Választások a nagy francia forradalom idején

Az első széles körű választás az európai történelemben

Amikor az 1787–1788-as pénzügyi és politikai válság kezelése céljából XVI. Lajos király összehívta a rendi gyűlést, a következő kiáltványt tették közzé: „Őfelsége azt kívánja, hogy királysága legtávolabbi területein lakó, legismeretlenebb alattvalóinak is módjuk legyen eljuttatni hozzá óhajaikat és panaszaikat.” Az 1789 januárjában közzétett választási szabályzat azt jelezte, hogy a kormány komolyan is vette, amit meghirdetett. Olyan széles körű választásokra került sor, amilyenekre még nem volt példa az európai történelemben.

A nemesség és papság 300-300 képviselőjét e két rend felnőtt férfi tagjai közvetlen választásokkal jelölték ki. A „harmadik rend” néven emlegetett közrendűek közül a 25 év feletti, állandó lakhellyel rendelkező, adófizető, francia állampolgárságú férfiak kaptak választójogot. Mintegy 600 képviselőjüket vidéken egy, a városokban két fokozat közbeiktatásával választották meg. A falusi plébániákon 200 háztartásonként 2-3 elektort választottak, akik új gyűlést alkotva megválasztották képviselőiket. A városokban az erre jogosultak céhenként vagy lakónegyedenként ültek össze, 100 választópolgár egy vagy két személyt választott, ezek új választógyűlést alkotva kijelölték az elektorokat, akik végül megválasztották a rendi gyűlés képviselőit. A bonyolult választási rendszer dacára az általános bizakodás légkörében igen magas volt a részvételi arány. A több mint 28 milliós francia népesség férfilakosságának 20-30 százaléka, egyes történészek szerint 4-5 millió személy vehetett részt a választáson. Ez az arány azonban a forradalom tíz éve alatt inkább csökkent, mint növekedett.

A forradalom kirobbanása után az Alkotmányozó Nemzetgyűléssé átkeresztelt rendi gyűlés hozzálátott Franciaország új alkotmányának kidolgozásához. Bevezették a törvény előtti egyenlőséget, és az állampolgári jogokat minden franciára kiterjesztették. A politikai jogokat azonban csak egy kisebbség számára biztosították, kiváltva ezzel a gyűlés demokratáinak (Maximilien Robespierre, Jérôme Pétion, Henri Grégoire) tiltakozását. Választójogot csak a 25 év feletti, egy éve egy helyen lakó, háromnapi munkabér értékű adót fizető férfiaknak, az úgynevezett „aktív polgároknak” biztosítottak. A többség ugyanis úgy vélekedett, hogy a választójog szabad gyakorlására csak az képes, aki bizonyos tulajdonnal rendelkezik, hiszen a nincstelenektől (a „passzív polgároktól”) könnyű lenne megvásárolni szavazataikat, s az alkalmazottak, napszámosok kénytelenek lennének munkaadójuk politikai nézeteinek megfelelően szavazni. Egy 1791 májusában végrehajtott felmérés szerint az „aktív polgárok” száma 4 298 360 volt, ami a teljes népesség 15,6%-át és a 25 év feletti férfiak 61%-át jelentette.

Az 1791-es alkotmány kétlépcsős nemzetgyűlési választásokat írt elő, és Patrice Gueniffey francia történész kutatásai szerint a Törvényhozó Nemzetgyűlés 1791 nyarán végrehajtott megválasztásán a szavazása jogosultaknak mindössze 23,2 százaléka adta le a voksát. Ez a csekély részvétel arra utal, hogy ekkorra már a francia társadalom jelentős része szembefordult a forradalommal, annak katasztrofális egyházügyi és pénzügyi intézkedései, intoleráns politikája, valamint a királyi család szökési kísérlete nyomán 1791 nyarán kialakult politikai válság miatt.

A világ legdemokratikusabb alkotmánya

Az 1791-es alkotmány egy évig sem maradt érvényben. 1792 tavaszán kirobbant a háború, amely „forradalmasította” a forradalmat, s egy aktív kisebbséget szembefordított a királyi hatalommal. Az 1792. augusztus 10-i felkelés megdöntötte a királyságot. A több mint 28 milliós ország 600 ezer lakosú fővárosának pár ezer fős kisebbsége néhány száz, a front felé vonuló marseille-i önkéntessel összefogva megváltoztatta azt az államformát, amelyet a társadalom többsége szentnek és sérthetetlennek tekintett. Az államhatalom összeomlott, az 1791-es alkotmány érvényét veszítette, s vele szűnt meg a Törvényhozó Nemzetgyűlés legitimációja, amely ezért elrendelte egy új alkotmányozó testület, a Nemzeti Konvent megválasztását. A választási törvényeket módosították, eltörölték az „aktív” és „passzív” állampolgárok megkülönböztetését: minden 21 év feletti, egy éve azonos helyen lakó, „munkájából élő” francia férfi megkapta a szavazójogot, kétfokozatú rendszerben ők választhatták meg a Nemzeti Konvent képviselőit. Megvalósult volna az általános (férfi)választójog?

Az új alkotmányozó testület megválasztását 1792 augusztusában és szeptemberében háborús és polgárháborús körülmények közepette rendezték. Párizsban börtönmészárlásokra került sor, s az országba betörő osztrák, porosz és emigráns hadseregeket csak a szeptember 20-i valmyi csatában sikerült visszavonulásra bírni. A Nemzeti Konvent választásain ezért a társadalomnak csak egy radikális kisebbsége, a választásra jogosultak legfeljebb 18-20 százaléka, alig több mint egymillió személy vett részt. 1792. szeptember 21-én, amikor a képviselők többsége még nem is érkezett meg, az e kisebbség által megválasztott Nemzeti Konvent jelen lévő kisebbsége felszámolta a királyságot, s másnap kikiáltotta a köztársaságot. Mindez aligha tekinthető a demokrácia érvényesülésének.

A Nemzeti Konvent egy ideig nem láthatott hozzá elsődleges feladata végrehajtásához, az új alkotmány megszerkesztéséhez. Ehelyett döntenie kellett a király sorsáról, szembe kellett szállnia a Franciaország ellen koalícióba tömörülő nagyhatalmakkal, fel kellett számolnia a belső ellenforradalmi összeesküvéseket és a polgárháborút, valamint véget kellett vetnie a konventet megoszló pártviszálynak. A párizsi népfelkelők végül 1793. június 2-án ágyúkkal felszerelve körülzárták a konvent épületét, s a mérsékeltebb republikánus párt, a Gironde vezetőit letartóztatták. A radikális republikánusok csoportja, az úgynevezett Hegypárt átvehette a hatalmat. A polgárháború azonban egyre hevesebbé vált, s az általános válság hatására a Nemzeti Konvent mérsékeltebb képviselői is elfogadták, hogy terrorral és diktatúrával kell elejét venni a külföldi és a belső ellenforradalmi erők győzelmének. 

A lázongó megyék megnyugtatására azonban sietve elfogadtak egy alkotmánytervezetet. Ez az úgynevezett 1793-as alkotmány volt Franciaország (és a világ) legdemokratikusabb alaptörvénye. Az egyenlőséghez, szabadsághoz, biztonsághoz és tulajdonhoz való jog mellett megadta a népnek a munkához, a közsegélyezéshez, az oktatáshoz való jogot, valamint az alkotmány megváltoztatásának, sőt, a fegyveres felkelésnek a jogát is. Előírták, hogy az egykamarás törvényhozásnak minden fontosabb törvényt népszavazással kell elfogadtatnia. Valamennyi 21 év feletti francia vagy Franciaországban élő, tulajdonnal bíró, franciákkal családi kapcsolatot létesítő férfi választójogot kapott. Az alkotmányt népszavazásra bocsátották, majd büszkén közétették, hogy a szavazók 99,2 százaléka elfogadta az új alaptörvényt. Csakhogy ezen a népszavazáson a több mint 28,5 milliós ország lakói közül mindössze 1 900 000 fő vett részt. A Nemzeti Konventet a csekély részvétel nem zavarta, 1793. augusztus 10-én, a királyság megdöntésének első évfordulóján nagyszabású ünnepséget rendeztek, melyen kihirdették az új alkotmányt, majd cédrusfa ládába zárva elhelyezték a konvent elnökének lábainál, s életbe léptetését a háború befejezéséig elhalasztották. Nem tudhatjuk, mennyire volt működőképes – sohasem léptették életbe. A forradalmi kormányzat diktatórikus uralma idején (1793 őszétől 1794 júliusáig) pedig természetesen szó sem lehetett választásokról. 

Az 1795-ös alkotmány

A Nemzeti Konvent csak a terror és a diktatúra felszámolása és a jelentősebb katonai sikerek után, 1795 tavaszán látott hozzá eredeti feladatához, az új alkotmány megszerkesztéséhez. Alapelveit François Antoine Boissy d’Anglas képviselő így foglalta össze:

„A legjobbaknak kell minket kormányozni. A legjobbak pedig azok, akik a legműveltebbek és a leginkább érdekeltek a törvények fenntartásában. Ilyen embereket pedig, csekély kivételtől eltekintve, csak azok között találhatnak, akik tulajdonnal rendelkeznek, szorosan kötődnek az országhoz, amelyben ez a tulajdon található, a törvényekhez, amelyek védelmezik és a nyugalomhoz, amely fenntartja azt; akik e tulajdonnak és az ebből származó jómódnak köszönhetően olyan oktatásban részesültek, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy bölcsen és igazságosan tanácskozzanak az országuk sorsát meghatározó törvények előnyeiről és hátrányairól […]. A tulajdonosok által kormányzott országban társadalmi rend uralkodik; a nem tulajdonosok által kormányzott országban természeti rend […]. Polgári egyenlőség – íme, ez minden, amit a gondolkodó ember megkövetelhet.” 

A leghosszabb ideig működő 1795-ös alkotmány szakított az 1793-as alkotmány szélsőségesen demokratikus szellemiségével, de bőkezűbben osztogatta a választójogot az 1791-es alkotmánynál. Minden 21. életévét betöltő, adófizető francia férfi részt vehetett az elsőfokú gyűléseken, ahol megválasztották az elektorokat a 25 évet betöltött, 150–200 napibér értékű tulajdonnal rendelkező férfiak közül – ők viszont már cenzusos korlátozás nélkül választották meg a kétkamarás törvényhozás tagjait. Mindennek dacára a forradalmi évtized második részében (1794–1799) évente megrendezett választásokon (1797 kivételével) az arra jogosultak kevesebb mint 20 százaléka jelent meg.

Ennek az volt a magyarázata, hogy a Nemzeti Konvent „királygyilkos” republikánusai egy olyan országban akarták megszilárdítani a köztársaságot, amelyben a republikánusok kisebbségben voltak. A franciák többsége számára eddig az új államforma csak régi életkörülményeik felszámolását, elkobzásokat, terrort, diktatúrát, háborút és polgárháborút jelentett. Lehet-e liberális módon kormányozni, ha a társadalom többsége nem támogatja a rendszert? El lehet-e felejteni egyik napról a másikra a forradalom által felszított gyűlölködést, bosszúvágyat, a társadalmi, vallási, politikai és regionális ellentéteket? E kérdésekre még a legtisztességesebb republikánusok is csak azt a választ adhatták, hogy a köztársaság előnyei előbb-utóbb meggyőzik majd a népet e kormányforma előnyeiről, egy rövidebb időszakra azonban mégiscsak a köztársaság kipróbált híveinek kellene megőrizniük a hatalmat. A képviselők ezért elfogadták az úgynevezett kétharmados dekrétumot, mely szerint az új törvényhozás kétharmadának volt konventtagokból kell állnia. Vagyis a mérsékelt republikánus kormányzat megalapítása során már az első lépéssel megszegték annak egyik legfontosabb szabályát: a választások szabadságát.

A Nemzeti Konvent augusztus 22-én elfogadta az új alkotmányt, majd a kétharmados dekrétummal együtt népszavazásra bocsátotta. A hivatalos végeredményt szeptember 28-án tették közzé: az alkotmány eszerint 1 057 390 „igen” és 49 978 „nem” szavazatot kapott, a kétharmados dekrétum pedig 205 498 „igent” és 108 784 „nemet”. Vagyis a népszavazás résztvevőinek többsége elfogadta az alkotmányt, a mintegy hatmillió francia választópolgárnak azonban még a 20 százaléka sem nyilvánított véleményt róla.

Ezután pedig a törvényhozó szerv két kamarájában helyet foglaló egykori konventtagok két alkalommal is módosították az évente megrendezett választások eredményeit. 1797 volt az egyetlen év, amikor a választói részvétel megemelkedett (23 százalékra) s ezzel máris érvényesült a társadalom akarata: az új képviselői helyek 70 százalékát, 182 mandátumot a mérsékelt jobboldal szerezte meg. A kormányban és a törvényhozásban ülő egykori „királygyilkosok” erre visszatértek a forradalmi módszerekhez, az erőszakhoz és a megtorláshoz. A köztársaság védelmére hivatkozva a hadsereg támogatásával 1797 szeptemberében letartóztatták a jobboldal vezetőit. A 262 megválasztott személy közül 154-nek a mandátumát érvénytelenítették.

Az 1798-as választásokon a baloldal tört előre, s ezért a kormány 106 képviselő megválasztását érvénytelenítette (többségüknél jakobinizmusra, néhánynál royalizmusra hivatkozva). Jean-Baptiste Jourdan tábornok így háborgott: „Mostantól a végrehajtás nevezi ki a küldötteket! Nincs már köztársaság! Teljesen nyilvánvaló, hogy az a rendszer, amelyben rendszeresen érvénytelenítik a választásokat, hogy olyan gyűlést hozzanak létre, amely tetszik a kormánynak, már nem köztársaság, hanem diktatúra!” A politikai folyamatok tehát egyértelműen Bonaparte konzulátusát készítették elő, vagyis egy olyan berendezkedést, amelyben gyakran hivatkoznak a népre, de a hivatalokat nem a nép által megválasztott, hanem a vezető tisztviselők által kijelölt személyiségekkel töltik be.

Az államcsíny után

A Bonaparte államcsínye után megszerkesztett, 1799-es alkotmány elvben biztosította az általános férfiválasztójogot, a 21 év feletti férfiak azonban csak a „községi lista” számára választották meg saját létszámuk 10 százalékát. E listákon szereplő állampolgárok megválasztották 10 százalékukat a „megyei listák” számára, e listákon szereplők pedig megválasztották saját létszámuk 10 százalékát a „nemzeti listára”. E választottak még mindig nem kerültek be a törvényhozásba, amelynek feladatait az alkotmány négy szerv között osztotta meg: az államtanács, a szenátus, a tribunátus és a törvényhozó testület között. A tribunokat és törvényhozókat a szenátus tagjai jelölték ki a „nemzeti listán” szereplő polgárok közül. A szenátus tagjait az alkotmány megfogalmazói, az államtanács tagjait pedig az első konzul nevezte ki.

 Az 1799-es alkotmány szerinti választásokra végül csak egyetlenegyszer került sor, 1801 őszén. Ezt megelőzően a tribunátus 100 és a törvényhozás 300 tagját a kormány és a szenátus nevezte ki, a szenátus 80 tagját pedig a konzulok. Valamennyi tisztséget a brumaire-i államcsíny előkészítői, közreműködői és támogatói töltötték be, a forradalom mérsékelt hívei, politikusok, katonatisztek, bankárok, hivatalnokok és tudósok. 1802-ben pedig az egész rendszert megváltoztatták, ezután a kantoni, kerületi és megyei elektori testületek csak két-két javaslatot tehettek a különböző tisztségek betöltőire, s a kormány mondta ki a végső szót. A választások ezzel egyszerűen eltűntek a francia közéletből.