Válságválasztások

A weimari alkotmány liberális-demokratikus értékeket rögzített, de a stabil parlamenti többséghez állandó kompromisszumokra volt szükség. Ezek a kompromisszumok viszont elidegenítették a támogatókat, miközben a nemzeti sérelem, a gazdasági nyomor és a gyors kulturális változások radikális alternatívák felé nyitották meg az utat.

A Reichstag színpadán egymással összeegyeztethetetlennek tűnő ideológiák – libe­ralizmus, nacionalizmus, konzervativizmus, szociáldemokrácia, kereszténydemokrácia, kommunizmus, fasizmus – versenyeztek a hatalomért. A politikai spektrum olyan széles, hogy a stabil többséghez állandó kompromisszumok kellettek.

Az alkukényszer azonban kiábránduláshoz vezetett, a politikai táborok egyre inkább elvi árulásnak, identitásvesztésnek vagy a saját tábor feladásának tekintették a kompromisszumot. A parlamenti politizálás kiüresedésével megszűnt a rendszer önjavító képes­sége, s felerősödött a „rendkívüli megoldás” iránti vágy. A radikális erők azzal kerültek előnybe, hogy ők már eleve nem a közös működtetés, hanem a győzelem nyelvén beszéltek. Ebben a közegben a másik oldal sikere már nem sima politikai veszteség, hanem létfenyegetés. Az egymással versengő táborok egyre kevésbé tekintették egymást legitim partnernek. A másik fél ellenfélből ellenséggé vált.

Az alábbiakban moralizálás helyett a választói magatartást, az ígéretstruktúrákat, a legitimációt és az intézményi bénulást együtt vizsgáljuk. Kik, milyen feltételek között és milyen ígéretek hatására szavaztak a nácik­ra? A közös kérdés mindvégig: egy korabeli választó szemében melyik politikai ajánlat tűnt hihetőnek, melyik végrehajthatónak, és melyik ígért védelmet a lecsúszás ellen?