország irányítását! 1840-ben a legtöbb adót fizető állampolgárok kétharmada, s a képviselők egyharmada még mindig (természetesen előjogok nélküli) nemes volt.

Mivel a „republikánus” jelző használatát 1835-ben betiltották, az ellenzék „radikálisnak” nevezte magát. Maroknyi képviselője az alsóházban Alexandre Ledru-Rollin vezetésével általános választójogot követelt. Az ő szemükben ez volt a politikai reform és a társadalmi demokrácia eszköze. Az új nemzedéknek már nem volt tapasztalata a forradalom és Napóleon koráról, ezért egyre gyakrabban idézte fel, és alaposan megszépítette ezt az időszakot.

A parlamenten kívüli ellenzék 1832-től emlegette a „szocializmus” szót. Ez volt a számukra valamennyi társadalmi rend nem létező, ideális alternatívája. (A „kapitalizmus” elnevezés jóval később jelent meg!) Hívei csak abban értettek egyet, hogy a testvériség és egyenlőség nevében elutasították a gazdasági és politikai liberalizmust. Philippe Buchez a keresztényszocializmus előfutára lett, Étienne Cabet kommunista alapról támadta a magántulajdont, Louis Blanc azt remélte, hogy az állam által támogatott „társadalmi műhelyek” szabad versenyben kiszoríthatják a tőkés vállalatokat, Pierre Joseph Proudhon pedig a minden állami erőszaktól mentes, önkormányzó közösségek által irányított társadalmi rend szükségességét hirdette. Auguste Blanqui a szervezett, hivatásos forradalmárok puccs-szerű hatalomátvételét tervezgette. A munkások körében mindebből annyi terjedt el, hogy joguk van a munkához, a választójoghoz, a szervezkedéshez, s az állam támogatásához.

A második köztársaság (1848–52)

Az 1846-os mezőgazdasági válságot követő pénzügyi válság éppen akkor nehezítette meg a tömegek megélhetését, amikor az ellenzék mozgósítani próbálta a társadalmat. Bankett-kampányt indított, vagyis nyilvános vacsorákon tartott szónoklatokkal követelte a választójog kiterjesztését. Az 1848. február 22-re tervezett bankettet a kormány betiltotta, mire tüntetésekre és fegyveres összecsapásokra került sor Párizsban. Másnap barikádokat emeltek, a nemzetőrség közvetíteni próbált, s a megrémült király leváltotta Guizot-t. Az esti ünneplő felvonulás során azonban véletlenül lövöldözés tört ki, amit a nép szándékos mészárlásnak tekintett, és folytatta a harcot. Február 24-én Lajos Fülöp megszégyenülten követte előde, az 1830-ban elűzött X. Károly példáját, és Angliába menekült. A képviselőházba betörtek a felkelők, mire a képviselők a párizsi Városházára vonultak és létrehoztak egy ideiglenes kormányt. 

E kormány a liberális republikánusokból (Jacques Charles Dupont de l’Eure, François Arago, Louis Antoine Garnier-Pagès, Adolphe Crémieux) és radikális republikánusokból (Alphonse de Lamartine, Alexandre Ledru-Rollin) állt, s a történelemben először tagja lett egy szocialista (Louis Blanc) és „Albert, a munkás”. (Ez utóbbi nem volt se Albert, se munkás: hivatásos forradalmár volt, és Alexandre Martinnek nevezték.) Kikiáltották a köztársaságot (február 24.), majd kimondták a munkához való jogot, általános férfi választójoggal nemzetgyűlési választásokat rendeltek el, felszámolták a rabszolgaságot a gyarmatokon, biztosították a teljes sajtószabadságot és megszüntették az adósok börtönét. Párizsban tíz órára, vidéken tizenegyre csökkentették a napi munkaidőt, és a munkanélküliek számára „nemzeti műhelyeket” hoztak létre. (Munkát azonban csak a legritkább esetben tudtak adni nekik, s ezért e „műhelyek” a munkanélküli segélyezés központjaivá váltak.)

A tüntetők már a rendkívüli állapotot jelképező, és a forradalom szimbólumává váló vörös zászlót szerették volna nemzeti lobogóvá nyilvánítani, Lamartine külügyminiszter azonban lebeszélte erről őket, s az egyetértés nevében vörös szalagot kötöttek a trikolórra. Ekkor terjedt el a szabadságot jelképező, frígiai sapkát viselő, allegorikus nőalak, Marianne ábrázolása. Párizsban az általános lelkesedés közepette egymást követték a testvériséget hangsúlyozó ünnepek, vidéken azonban a 45%-os adóemelés miatt az új rendszer egyáltalán nem volt népszerű.

Az áprilisi választásokon a konzervatív vidéki lakosság túlsúlya érvényesült: a május 4-én összeült alkotmányozó nemzetgyűlés képviselőinek többsége monarchista és mérsékelt republikánus volt. (Vagyis mindkét előző uralkodó, X. Károly és Lajos Fülöp monarchiája megszilárdult volna, ha bevezetik az általános választójogot!) Május 15-én fenyegetőző tüntetők árasztották el a képviselőházat, mire a megalázottságuk miatt dühöngő képviselők bebörtönözték a népi mozgalom szocialista vezetőit. Ezzel a forradalmi lelkesedés helyét az osztálygyűlölet vette át. Június 21-én a költségekre hivatkozva megszüntették a munkanélküli segélyezést végző nemzeti műhelyeket, mire a következő napokon a város keleti részében barikádok emelkedtek. A június 24-től 26-ig tartó, véres utcai harcok során Eugène Cavaignac tábornok hadserege több ezer felkelőt agyonlőtt, majd 11 000 főt bebörtönöztek. Lajos Fülöp király így sóhajtott fel Angliában, amikor ezt meghallotta: „Hát, igen a köztársaságnak könnyű! Mer lövetni a népre!”

A konzervatív republikánusok átvették a hatalmat. Visszaállították a tizenkét órás munkanapot (de ezt sem tartották be!), visszaszorították a forradalmi klubmozgalmat és a baloldali sajtót, s Louis Blanc-nak Angliába kellett menekülnie. Az alkotmányozó nemzetgyűlés egy rendkívül erős végrehajtó hatalommal rendelkező alkotmányt készített, amelyet Alfred Cobban brit történész „a köztársaság késleltetett öngyilkosságának” nevezett el. A köztársasági elnököt általános férfi választójoggal a lakosság választotta meg, törvényeket javasolhatott, feloszlathatta az egykamarás törvényhozást, ő nevezte ki valamennyi főtisztviselőt, valamint a megyék prefektusait és alprefektusait. Már nem esett szó a munkához való jogról sem, csak a segélyezésről.

A december 10-én megtartott elnökválasztáson mindenki megdöbbenésére egy nevetséges puccs-kísérleteiről ismert személyiség kapta a szavazatok háromnegyedét: Lajos Napóleon herceg, a császár Lajos nevű öccsének a fia. Győzelmét szinte kizárólag a nevének köszönhette: a császárság ekkoriban már nemzeti dicsőséget, a szilárd és erős kezű kormányzatot jelentette a társadalom szemében. S a forradalmi felfordulás után a többség minden jel szerint erre vágyott. 

Az elnök pedig megnövelte népszerűségét, fokozatosan szembekerült a konzervatív képviselőházzal, s 1851. december 2-án államcsínnyel átvette a hatalmat. Bár Párizsban sor került néhány barikád megépítésére, a vidéki republikánusok megmozdulásait pedig a hadsereg verte le, a társadalom többsége elfogadta, és népszavazással is megerősítette III. Napóleon császárságának 1852. december 2-i kikiáltását.