Zavaros idők

Habsburg Albert magyar és német király (1438–1439) a török elleni hadjárat során vérhasban betegedett meg, és a Komárom megyei Neszmélyen örökre lehunyta szemét. Az egész ország tisztában volt a ténnyel, hogy felesége, Luxemburgi Erzsébet áldott állapotban van. A leendő gyermek nemét a kor orvosi viszonyai közt természetesen nem ismerhették. Ám akár hercegnő, akár fiúörökös születik, egy csecsemő az ekkor már évtizedek óta a töröktől fenyegetett királyság védelmére még hosszú évekig aligha lesz alkalmas.

Két koronázás

Ezt az időt azonban sem az országnak, sem a magyar politikai elitnek nem volt ideje kivárni, cselekedni kellett hát egy új és a védekezést irányítani kész uralkodó trónra ültetése érdekében. Tudta ezt jól Erzsébet királyné is, ezért akarta bebiztosítani születendő gyermeke politikai helyzetét azáltal, hogy 1440. február 20-án éjjel udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval ellopatta a Szent Koronát hagyományos őrzőhelyéről, a visegrádi Fellegvárból. A feszültséget tovább fokozta, egy nappal később, február 21-én éjjel – talán nem függetlenül az előző napon átélt izgalmaktól – Komárom várában megszületett Albert király fia, Habsburg V. László trónörökös.

A magyar rendek ugyanakkor, mint láttuk, tisztában voltak azzal, hogy Erzsébet gyermeke zsenge kora miatt nem lesz alkalmas az ország vezetésére, így nagyon hamar körvonalazódott az utódlásba vonható személyek köre. Két komolyan vehető jelölt neve merült fel: III. Ulászló lengyel királyé és Brankovics György szerb despota kisebb fiáé, ám utóbbi hamar kikerült a jelöltek közül. Előrelátóan a királynét is bevonták a tárgyalásokba, és 1440. január elején még Erzsébet is hajlandó volt Ulászlót elfogadni királyként, természetesen csak abban az esetben, ha nem fia születik.

Február végén, immáron fiúgyermeke mellől Erzsébet azonban üzenetet küldött a lengyel–magyar delegációnak, hogy a tárgyalásokkal hagyjanak fel, mert az országnak törvényes uralkodója van. Aligha kell hosszabban magyarázni, hogy a kialakuló helyzet miért vezetett politikai töréshez.

Ahogyan ilyen éles helyzetekben megszokott, az események felgyorsultak. Március elején Krakkóban – a török követ jelenlétében – a magyar küldöttség királlyá választotta III. Ulászló lengyel királyt (Magyarországon I. Ulászló néven uralkodik 1440–1444 között), aki rögvest meg is kezdte az előkészületeket új trónjának elfoglalására. Ugyanezekben a hetekben Komáromban Erzsébet királyné – a Szent Korona birtokában – gőzerővel szervezte újszülött gyermeke mihamarabbi koronázását, amelyre május 15-én Székesfehérvárott került sor. A szertartást az esztergomi érsek, Szécsi Dénes végezte, így a magyar királykoronázások mindhárom szokásjogi alapja teljesült.

A királyné és kísérete azonban néhány nap múltán – értesülve Ulászló hadainak közeledéséről – előbb Győrbe húzódott, majd június második felében sietve elhagyták az országot. Menekülés közben Ulászló-párti csapatok fogságába esett Cillei Ulrik, a királyné nagy hatalmú támogatója, tanácsadója. A magyar rendek június végén Budán letették a hűségesküt Ulászlónak, egyúttal pedig érvénytelenítették – voltaképpen jogi alap nélkül – László király koronázását. Ezt követően, július 17-én ejtették szerét Ulászló nem mindennapi, a magyar jog- és koronatörténetben jelentős szerepet kapó koronázásának. A problémát az jelentette, hogy nem állt rendelkezésre a királlyá avatáshoz szükséges klenódium, a Szent Korona.

Fehérvár ugyan a király kezében volt, s Szécsi Dénes érsek is támogatójának szegődött – igaz, kevéssel korábban rövid fogsággal terelték a főpap véleményét a helyes irányba –, de a korona hiánya sarkalatos kérdéssé vált. A probléma áthidalása érdekében alkalmi koronát használtak, amivel összefüggésben kimondták, hogy a „királyok koronázása mindenkor az országlakosok akaratától függ, a korona hatékonysága és ereje pedig az ő hozzájárulásukban rejlik”, így ezt a koronát a Szent Korona erejével ruházták fel annak visszakerüléséig vagy eltűnése esetén annak pótlására. 1440. július 17-től tehát két koronás ura volt a Magyar Királyságnak.

A két rivális közötti küzdelem

Régi tapasztalat szerint, ha két király van egy országban, nemsokára mindkét oldalon felsorakoznak azok, akik saját jelöltjük számára látják elérhetőbbnek a főhatalom megszerzését. A hadi helyzet I. Ulászló koronázásának pillanatában elég egyoldalúnak tűnhetett. Buda és az ország főbb városai a lengyel király kezében voltak, Erzsébet és támogatói pedig Bécsben leltek menedéket Frigyes – ekkor még – német királynál, a későbbi német-római császárnál. Erzsébet azonban váratlan húzásra szánta el magát: július–augusztus fordulóján ékszereit és királynéi koronáját zálogba vetette Frigyesnél, ráadásul a Szent Koronát és az 1447-es radkersburgi fegyverszünet óta osztrák kézen lévő magyar területeket is rábízta, úgymond „megőrzésre”.

E lépéssel a férjét és trónját vesztett királyné hirtelen nagyobb összeghez jutott, melyből a neves zsoldosparancsnokot, Jan Jiskrát többezres csapatával szolgálatába tudta fogadni, s V. László nevében kinevezte királyi kapitánynak. Jiskra hadai még augusztusban megkezdték a benyomulást a királyság északnyugati – a bányavárosok elhelyezkedése miatt egyik legértékesebb – területeire, míg végül Kassát is sikerült megszállniuk. A régióban csupán Pozsony maradt Ulászló bázisa, amely Rozgonyi István parancsnoksága alatt 1440 őszén sikeresen állt ki egy ostromot.

Jiskra támadásával párhuzamosan, még 1440 nyarán Cillei zsoldosainak parancsnoka, Jan Vitovec vezetésével egy Erzsébet-párti sereg tört be a királyság nyugati megyéibe, s Vas, Zala és Veszprém megyékben foglalt el számos várat, melyek urai Ulászló pártjához tartoztak. Egy másik, Cillei által fizetett csapat a Délvidéken indított akciót, míg Erdélyben nyár végi leváltásáig Losonci Dezső vajda képviselte Erzsébet és a kis László érdekeit.

A királyné híveinek gyors és látványos sikere Ulászlót igencsak meglepte és mihamarabbi ellentámadásra ösztökélte. Még augusztusban országos mozgósítást rendelt el, aminek eredményeképpen szeptemberben már képes volt csapatokat küldeni Kassa ellen, hogy hűségére térítsék, ám akciója nem járt sikerrel. A frontok – a hideg idő beköszöntével – nagyjából ebben a helyzetben merevedtek meg. Télen ugyan Habsburg Frigyes Bécsből Pozsonyba érkezett, hogy a két fél között közvetítsen, de nem járt sikerrel. Ezeket a hónapokat Ulászló és Erzsébet is felkészüléssel töltötte.

A két rivális közötti küzdelem az új esztendő elején újult erővel folytatódott. Ekkor került sor a polgárháború sorsdöntő ütközetére a Tolna megyei Bátaszék mellett. Erzsébet csapatai vereséget szenvedtek Ulászló hadaitól, élükön Újlaki Miklós és Maróti László macsói bánokkal, valamint az 1439 szeptemberében kinevezett új szörényi bánnal, az addig szinte kizárólag katonai feladatkört betöltő, a politikai élet és hadtörténet képzeletbeli „nagyszínpadán” ekkor megjelenő Hunyadi Jánossal.

A siker hatására Ulászló nyomban erdélyi vajdává nevezte ki Újlakit és Hunyadit, akik ezzel a döntéssel a királyság legnagyobb katonai potenciállal rendelkező tartományi vezetőivé léptek elő. Bátaszék megfordította a harc menetét, az Erzsébet-párti előretörés lendülete megakadt, pedig a királyné – újabb támogatás fejében – még Sopron városát is elzálogosította III. Frigyesnek. A tavasz folyamán a fiatal Ulászló király által személyesen vezetett sereg a Dunántúlon sorra foglalta vissza az előző nyáron elesett nemesi erősségeket.

Ugyanezekben a napokban érkezett Erdélybe Hunyadi, így ekkortól kezdve a Királyhágón túli tartományban is a magyar–lengyel király akarata érvényesült. Az ellentámadás eredménye: 1441. április 19-én az addig királynépárti Cilleiek – Frigyes és fia, Ulrik – hűséget fogadtak Ulászlónak, így Erzsébet legfontosabb és alighanem leggazdagabb támogatóit veszítette el.

A Cilleiek behódolása az ilyenkor megszokott dominóhatással járt. A királyné korábbi támogatói sorra „jelentkeztek be” Ulászlónál. Így tett Hunyadi János erdélyi vajda elődje, Losonci Dezső, számos megyésispán, a tárnokmester, és 1441 nyarán maga Brankovics György szerb despota is megállapodott az új királlyal. Mindezek – és a korábbi katonai sikerek – lehetővé tették, hogy Ulászló és Hunyadi is a korábbinál aktívabban lépjenek fel ellenfeleikkel szemben.

Ulászló serege 1441 nyarától szeptember közepéig sikertelenül ostromolta Kassa városát, aminek geopolitikai szempontból is jelentősége volt. Ulászló ugyanis Budára érkezése óta igyekezett „folyosót” létrehozni két országa, Lengyelország és Magyarország között, és ennek a törekvésének a Jiskra által megszállva tartott Kassa volt a legnagyobb akadálya. Ezzel egyidejűleg Hunyadi Szerbiába tört be, ahol a helyi bégek csapatai felett aratott győzelmével kezdte megalapozni törökverő nimbuszát. A hűvösebb idők beköszöntével a katonai mozgások intenzitása ismét csökkent, Ulászló és Erzsébet egyaránt a következő év feladataira összpontosított.

Az 1442-es esztendő valóban mozgalmasan indult. Diplomáciai szempontból a legfontosabb fordulat Giuliano Cesarini bíboros, pápai legátus érkezése lehetett, aki két feladatot kapott IV. Jenő pápától. Egyrészt békét kellett volna közvetítenie Erzsébet és Ulászló között, másrészt keresztes hadjárat szervezését is várták tőle a törökök ellen, méghozzá a lehető leghamarabb. Hogy értsük a bíboros jöttének fontosságát, tudnunk kell, hogy Magyarországra érkezése idején a fegyverek még korántsem pihentek: Ulászló csapatai épp az Erzsébethez és László királyhoz hű Pozsony városát ostromolták, bár eredmény nélkül. Ellenben sikert értek el az „északi fronton” Jiskrával szemben. Rozgonyi Simon egri püspök és Lévai Cseh László vezetésével a mintegy 4000 fős, magyar és lengyel lovasságból álló had megtámadta és kirabolta Selmecbányát, majd egészen Körmöcbányáig nyomult előre, melynek ostromát mégsem kísérelte meg, mert védőinek létszáma közel azonos volt a támadókéval. Körmöcnél viszont, hogy Jiskráéknak nagyobb kárt okozzanak, visszavonulásuk előtt a bányaműveket szisztematikusan megrongálták. Az északi, északnyugati régióban tehát nem sokat javult a király és támogatóinak helyzete, de Erzsébeték számára is világossá vált, hogy további előrenyomulásra aligha van lehetőség. Egyre világosabbá vált, hogy patthelyzet alakult ki.

Szemvillanásnyi béke

Az erőegyensúly, valamint Cesarini legátus kitartása vezetett oda, hogy a felek közt végre érdemi egyeztetések kezdődtek. A bíboros már júniusban aktivizálta magát, s a következő hónapban az országgyűlésen elérte annak gesztusértékű kimondását, hogy azon Erzsébet-pártiak, akik július 25-ig hűséget fogadnak a királynak, kegyelemben részesülnek. Cesarini következő sikerét augusztusban érte el, amikor Erzsébet végre hajlandónak mutatkozott a tárgyalásra. Erzsébet döntését tovább gyámolíthatta, hogy szeptemberben Rozgonyi püspök ismét támadást intézett támogatói ellen (pl. a korponai erődtemplomot is megostromolták), jóllehet ezen akció eredményeiről vajmi keveset tudunk.

A konfliktus lezárása 1442 augusztusában vette volna kezdetét egy tervezett, de meghiúsult esztergomi találkozóval, ezért a valós békefolyamat 1442 szeptemberében indulhatott. E hónap 21-én Budán Erzsébet követei és Ulászló a következő esztendő közepéig tartó fegyverszünetben állapodtak meg, valamint abban, hogy a béketárgyalások folytatása ügyében mindketten elkötelezettek maradnak. Utóbbi vállalás láthatóan nem ment könnyen, mert a bíborosnak többször „kellett fordulnia” az özvegy királyné és az ifjú király között. Igyekezete nem maradt eredmény nélkül, Cesarini meggyőzte Ulászlót, hogy ha az épp Győrött tartózkodó Erzsébethez nem is hajlandó elmenni, legalább a szentmártoni apátságig (ma: Pannonhalma) utazzon el. November második hetében a király magyar és lengyel előkelőkből álló kíséretével meg is érkezett a monostorba.

Ekkor három hétig tartó, intenzív egyeztetések kezdődtek, Cesarini folyamatosan ingázott a két település között, az újabb és újabb feltételekről tájékoztatva az uralkodókat. A tárgyalások „gordiuszi csomója” a királyi cím viselésének mikéntje volt. Mind Erzsébet, mint pedig Ulászló hamar világossá tette, hogy előbbi a fia, utóbbi a saját királyi címéről semmilyen feltétellel nem hajlandó lemondani. A legátus egy ideig reménykedett a megoldásban, végül ügyes húzással egyszerűen kihagyta a béke pontjai közül a királyság kérdését. Így minden akadály elhárult, és a képviselők 1442. december 13-án aláírták a békeokmányt. Két nappal később Ulászló és díszes kísérete is Győrbe érkezett, ahol a királyné előtt személyesen is megerősítették a megállapodást. Ugyanekkor Erzsébet megerősítette fia trónigényét, Ulászló a saját trónigényét rögzítette, amit a győri székesegyházban celebrált mise keretében erősítettek meg.

A béke lényegében a status quo alapján született: Erzsébet megtarthatja a kezében lévő várakat, városokat, Ulászló pedig feleségül fogja venni Erzsébet ekkor még csak tízesztendős leányát, Habsburg Anna hercegnőt. Végezetül kimondták minden középkori béke állandó elemét, mely szerint a jogtalanul elkobzott és eladományozott birtokokat vissza kell adni eredeti tulajdonosaiknak.

Az események azonban néhány órán belül váratlan fordulatot vettek. A pergamenen, melyre a béke szövegét írták, még meg sem száradt a tinta, amikor Luxemburgi Erzsébet váratlanul meghalt Győr városában, legvalószínűbben december 18-án vagy egy nappal később. Nem lenne érdektelen tudni, hogy vajon a békekötés tető alá hozatalában játszott-e bármiféle szerepet az özvegy királyné egészségi állapota, azaz számítottak-e a halálára. Erről azonban nem tájékoztatnak a források.

A királyné elhunytával a politikai helyzet merőben megváltozott. Az egyik aláíró fél halálával a békeszerződés érvényét veszítette, de ott és akkor ez volt a kisebbik probléma. Ennél nagyobb jelentőségűnek számított, hogy a Szent Korona és a két és fél éves László király Bécsben volt, Frigyes német király őrizetében, azaz a kiskorú uralkodó érdekeinek legfőbb képviselője immáron határon kívül került. Ez a tény attól a pillanattól kapott különös jelentőséget, amikor néhány nappal Erzsébet királyné halála után Jan Jiskra és a fennhatósága alá tartozó városok kinyilvánították hűségüket V. Lászlónak, majd ugyanígy tett több Nyugat-Magyarországon birtokos arisztokrata is, s Frigyestől kértek támogatást a további ellenálláshoz. A belháború tehát korántsem ért véget, csupán elkezdődött annak második felvonása: a következő hónapokban V. László és Ulászló támogatói kisebb-nagyobb katonai akciókkal folyamatosan összetűzésben álltak, ám annyiban új helyzet állt elő, hogy Ulászlónak egy ideig nem kellett tartania attól, hogy László Magyarországon uralkodhatna vagy nevében édesanya próbálná megszerezni a hatalmat. A kis Lászlót őrző Frigyesnek pedig ez eszébe sem jutott sem ekkor, sem később, ő osztrák területen volt érdekelt és gyakorolta a hatalmat a gyermek király-főherceg nevében. Így Ulászló a „polgárháborús frontról” visszavonulhatott, és figyelmét ezt követően sokkal inkább a török kérdés kötötte le.

A hátországban Hunyadi

Ulászló nagymértékben Hunyadi János erdélyi vajda tevékenységének köszönhette, hogy ideje, ereje és pénze nagyobb részét a polgárháborúra, Erzsébet és hívei rendszabályozására vagy hűségre kényszerítésére fordíthatta. Az 1441-ben kinevezett vajda ugyanis – uralkodója parancsára is – minden erejét a török front stabilizálására fordította. Nándorfehérvár 1440. évi, sikeres védelmével az akut veszély ugyan elhárult, de a helyzet nem volt rózsás. Hunyadinak és Ulászlónak első dolga volt, hogy 1441 nyarán kibéküljenek Brankovics György szerb despotával, és lefoglalt birtokait visszaadják. Két hónap múltán az erdélyi vajda már Szerbiában hadakozott csapataival, majd hamar visszatért tartományába, hogy felkészüljön és erőt gyűjtsön.

A beköszöntő 1442. esztendő tudniillik kiemelkedő volt a török–magyar harcok korai történetében. A király távollétét és katonái zömének lekötöttségét kihasználva Mezid bég vezetésével március folyamán török csapatok törtek be Erdély területére. Az erdélyi püspök, Lépes György irányításával magyar haderő szállt szembe velük, de március 18-án Szentimrénél vereséget szenvedett, s maga a püspök is életét veszítette. Hunyadi a Temesköz irányából ekkor már úton volt saját erőivel, s négy nappal később a Vaskapu felé vonuló török sereget harcra kényszerítette és legyőzte, ráadásul a vezető, Mezid bég is a csatatéren esett el. A magyar határvédelmi szervezet – habár súlyos veszteségek árán, de – megüzente az oszmán hadvezetésnek, hogy büntetlenül nem törhetnek be az ország területére. Hunyadi ugyanakkor ellencsapást tervezett, hogy a későbbi betöréseknek is elejét vegye. Döntése királyának is kapóra jött, hiszen Ulászló számára sokat nyomott a latban az Erzsébettel épp ekkor meginduló tárgyalások során a török határ biztonsága, arról nem is beszélve, hogy egy esetleges magyar győzelem mennyivel javíthatta tárgyalási pozícióit.

Hunyadi az ellencsapást 1442. augusztus–szeptember fordulóján indította, mélyen benyomult Havasalföld területére, ahonnan elűzte a törökbarát vajdát, s egy Budával szövetségest hozott helyzetbe Dan fia Basarab személyében. Támadásának hírére a török hadigépezet is mozgásba lendült, számukra egy mély magyar betörés éppen olyan presztízsveszteség volt, mint fordított esetben Hunyadi számára az erdélyi török invázió. A török támadást a ruméliai (a török birodalom európai részének megnevezése) beglerbég vezette. Az ütközetre a Ialomița folyó torkolata közelében került sor, s Hunyadi győzelmével végződött. A büntető hadjárat tehát sikerrel járt, az erdélyi vajda diadallal tért vissza a királyságba, Ulászlónak pedig, épp a Győrben és Pannonhalmán folyó béketárgyalások ideje alatt, legalább a török veszedelemtől nem kellett tartania. A győzelem további hozománya, hogy a sikerek nyomán tervbe vettek egy nagyobb szabású hadjáratot, amelyet a történetírás a „sikeres téli hadjárat” néven tart számon.