Zakát, szadaka, vakuf

A „hátravan még a feketeleves” fordulatot a magyar hagyomány Thököly Imre fogságba ejtésének történetéhez kapcsolta. Szirmay Antal 1804-ben megjelent, Hungaria in parabolis című munkájában úgy mesélte el, hogy 1685-ben a nagyváradi pasa ebédre hívta Thökölyt, majd az étkezés végén a kávéra hivatkozva marasztalta, hogy azután elfogassa. A történet aligha őriz hiteles szemtanúi emléket, a feketeleves mégis a török kor egyik fenyegető képévé vált.

Pedig ugyanez a kávé mást is jelentett. A 16. századi Isztambulban számos kávéház jövedelme kegyes alapítványokat, vakufokat szolgált. A vendégek kávéztak, játszogattak, beszélgettek, a vállalkozás haszna pedig mecseteket, iskolákat, közkonyhákat vagy akár a városi vízellátást segíthette. A mindennapi fogyasztás bevétele ezzel közösségi feladatot finanszírozott.

Mégsem pusztán jótékonykodásról beszélünk, amikor azt vizsgáljuk: mit kíván a vallási és jogi szabályozás attól, akinek több jutott, és milyen formákban fordítható a magánvagyon egy része mások javára. A zakát a kötelező adakozás rendjét, a szadaka az önkéntes segítség erkölcsi világát, a vakuf pedig a vagyon tartós lekötésének intézményét mutatja meg.