rubicon

500 éves a szávaszentdemeteri győzelem

1523. augusztus 6–7.
lock Ingyenesen olvasható
5 perc olvasás

Rés a pajzson

I. Szelim (1512–1520) szultán halála után I. Szulejmán (1520–1566) vette át az Oszmán Birodalom irányítását. Apjával ellentétben, aki időről időre meghosszabbította a magyarokkal kötött fegyverszünetet, Szulejmán figyelme nyugat felé fordult. Első hadjáratát Magyarország ellen vezette, és 1521-ben elfoglalta a déli végvárrendszer kulcsát jelentő Nándorfehérvár erődjét. Ezt követte többek között Scardona, Tinnin, Orsova és Szörény várainak török általi elfoglalása, amivel gyakorlatilag elveszett a külső magyar végvárrendszer nagy része. Magyarországon ekkor II. (Jagelló) Lajosnak (1516–1526) fiatal királyként – apja (II. Ulászló) korai halála miatt tíz esztendősen került a trónra – mind a belső érdekkonfliktusokkal, mind a kincstár folyamatos pénzhiányával meg kellett küzdenie. A várrendszer részleges elvesztése alapvető változásokat indított el a magyarok törökellenes katonapolitikájában.

A következő években a magyar vezetés számos tervet dolgozott ki az elveszett végvárak visszaszerzésére és a közelgő nagyszabású török támadás elhárítására. Ezek az elképzelések számoltak egy külső, európai segítséggel, amit a többször megújított Habsburg–Jagelló szövetség és a római pápák ígéretei is tápláltak. Magyarországnak főleg saját erejéből kellett ellátnia a Zsigmond király óta kiépült, és 1521 után még megmaradt déli végek őrzésére kijelölt katonaság fenntartását. Erdélyt nem számítva, ahol Szapolyai István vajda irányította sikeresen a védelmet, két főkapitányság szervezte a határőrizetet: az „Alsó részeken” Temesvárral, Péterváraddal és Karánsebessel, valamint a horvát–bosnyák végeken Jajcával és a boszniai várakkal. Ezekben a megmaradt erősségekben változó létszámmal ugyan, de körülbelül 6–9 ezer fős állandó katonaság látta el az ország védelmét. Ennek a katonaságnak az egész évi zsoldja (kb. 120 ezer aranyforint) pedig gyakorlatilag felemésztette a Magyar Királyság akkori éves bevételeinek csaknem felét. 

A következő, 1522-es év viszonylagos nyugalmat hozott a déli határon, hiszen Szulejmán a johanniták által uralt Rodosz ostromával volt elfoglalva. Ez lehetőséget kínált volna a magyar ellentámadásra, de a német birodalmi rendek segítsége, valamint az ígért osztrák és lengyel támogatás elmaradt. Helyette minden szövetségese a mielőbbi békekötést javasolta II. Lajosnak.

A török támadás

Tomori Pál kalocsai érsek és alsó-magyarországi főkapitány
Forrás: Wikimedia Commons

A magyar hírszerzés 1523 tavaszán riasztó híreket hozott a budai királyi udvarba. E szerint Szulejmán szultán ismét Magyarország ellen fordul, és elküldte sógorát, Ferhád pasát és Bali béget a Szerémség és Bosznia még magyar kézen levő várainak elfoglalására. A török szultán érkezésének álhíre mozgásba hozta a májusi magyar országgyűlést. Az egyik legfontosabb intézkedés, hogy II. Lajos király kérésére, valamint a pápa jóváhagyásával kinevezték Tomori Pált kalocsai érseknek és egyben alsó-magyarországi főkapitánynak. Az ő feladata volt, hogy helyreállítsa a megrendült déli védelmi rendszert. Tomori Pál alkalmasságának egyik főpróbája volt a közelgő török katonai akció elhárítása. A szultán utasítására Ferhád pasa a szokásosnál nagyobb haderőt hozott magával Magyarországra. A források szerint összesen 12–15 ezer fős volt az a török támadó sereg, amely 1523 nyarán behatolt a Szerémségbe. Amikor átkeltek a Száván, a török sereg szétszéledt és fosztogatni kezdett, támadásuk során az egykor oly gazdag Valkó megye nagy része elpusztult. 

A királyi tanács május közepén úgy határozott, hogy a Tomori „aki jó kapitány és akit szeretnek a vitézek” menjen le Péterváradra, maradjon ott 1000 gyalogossal, 1400 lovassal és 2000 naszádossal. Csakhogy az ehhez szükséges pénznek csupán felét tudták az érsek számára biztosítani, ezért nagyjából a tervezett létszám felével indult útnak, hogy a majdnem üresen álló várakat őrséggel lássa el. Ezen kívül a végvárak régebbi őrsége, a környező megyék nemesi felkelése, és a saját védelmükre felkelt szerb parasztok is csatlakoztak a harchoz. Az így összegyűlt magyar erők létszámát nagyjából 4000 főre tehetjük. Ezek alapján három-négyszeres túlerővel kellett szembeszállnia a védőknek a török támadókkal szemben.

A csaknem elfeledett győzelem

A döntő ütközetre Szávaszentdemeter és Nagyolaszi között került sor, 1523. augusztus 6–7-én. A magyar seregnek részenként sikerült legyőznie a többszörös túlerőben lévő török erőket. Tomori Pál nem volt jelen az ütközetben, mert ő északabbra szervezte a csapatok felkészülését, hogy ha az ellenség nem a várt irányba fordulna, gyorsan intézkedni lehessen a védelemről. Más források szerint betegséggel küszködött, de valószínűbb, hogy ezzel az indokkal csak a főkapitány távollétét akarták magyarázni. Annyi bizonyos, hogy a szávaszentdemeteri csatával egyidőben a Pétervárad ostromára induló török hajókat Tomori naszádosai verték szét. A Bárdi István huszár kapitány vezette magyar sereg a Szávaszentdemeternél horgonyzó török flotta őrségére támadt, megsemmisítve őket. A hír hallatán Ferhád pasa seregei Bárdi ellen forultak, akik előbb a fegyverre kelt helyi parasztokkal találták szembe magukat – egykori határvédő parasztkatonák –, és velük bonyolódtak közelharcba, majd ezek menekülése után érkeztek meg a magyar lovaskatonák (lesvetés), akik megsemmisítették a szétzilált török katonaságot. Mivel Ferhád pasa három különböző alakulattal vetette magát az ütközetekbe, így a két napon át zajló küzdelemben legalább négy kisebb csatával – a hajók elleni összecsapással is – kell számolnunk. A szétvert török katonaság visszavonulási útját a védők elvágták, a megmaradt ellenséget a Száva folyóba és annak mocsaras partjára űzték. A veszteség mindkét részről jelentős volt. Tomori egyik katonája 8 ezer török halottról és 4 ezer vízbe fulladásáról írt a főkapitánynak. A II. Lajosnak tett hivatalos jelentés pedig 700 magyar katona hősi haláláról számolt be. A szávaszentdemeteri győztes csatát követően Gerendi Miklós királyi titkár így írt levelet Szidlowiecki Kristóf lengyel kancellárhoz: „Ez a győzelem a magyar seregnek nagy vérveszteséget okozott. Igyekezhet a királyi felség, ha ezt ily rövid idő alatt pótolni akarja. Biztos értesülésünk van arról, hogy a törökök sokasága és készültsége a mienket felülmúlja, ép és olyan nagyszámú hadserege van, mint az előző hadjáratban.”

A magyar hadvezetés, akár előzetes terv alapján, akár – és ez a valószínűbb – a helyzet gyors felismeréséből döntött a csatáról, kétségkívül jól ismerte fel a helyzetet és használta ki az ellenség taktikai, stratégiai hibáit. Tomori Pál főkapitány legfőbb érdeme a mozgósítás megszervezésében és a megfelelő vezetés kijelölésében érhető tetten. Bizonyította személyes rátermettségét és szervezőképességét, így nem véletlen, hogy három évvel később Mohácsnál rá esett a választás a török elleni csata stratégiájának megalkotásában és kivitelezésében. A szávaszentdemeteri győzelem jelentőségét sajnos eddig nem kezelte megfelelően az utókor, pedig komoly katonai sikere volt ez a Jagelló-kori Magyarországnak, amit aztán a mohácsi csatavesztés sodort el a történelem lapjairól és borított feledésbe.

Szávaszentdemeteri híd a Száva felett
Forrás: Wikimedia Commons

Milyen örökséggel vette át apjától a cseh és magyar trónt a kiskorú II. Lajos? Hogyan próbálta Habsburg Mária növelni férje királyi hatalmát? És miért nem kaphatott a magyar állam hathatós pénzügyi és katonai támogatást Európától?

Fedezze fel a válaszokat Tóth Sándor László II. Lajos című tanulmányából!

103 cikk ezzel a kulcsszóval