Zöldbárók

A magyar történelem viharos korszakai mindig felszínre hozták a maguk hatalmi játékosait – karakteres, olykor ellentmondásos figurákat, akik a változások sodrásában is megőriztek valamit a múltból. Vörös grófok, vörös bárók, zöldbárók – mindannyian különböző korszakok lenyomatai, mégis összeköti őket az a sajátos kettősség, amely a magyar történelmet átszövi: a folytonos átalakulás és a látszólagos állandóság különös elegye. Egyfajta örök magyar köztesség, rendszerek jönnek-mennek, de bizonyos hatalmi szerkezetek túlélnek mindent.

A Kádár-korszak is megteremtette a maga jellegzetes hatalmi figuráját: a „vörös bárót” – a keménykezű, mégis atyáskodó, nagy hatalmú helyi kommunista gazdasági vezetőt. Ők egyszerre voltak a szocialista ipar motorjai és a pártállami rendszer oszlopai. Közéjük tartozott Horváth Ede, a legendás Rába-vezér, aki egyfajta menedzser-technokrataként, a szocialista magyar gazdaság Lee Iaccocájaként mozgott a szocializmus keretei között. A vörös bárók nem magányos hősök voltak – szerepük szervesen illeszkedett a pártállami struktúra fenntartásába és hatalmának megszilárdításába.

Nagypályás agrárvezetők

A rendszerváltás új hatalmi elitjét a mezőgazdaságban a „zöldbárók” alkották – ők azok a nagypályás agrárvezetők, akik már az államszocializmus idején is kiváltságos helyzetben voltak. Nem véletlen, hogy eredetileg a téeszek és állami gazdaságok élén álló, pártállami kapcsolatokkal rendelkező vezetőket jelentette a „zöldbáró” kifejezés. Ám ők nem csupán a múlt emberei voltak. Ahogy a politikai széljárás megváltozott, úgy próbálták hatalmukat és gazdasági befolyásukat átmenteni az új, piacgazdasági rendszerbe – igazodva, alkalmazkodva, de mindig a felszínen maradva. Hozzájuk villámgyorsan csatlakoztak azok az üzletemberek, az úgynevezett „újföldesurak”, akik az új politikai erőkkel kialakított szoros kapcsolataikat kihasználva építették fel vagyonukat és hatalmukat.

 

A „zöldbáró” kifejezés tehát megbélyegző – egyfajta vád az agrárelittel szemben, amely kizárólag saját érdekeit képviseli, és ez szemben áll a vidéki munkavállalók, sőt, az egész nemzet érdekeivel. Akárcsak a vörös grófok vagy a vörös bárók, a zöldbárók is egy olyan elit folytonosságát testesítik meg, amely mindig képes volt alkalmazkodni a változó politikai és gazdasági rendszerekhez, miközben megőrizte hatalmát és privilégiumait.

A ’90-es évek elején, amikor a szövetkezetek és állami gazdaságok földjei új tulajdonosokra vártak, sokan bíztak benne, hogy a kárpótlás révén a föld végre visszakerül azokhoz, akiktől egykor elvették, vagy legalább olyanokhoz, akik saját birtokként művelnék. De a valóság másképp alakult. A régi téeszvezetők és agrármenedzserek pontosan tudták, hogyan kell eligazodni az agrárprivatizáció útvesztőiben, míg a kisgazdák és falusi emberek gyakran információ vagy tőke híján maradtak. Általános érzés volt, hogy a földosztás nem egy tiszta és átlátható folyamat, hanem egy olyan játszma, amelyben a nyerők kiválasztását politikai kapcsolatok, bennfentes információk és ügyes üzleti manőverek határozzák meg, s a legjobban azok járnak, akik már az előző rendszerben is a hatalom közelében mozogtak.

A földprivatizáció, amely a paraszti társadalom történelmi igazságtételét ígérte, végül egy kiváltságos réteg felemelkedéséhez vezetett: megszülettek a „zöldbárók”, akik ügyesen navigáltak a politikai és gazdasági átmenet zavarosában. A helyi közvélemény kollektív ellenőrzése ugyan némileg korlátozta a visszaéléseket, de sok helyütt nem tudott teljesen gátat vetni az igazságtalanságoknak.

Lojalitás és kompetencia

A szocializmusban a gazdaságot nem a piaci logika, hanem a politikai akarat mozgatta, és a siker kulcsa nem csupán a szakértelemben, hanem a hatalomhoz való hűségben rejlett. Az agrártechnokraták – akik a szocialista mezőgazdaság kulcsszereplőivé váltak – gyorsan megértették, hogy pusztán gazdasági hozzáértéssel nem lehet előrejutni. Ahhoz, hogy stabilizálják pozíciójukat és érvényesíthessék céljaikat, politikai tőkét kellett kovácsolniuk: lojalitást, kapcsolatrendszert és stratégiai szövetségeket építettek ki a pártvezetés felső köreiben.

A szocializmus posztsztálini korszakában a gazdasági élet valódi hatalmát a technokraták birtokolták. Ők nemcsak pénzügyi befolyással rendelkeztek, hanem kulturális és társadalmi kapcsolataik révén is kiemelkedtek. Erősebb helyzetben voltak, mint a politikai elit (politokrácia), amely ugyan komoly társadalmi tőkét halmozott fel, de gazdasági ereje elmaradt a mene­dzserekéhez képest. Még az értelmiség sem tudott velük versenyezni: bár műveltségük vitathatatlan volt, nem rendelkeztek olyan gazdasági és kapcsolati háttérrel, amely valódi befolyást biztosított volna számukra. A kisvállalkozók helyzete pedig még nehezebb volt – szétszórtan, szervezetlenül működtek, sem politikai, sem gazdasági védőhálóval nem rendelkeztek.

A korszak egyik legstabilabb és leg­előnyösebb pozíciója így a menedzsereké lett: ők voltak azok, akik egyszerre fértek hozzá az állami erőforrásokhoz, a politikai döntéshozókhoz és a gazdasági befolyáshoz. Egyensúlyozásuk a hatalom különböző szférái között nemcsak a túlélést biztosította számukra, hanem megteremtette a lehetőséget arra, hogy az új politikai-gazdasági rendszerben is megőrizzék – vagy épp növeljék – befolyásukat.

A szocialista gazdaság nem az innovációról vagy a hatékonyságról szólt, hanem a politikai kapcsolatok rendszeréről. Egy vállalat vagy ágazat sikeressége nem az eredményeitől függött, hanem attól, hogy milyen erős volt a vezetője a párt legfelsőbb köreiben. A beruházások, támogatások és erőforrások elosztása gyakran személyes lojalitás és politikai érdekek mentén dőlt el. Ebben a világban az agrártechnokraták nem csupán gazdasági vezetőkké, hanem politikai szereplőkké is váltak. Tudatosan építették ki kapcsolataikat a hatalom csúcsán, és politikai befolyásuk növelésére használták pozíciójukat – mert ebben a rendszerben a túlélés és a siker kulcsa mindig a hatalomhoz való közelség volt.

A politika és gazdaság összefonódásának egyik legikonikusabb példáját Bábolna jelentette – az agrárium kirakatgazdasága, ahol a hatalom és a szakértelem sajátos szimbiózisban működött. Burgert Róbert, a legendás vezető, egykori kisgazdapárti tag, nemcsak kiváló szakemberként, hanem kivételes politikai érzékkel lavírozó stratégaként is ismert volt. Bábolna sikerét nem csupán a modern technológiák és a hatékony szervezés alapozták meg, hanem az is, hogy a legfelső politikai körök támogatását élvezte.

A kivételezett gazdasági státusz számos előnyt hozott. Míg más mezőgazdasági üzemek szigorú profilkötöttséghez voltak láncolva, Bábolna szabadon bővíthette tevékenységi körét. Ráadásul saját exportjogot kapott – egyedül­álló versenyelőnyt biztosítva magának –, miközben jelentős állami támogatások is érkeztek a kasszájába. Ezek a privilégiumok azonban nem voltak maguktól értetődőek: mögöttük politikai háttéralkuk és jól kiépített kapcsolati hálók húzódtak meg.

A szocialista Magyarország vidéki vezetői, az úgynevezett „zöldbárók” nem csupán a központi hatalom végrehajtói voltak – szerepük ennél sokkal összetettebb volt. Nemcsak követték az állami és pártirányelveket, hanem sokszor át is hágták azokat. A helyi közösségek szemében gyakran védelmezőként és patrónusként jelentek meg. Hasonlóan a két világháború közötti földbirtokos bárókhoz, akik gondoskodtak birtokaik lakóiról, a zöldbárók is kulcsszerepet játszottak a falvak életében.

Döntéseik alapjaiban határozták meg egy-egy település sorsát: ők biztosították a munkalehetőségeket, ők lobbiztak fejlesztésekért, és ők oldották meg a bürokrácia okozta helyi problémákat. Sok esetben nemcsak a gazdasági stabilitást, hanem a közösségi élet működését is fenntartották – iskolákat, sportklubokat, kulturális programokat támogattak, és olyan munkahelyeket teremtettek, amelyek nélkül egy falu lassú hanyatlásra lett volna ítélve.

Ez a kettős szerep azonban egyfajta függőségi viszonyt is kialakított: a zöldbárók a segítségért cserébe lojalitást vártak el. Paternalista rendszerükben a támogatás és a hatalom kéz a kézben járt: aki közel maradt hozzájuk, az lehetőségekhez jutott, aki pedig kiesett a kegyeikből, könnyen perifériára szorult.

Bár a politikai és gazdasági környezet azóta sokat változott, ennek a korszaknak az öröksége ma is érezhető a vidéki társadalomban. A zöldbárók nem csupán a szocialista agrárvilág irányítói voltak, hanem egy olyan hatalmi struktúra fenntartói is, amelyben a helyi közösségek sorsa nagyrészt egyetlen vezető politikai ügyességén és kapcsolati hálóján múlott.

Illúziók

A földprivatizáció kérdése és megvalósításának módja hamar politikai harcok kereszttüzébe került. A rendszerváltás egyik legélesebb vitáját a földtulajdon rendezése váltotta ki, ami komoly politikai és társadalmi megosztottsághoz vezetett. A reprivatizáció, a teljes vagy részleges kárpótlás kérdése nemcsak a frissen megalakult pártok között szított komoly nézeteltéréseket, hanem az egész társadalomban heves vitákat generált.

A válságból épphogy feltápászkodó MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt azzal érvelt, hogy Magyarországon nem a sztálini kolhozmodell valósult meg, hanem egy sajátos, a nagyüzemi és kisüzemi gazdálkodást ötvöző agrármodell. Szerintük a második világháború után kialakult, apró birtokokon alapuló struktúra visszaállítása nemcsak célszerűtlen, hanem veszélyes is lenne, mert az élelmiszer-termelés visszaeséséhez vezethetne. Úgy vélték, a nem mezőgazdasági foglalkozásúak tömeges földhöz juttatása súlyos pénzügyi forrásokat vonna el az agráriumból. Arra is hivatkoztak, hogy a kollektivizálás előtti tulajdonviszonyokat már nem lehet hitelesen rekonstruálni a telekkönyvi nyilvántartások hiányosságai miatt.

Ezzel szemben az akkoriban egyre nagyobb politikai súlyt szerző Magyar Demokrata Fórum határozottan vitatta ezt az álláspontot. Szerintük a téeszesítés nemcsak hogy erőszakos volt, hanem épp akkor erőltette a bérmunkán alapuló nagyüzemi formát, amikor Nyugat-Európában a családi gazdaságok vették át a vezető szerepet. Ennek következményeként Magyarországon eltűnt a vállalkozói típusú középparaszti réteg, és a tulajdonosi szemlélet helyett érdektelenség uralkodott el a mezőgazdaságban. Az MDF szerint az 1947-es, tehát a kommunista hatalomátvétel előtti birtokviszonyok visszaállítása gyakorlati okok miatt nem lett volna kivitelezhető. Azóta számos földterület más célra hasznosult, és az egykori tulajdonosok örökösei közül sokan már nem falun éltek, nem foglalkoztak mezőgazdasággal. Ha nekik tömegesen visszaadták volna a földeket, az új bérleti rendszerek kialakulása jelentős pénzeket vonhatott volna el a mezőgazdaságból és a vidéki térségekből.

A legkarakteresebb álláspontot a Független Kisgazdapárt (FKGP) képviselte, amely határozottan kiállt a teljes reprivatizáció mellett. Programjának lényege az volt, hogy minden kistulajdonost az eredeti földjével kell kárpótolni – pontosan úgy, ahogyan azt egykor elvették tőle. Emiatt a Kisgazdapártot az 1990-es kampányban azzal vádolták, hogy „egypontos programja” van, amely kizárólag a reprivatizációról szól. Az úgynevezett ’47-es elv egyébként radikális ellenzéki javaslatként már 1989 nyarán megjelent, és nemcsak a Kisgazdapárt, hanem több kisvárosi pártszervezet támogatását is élvezte. Számos egykori földtulajdonos leszármazottja ezekben a szervezetekben talált politikai otthonra, hiszen társadalmi kapcsolataik révén még mindig kötődtek a vidéki élethez.

Az egykori nagyüzemi agrárelit gyűjtőszervezete, az Agrárszövetség keményen fellépett a reprivatizáció hívei ellen. Azzal érveltek, hogy a földek szétdarabolása az élelmiszer-termelés visszaeséséhez és gazdasági káoszhoz vezethet. Ez az érv különösen azokat a vidéki embereket szólította meg, akik megszokták a nagyüzemi termelés biztonságát. A valóságban azonban az Agrárszövetség inkább saját érdekeit védte: a nagyüzemi struktúrák fenntartása azt jelentette, hogy a szervezet vezetői továbbra is megtarthatták gazdasági befolyásukat és hatalmukat.

Az első pillanattól világos volt tehát, hogy nincs egyetlen olyan földreform-koncepció sem, amely minden érintett számára igazságos lenne. A reprivatizáció és a kárpótlás különböző formái egyaránt sértették valakinek az érdekeit, így a földkérdés az egyik legérzékenyebb társadalmi vitává vált a rendszerváltás időszakában.

Árnyoldalak

A rendszerváltás alapjaiban alakította át a magyarország gazdaság és társadalom szövetét, de talán sehol sem volt olyan drámai a változás, mint a mezőgazdaságban. Az egykori nagyüzemi rendszer szétesése kétarcú örökséget hagyott maga után: miközben új lehetőségeket ígért, a vidéki lakosság számára inkább bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot hozott. A földprivatizáció kezdetben a magántulajdon és a vidéki családi gazdálkodás újjászületésének ígéretével kecsegtetett, ám valójában az információ és kapcsolati tőke birtokosai – az úgynevezett „zöldbárók” – minden eszközt bevetettek, hogy saját pozícióikat erősítsék.

Az egykori téeszelnökök és agrárvezetők, akik a szocialista nagyüzemek vezetői voltak, jelentős előnyökkel indultak. Míg a vidéki gazdák és téesztagok többsége tanácstalanul állt a bonyolult és átláthatatlan privatizációs folyamat előtt, a zöldbárók pontosan tudták, hogyan navigáljanak a rendszer kiskapui között. Politikai kapcsolataik, információs előnyük és jogi jártasságuk ré­vén könnyedén szerezték meg a legértékesebb földeket. A kárpótlási jegyek kiosztását övező káosz pedig tovább mélyítette az egyenlőtlenségeket: zsebszerződésekkel a jegyek gyakran még az árverések előtt gazdát cseréltek, így a földek sorsa sokszor már azelőtt eldőlt, hogy a kisgazdáknak esélyük lett volna versenybe szállni.

A kárpótlási folyamat során sokan azt sem tudták, miképp élhetnének kárpótlási jegyeikkel, mert a törvények és eljárások számukra átláthatatlanok voltak. A jogorvoslati kérelmek benyújtása is bizonytalansággal járt, hiszen nem volt egyértelmű, hogy például a jel­záloggal terhelt ingatlanokat be le­het-e vonni a licitekbe, vagy a belterületi földek miként térhetnek vissza eredeti tulajdonosaikhoz.

Az információhiány és a jogszabályi ellentmondások összezavarták az embereket, akik így gyakran nem tudták, mit kezdjenek a megszerzett földekkel és vagyontárgyakkal. Mindez nemcsak bizonytalanságot szült, hanem a visszaéléseknek is tág teret nyitott.

Bár a téeszvagyon nevesítésre került, és a tagok vagyonjegyeket kaptak, ezek szabadon adhatóak és eladhatóak lettek. A kérdés csak az volt: ki engedheti meg magának, hogy felvásárolja őket. A válasz sokak számára nyilvánvaló volt: „zöldbárók, jogászok, idegenek”.

Azok a téeszvezetők, akik az állami rendszerben korábban is kiváltságos helyzetben voltak, információs előnyüket és politikai kapcsolataikat kihasználva gyakran olcsón felvásárolták a vagyonjegyeket. A helyi kisgazdák, akiknek lehetőséget kellett volna kapniuk a földszerzésre, sokszor kerültek hátrányos helyzetbe: sem elegendő információval, sem megfelelő anyagi háttérrel nem rendelkeztek ahhoz, hogy versenyre keljenek a bennfentesekkel.

Ahhoz ugyanis, hogy a helyi kistermelők számára a gazdálkodás valódi lehetőséggé váljon, kulcsfontosságú lett volna, hogy a földosztással megfelelő méretű, egybefüggő területek kerüljenek a tulajdonukba, méghozzá a szükséges termelési eszközökkel együtt. Csak így lehetett volna életképes, versenyképes gazdaságokat kialakítani. Azonban ezt jelentősen megnehezítette az átalakulási törvény, amely külön kezelte a földtulajdon és a szövetkezeti vagyon privatizációját. Önállóan működtethető szövetkezeti vagyonrészt és magántulajdonú földet a téeszből együttesen még 1992. december végéig sem lehetett kivinni. Az új birtokosok hosszú éveken át kénytelenek voltak bizonytalan jogi helyzetben lavírozni. Az elhúzódó birtokba adás miatt sokan nem tudták időben megkezdeni a gazdálkodást, miközben a piac és a konkurencia nem várt senkire.

A földprivatizáció körüli bizonytalanságok nemcsak anyagi veszteségeket okoztak, hanem mély és maradandó sebeket is ejtettek a helyi közösségekben. Az egymás iránti bizalom megingott, régi szomszédokból ellenfelek lettek, és sokan érezték úgy, hogy nem az igazság, hanem a kapcsolatok és a hatalom dönt a föld sorsáról. A földosztás nemcsak a birtokviszonyokat rendezte át, hanem a társadalmi viszonyokat is felforgatta, sok helyütt hosszú évekre mérgezve meg a falusi közösségek légkörét.

Ahogy a korabeli publicisztika találóan megfogalmazta, a zöldbárók lettek az „új földesurak”. A helyi közösségek pedig döbbenten és tehetetlenül figyelték, ahogy néhányan egyik napról a másikra hatalmas földbirtokok és vagyon felett rendelkeznek, miközben a legtöbb ember számára még az sem volt világos, hogy pontosan mi is zajlik körülöttük. Az addig láthatatlan hatalmi hálók most szinte kézzelfogható­vá váltak, de mire a többség feleszmélt, a játék már rég eldőlt.

Újra elvált egymástól a föld tulajdonjoga és annak tényleges használata. A nagyüzemek egyre szűkebb termelési fókusza, valamint a „zöldbárók” fokozódó térnyerése nemcsak átrajzolta a földpiacot, hanem mélyítette a vidéki munkanélküliséget, így a szociális válságot is. Sokan kiszorultak a mezőgazdaságból, elveszítve egykori megélhetési lehetőségeiket.

A legnagyobb kérdés, hogy miért alakult ki ismét szinte fátumszerűen az a kettős birtokszerkezet, amelyben egymás mellett léteznek a tőkeerős és különféle előnyöket megragadni képes nagyüzemek és a megélhetéshez alig elegendő törpegazdaságok. Pedig a rendszerváltás hajnalán még sokan remélték, hogy egy erős, polgári értékeken alapuló, kis- és közepes méretű gazdaságok által dominált mezőgazdaság jöhet létre, amely a családi gazdálkodásra épül. Végül nem így történt, az agrárium nem a széles középosztály megerősödésének terepe lett, hanem ismét a hatalmi és gazdasági érdekek mentén kialakult birtokkoncentráció áldozatává vált. A földek mellett az agrártechnológiai rendszereket és a takarmánygyártó üzemeket is privatizálták. Ezek kevesebb figyelmet kaptak, mint a földtulajdon, mégis kulcsszerepet játszottak, hiszen monopolhelyzetük révén jelentős befolyást gyakoroltak a gazdálkodókra.

Reinkarnációk

Az agrárvilág a történelem folyamán többször átformálódott, ám a mezőgazdasági munkások gazdasági helyzete, a kiszolgáltatottság és az alá-fölé rendeltségi viszonyok a különböző történeti korszakok díszletei között ugyanúgy megmaradtak. A két világháború közötti agrárproletárok, a szocialista nagyüzemi mezőgazdasági munkások és a rendszerváltás utáni bérmunkások helyzete közötti párhuzam figyelemre méltóan világít rá ezekre a strukturális problémákra.

A két világháború között a magyar mezőgazdaságot a nagy földbirtokok uralták, a szegényparasztok pedig gazdasági és társadalmi kiszolgáltatottságban élték mindennapjaikat. Hosszú munkaidő, alacsony bérek és az emberi méltóság hiánya jellemezte a korszakot. A földbirtokosok és az uradalmi cselédek közötti hierarchia világos volt: az előbbiek politikai és gazdasági befolyásukkal biztosították be saját hatalmukat, gazdagságukat, míg az utóbbiak nem tudtak kitörni a szegénység és kiszolgáltatottság béklyóiból.

A kommunizmus alatt ez a hierarchikus rendszer új formát öltött. A földtulajdon kollektivizálása során az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek (tsz-ek) váltak olyan nagy gazdasági egységekké, amelyekben a munkások a szocialista állam által kinevezett pártkádereknek voltak alárendelve. Szertefoszlott a közös tulajdon megszépítő ígérete, a valóságban a bérmunkások helyzete nem sokat változott: hosszú munkaórák, alacsony bé­rek és szigorúan szabályozott munkarend határozta meg az életüket.

Ráadásul a specializáció erősödése miatt a munka egyre monotonabbá, tartalmilag szegényebbé vált, és jelentősen csökkent a dolgozók önállósága, autonómiája. A mezőgazdaságban ez különösen szembeötlő: a központi irányítás következtében az alkalmazot­taknak csupán végrehajtói szerep jutott, és tudásuknak csak kis részét használhatták. Ez egyrészt rontotta a munkához való hozzáállást, másrészt nem hagyott teret a kreatív megoldásoknak.

A rendszerváltás hiába nyitott új korszakot, az ígért lehetőségek kezdeti optimizmusa sok vidéki munkás számára hamar csalódássá vált. A termelőszövetkezetek szétesése és a földek privatizációja során a „zöldbárók” né­ven ismert agrárelit vette át az irányítást. Ezek az egykori szövetkezeti, állami gazdasági vezetők és agronómusok a megszerzett információs előnyöket és kapcsolati tőkéjüket kihasználva ragadták magukhoz a földek és erőforrások jelentős részét. Míg a Horthy-korszak nagybirtokosai vagy a szocialista időszak agrártechnokratái a politikai rendszer részeként élvezték privilégiumaikat, a rendszerváltás utáni ag­rárelit immár saját érdekei mentén lett a gazdasági átalakulás nyertese.

A gazdasági elit rendszerváltást követő folytonosságát több szociológiai megközelítés próbálta megmagyarázni:

•  Technokrata kontinuitás: Szalai Erzsébet elmélete szerint a szocializmus reformszárnyának technokrata káderei képesek voltak átmenteni hatalmukat, mivel lojalitásukat kompetenciával egészítették ki.
•  Hatalomkonverziós elmélet: Hankiss Elemér arra mutatott rá, hogy a szocialista rendszerben felhalmozott politikai tőke gazdasági tőkévé alakítható az új intézményi keretek között.
•  Megszakított polgárosodás: Szelényi Iván szerint a kilencvenes évek gazdasági elitje jelentős részben olyan családokból került ki, amelyek már az államszocializmus előtt is üzleti tulajdonnal és piaci ismeretekkel rendelkeztek, de a kommunista hatalomátvétel megszakította polgárosodásukat.

Mindhárom elmélet közös eleme, hogy a rendszerváltás nem jelentett éles törést a gazdasági elit összetételében, inkább egy ügyesen kivitelezett hatalomátmentés zajlott le. Az egykori bérmunkások, akik a szocialista nagyüzemekben dolgoztak, munkahelyük elvesztésével kiszorultak a földekről. A privatizáció során tapasztalt visszaélések, az átláthatatlan döntéshozatal tovább növelték a vidéki közösségek bizalmatlanságát és kiábrándultságát. Az agrárelit politikai és gazdasági beágyazottsága pedig szinte blokkolta a valódi változást, amely a vidéki közösségek felemelkedéséhez vezethetett volna.

A kárpótlás mély törésvonalakat nyitott a vidéki közösségekben, tovább súlyosbítva azokat a sebeket, amelyeket a kommunista kollektivizálás ejtett. A földek elvétele egykor nemcsak gazdasági, hanem kulturális értelemben is megrázta a falusi társadalmat – generációk óta öröklődő birtokok vesztek el, és a gazdálkodás hagyománya megtört. A rendszerváltás után sokan remélték, hogy a földprivatizáció helyreállítja a régi egyensúlyt, ám a folyamat inkább csak tovább mélyítette a társadalmi megosztottságot.

A földprivatizáció átláthatatlan folyamata nemcsak a birtokviszonyokat rendezte át, hanem hosszú távú társadalmi feszültségeket is hátrahagyott. A kiváltságos agrárelit térnyerése mellett az információs és pénzügyi egyenlőtlenségek és a transzparencia hiánya miatt a rendszerváltás,  a demokrácia és a piacgazdaság előnyei vidéken alig voltak tapasztalhatók. A modern agrárium kevesebb munkaerőt igényelt, ami tömeges vidéki munkanélküliséghez és elvándorláshoz vezetett. A vidéki közösségek lassan széthullottak, az emberek elveszítették bizalmukat mind a politikai, mind a gazdasági rendszerben.

Hagyományos mezőgazdasági térségek leszakadó, elszigetelt válsággócokká váltak, ahol a munkanélküliség és a szociális problémák állandósultak. Az átalakulás nemcsak a gazdaságot, hanem a falusi élet alapvető szövetét is szétszaggatta: végleg megroppantak a helyi kultúra, az összetartozás intézményes keretei és a közösségek hagyományos szerkezete.

A magyar mezőgazdaság 20. századi történetéből egyértelműen kirajzolódik egy zavarba ejtő következtetés: bár a politikai rendszerek és a hatalmi viszonyok folyamatosan változtak, a cselédek és bérmunkások helyzete szinte mozdulatlan maradt. A hierarchikus hatalmi szerkezetek, az alacsony bérű munka, a kiszolgáltatottság és a vidéki közösségek meggyengülése minden korszakban visszaköszönt.

A történet lényege nem változott: a föld, az erőforrások s az azok birtoklásából fakadó hatalom mindig egy szűk elit kezében összpontosult. Az új korszakok új díszleteket hoztak, de a mögöttük zajló dráma ugyanaz maradt: a mezőgazdasági munkások érdekei rendre háttérbe szorultak, míg a hatalom birtokosai újra és újra a saját előnyükre formálták a rendszert.

Föld és hatalom

A föld körüli viták korántsem értek véget a rendszerváltással. A 2010-es években ismét parázs társadalmi és politikai konfliktusok bontakoztak ki, amelyek során az állami földek bérbeadása és az agrártámogatások elosztása került napirendre. Hivatalosan a kormányzat célja a kis- és családi gazdaságok megerősítése volt, ám a gyakorlatban sokan úgy látták, hogy az állami földek elosztása ismét a hatalomhoz közel állók számára hozott kedvező lehetőségeket.

A földpályázatok és agrártámogatások elosztása nemcsak gazdasági, ha­nem politikai kérdéssé is vált. A megfelelő kapcsolatokkal rendelkezők hatalmas földbirtokokat szerezhettek, míg a helyi gazdák jelentős részének esélye sem maradt arra, hogy versenybe szálljon. A földbérleti rendszer nem egy igazságosabb mezőgazdasági struktúrát hozott létre, hanem tovább mélyítette a piaci és társadalmi egyen­lőt­lenségeket. Az állami földek új bérlői között feltűnően sok volt a kormányközeli üzletember és politikai háttérember, miközben a helyi közösségek és kisgazdák kiszorultak a lehetőségekből.

Ez a folyamat nemcsak a földpiacot formálta át, hanem az agrártámogatási rendszer működését is befolyásolta. Az uniós és állami támogatások jelentős része ugyanazokhoz a nagygazdaságokhoz és vállalkozói körökhöz került, amelyek az állami földbérletek elosztásánál is előnyhöz jutottak. Ezáltal az agrárium egy olyan struktúrába merevedett bele, amelyben a tőke és a politikai hatalom szoros szövetségben koncentrálódott egy szűk kör kezében.

A földprivatizáció és a földbérleti rendszer története így a rendszerváltástól napjainkig visszatérő mintázatot mutat: a hatalom és a vagyon mindig azokhoz kerül, akik közel állnak a döntéshozókhoz, míg a vidéki kisgazdák és helyi közösségek rendre háttérbe szorulnak. Bár a korszakok változnak, a föld és a támogatások elosztásának logikája marad: a mezőgazdasági siker nem csupán a szakértelmen vagy a piaci versenyen múlik, hanem azon is, hogy ki érti legjobban a hatalom nyelvét.