Ingyenesen olvasható
A márciusi ifjak közül a többség Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál nevét ismeri, s méltatlanul kevesen emlegetik a „nagy nap” alapdokumentumának, a 12 pontnak a megfogalmazóját, Irinyi Józsefet.
Irinyi József 1822-ben született a Bihar megyei Albison református családból. Apja, az idősebbik János, ismert gazdatiszt és mezőgazdasági szakíró volt a Bihar megyei Létán, anyját Joannovics Rozáliának hívták. Öt testvére volt: az 1817-ben született, (tévesen) a gyufa feltalálójaként ismert János (akit gyakran össze szoktak keverni az öccsével), Viktória, Lilla (Ioan Gozman 1848–49-es képviselő felesége), Antónia és Rozália.
Irinyi József a felsőbb iskoláit a debreceni református kollégiumban, majd a nagyváradi királyi jogakadémián végezte. Ezt követően Pesten 1841. augusztus 8-tól ügyvédi gyakornok lett, Szerencsy István személynök (a nádor helyettese) mellett. Az ügyvédi esküt azonban csak 1844. június 3-án tette le. Pesti tartózkodása során ismerkedett meg az Athenaeum című folyóirat szerkesztőivel, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel és Vörösmarty Mihállyal, s a lapba több cikket írt. Ez az ismeretség egyben megnyitotta számára az utat a magyar reformellenzékhez is.
1842 áprilisában külföldre utazott, bejárta Németországot, Franciaországot, és eljutott egészen Londonig. A legtöbb időt Párizsban töltötte, ahol a francia típusú központosítási rendszer híve lett. Útleírása – Német-, francia s angolországi útijegyzetek – a cenzúra miatt csak négy év múlva Halléban jelenhetett meg. Irinyi a magyarországi politikai államszerkezet megváltoztatására – hasonlóan az Eötvös József- és Szalay László-féle centralista csoporthoz – a központosítást javasolta. Habitusára jellemző, hogy a megjelent kötet elején nyílt levelet intézett Apponyi György grófhoz, a magyar kancellárhoz, amelyben a sajtószabadság hiánya és a cenzúra fennállása miatt valósággal felelősségre vonta a grófot.
Maga a kötet nem annyira klasszikus útleírás, mint inkább politikai cikkek és tanulmányok füzére, amelyek képet adnak a meglátogatott országok politikai, társadalmi és műveltségi viszonyairól. Politikai programja túl van a klasszikus liberalizmuson, ugyanakkor az alapelveket illetően illeszkedett a hazai reformellenzék főáramának követeléseihez: népfelség, polgári egyenlőség, választójog, az ősiség eltörlése, szabad sajtó, esküdtszék, az úrbéres viszonyok eltörlése (azaz a jobbágyfelszabadítás), független felelős minisztérium felállítása voltak az alapvető pontok.
A francia kultúra olyan hatással volt rá, hogy kortársai tréfásan csak d’Irignynek nevezték. Degré Alajos visszaemlékezése szerint pedig minden vitában az volt a végső érve, hogy „menjen Ön Párizsba, s meg fogja tanulni stb.”.
Hazatérését követően Morion álnéven cikket írt a Társalkodóba Széchenyi „kétgarasos telekdíj” tervéről, emellett írásait közölte az Életképek, a Pesti Divatlap és a Szépirodalmi Lapok is, de az Országgyűlési Almanachban is megjelent egy hosszabb írása „A politikai szónoklatról Magyar-, Franczia- és Angolországban”. 1844 és 1848 között az immáron a centralisták által irányított Pesti Hírlap munkatársa volt, amelynek Külföld rovatát nagy jártassággal vezette. Írásait általában jól fogadta az olvasóközönség. Olyan határozottsággal képviselte politikai elveit, hogy egy ízben még párbajozott is miattuk a konzervatív Budapesti Hiradó egyik szerkesztőségi munkatársával. 1847-ben Pesten jelent meg Az országgyűlés rendezéséről szóló röpirata. Tagja volt a Pesti és a Nemzeti Kör egyesülésével létrejött Ellenzéki Körnek, amely egyben az 1847 júniusában megalakult Ellenzéki Párt háttérszervezete is volt.
Pesten a márciusi napokban Irinyi is kiemelkedő szerepet játszott. Március 9-én az Ellenzéki Kör bankettjén többen javasolták, hogy a kör indítson kérvényezési akciót az országban Kossuth 1848. március 3-i felirati javaslatának támogatására, amelyben Kossuth az ellenzéki program legfontosabb elemeinek törvénnyé formálását javasolta. A programszerű petíció megfogalmazását a publicisztikai munkássága révén erre hivatott Irinyi József vállalta magára. Az Irinyi által megfogalmazott 12 pontot (azaz annak első változatát) március 13-án az Ellenzéki Kör el is fogadta. (Ebben még nem szerepelt a politikai foglyok szabadon bocsátásának követelménye, viszont két külön pontot alkotott a magyar katonák hazahozatala és az idegen katonaság elvezénylése.)
Március 15-én kezdetektől részt vett a nagy nap eseményeiben. A Nemzeti dal és a 12 pont kinyomtatása során beszédet mondott a nyomda előtt, délután pedig, amikor a tömeg a pesti Városházára vonult, a 12 ponttal Petőfi, Jókai, Vasvári, Degré és Egressy mellett lépett be a tanácsterembe. Már aznap beválasztották Pest város 14 tagú Közcsendi Bizottmányába, másnap a Helytartótanács ideiglenes sajtórendészeti bizottságának is tagja lett. A vezérmegye, Pest–Pilis–Solt, március 21-én a közbátorságra felügyelő választmánya tagjai közé emelte. Március 31-én röpiratot tett közzé a Pragmatica Sanctióról, amelyben azt fejtegette, hogy Magyarországnak nem kellene azonos uralkodó alatt lennie az osztrák örökös tartományokkal – azaz a közös birtoklás alapelvét kérdőjelezte meg. Ugyanakkor nem akarta élezni a feszültségeket, április 1-jén amellett foglalt állást a Pest megyei választmány ülésén, hogy el kell fogadni a március 31-i királyi leiratban felkínált engedményeket. Április 16-án az Ellenzéki Kör felvette a Radical Kör nevet, és május 7-én Irinyi is az új bizottmány tagja lett.
1848. április 27-én István nádor a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium kereskedelmi osztályán titkárrá nevezte ki, azonban rövidesen, 1848. május 1-jén lemondott frissen szerzett tisztéről.
Azon kevés márciusi fiatal közé tartozott, akit beválasztottak a július 4-én megnyitott népképviseleti országgyűlésre. A Bihar vármegyei hosszúpályi kerületben június 26-án tartották az első fordulót, de ez választási verekedés miatt érvénytelen maradt. Július 2-án Irinyit választották meg id. Fényes Károly ellenében meggyőző, hatvanszázalékos fölénnyel. Mandátuma igazolása – 1848. július 6. – után a Házban a radikálisok között foglalt helyet. A név szerinti szavazások alkalmával mindannyiszor a radikálisabb álláspontokat támogatta, így július 22-én a válaszfelirat vitájában elutasította az itáliai háború befejezésére elvben megajánlandó katonai segítséget. Hasonlóképpen nemmel szavazott augusztus 8-án és 10-én az Eötvös-féle népiskolai törvény vitájában, amikor arról volt szó, hogy a különböző egyházak a saját költségükön állíthatnak-e fel elemi iskolát ott is, ahol állami fenntartású népiskola működik. Szintén nemmel szavazott augusztus 21-én az újoncozási törvény vitájában arról a kompromisszumos javaslatról, hogy a kiállítandó újoncokból a magyar kiegészítésű cs. kir. ezredek itthon állomásozó tagjait is kiegészítsék, s a fennmaradó újonclétszámból alakítsanak új honvédzászlóaljakat.
A Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány 1848 októberétől 1849 májusáig tanácsosként a magyar kormányzat el nem ismert követeként ténykedő Teleki László gróf mellé küldte Párizsba. A követségen nem sok vizet zavart, tevékenységének írásos nyoma alig maradt. A Függetlenségi nyilatkozat elfogadása után hazasietett, majd Bécsen és Pesten keresztül – álruhában – sikerült Debrecenbe eljutnia. Debrecenben és Szegeden még részt vett az országgyűlés munkálataiban. Tagja lett az 1849. április 5-én alakult Radical Pártnak, amely Magyarország teljes önállóságát, függetlenségét és demokrata köztársasággá alakítását tűzte ki célul.
Szegeden július 21-én kifejtette: mivel a magyar diplomáciai kirendeltségeket nem ismerték el, feleslegesnek tartja, hogy a kormány válaszoljon Hunfalvy Pálnak a kormány külpolitikai akcióival kapcsolatos interpellációjára. Egyben közölte, hogy a kormánynak nincs joga rendelkezni arról, hogy a kormányhivatalt vállalt képviselők helyébe új képviselőt kell választani. Július 27-én a zárt ülésen kikelt a „pendely-kormány”, azaz a Kossuthot körülvevő „asszonyi kamarilla” ellen. Július 28-án a nemzetiségi törvény elfogadása mellett érvelt.
A forradalom után, 1849-ben kiszökött az országból, de Grazban elfogták, és a pesti Újépületben 8 hónapig tartották fogságban. A hadbíróság 1850. június 24-én halálra ítélte, és csak Haynau 1850. július 5-én adott kegyelme mentette meg a bitófától.
Ezután Pesten telepedett le. Utazási korlátozása 1852 novemberétől 1856 augusztusáig tartott, de észrevétlen megfigyelését később is fönntartották. Bár visszahúzódó életet élt, és politikai nézeteit leplezni próbálta, felrótták neki, hogy kapcsolatot tartott fenn az aradi vértanú Leiningen-Westerburg Károly gróf özvegyével, Sissány Elisével, továbbá Degenfeld Imre gróffal.
A politikai viszonyok miatt elsősorban szépirodalommal foglalkozott, lefordította Harriet Beecher-Stowe Tamás bátya kunyhója (1853) és Alexandre Dumas A gyöngyös hölgy című regényét (1860). Regényeket is írt: Béla (Pest, 1853), Dicső napok (Pest, 1857), kéziratban maradt fönn Cromwell fia című ötfelvonásos vígjátéka. Emellett írt a Pesti Naplóba és a Budapesti Visszhangba is.
Utolsó éveiben a protestantizmus ügyei foglalkoztatták. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban 1858 folyamán Dunatiszai álnéven írt cikkeket. Egyházi írásai közül kettő jelentősebb: Az 1790–91-i 26-ik (vallásügyi) törvénycikk keletkezésének története (Pest, 1857), valamint a Zsinati előmunkálatokról szóló röpirata. Az első német fordításban is megjelent, és jó fogadtatásra talált. 1859-ben a Dunán inneni református püspökség világi főjegyzője lett. Pesten váratlanul szívbajban halt meg. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra 1859. február 27-én.
