Hogyan jutott el a világ az első világháború pusztító káoszához? Mi volt Magyarország és azon belül is Tisza István miniszterelnök szerepe ebben a sorsdöntő folyamatban? Elemzésünkben izgalmas részletek tárulnak fel az Osztrák–Magyar Monarchia döntéseiről, a geopolitikai játszmák bonyolult hálójáról és arról, hogyan próbált Tisza István mindent megtenni a háború elkerüléséért. Parlamentben elhangzott beszédek, nyilvánosságra került levelek és történelmi források segítségével rajzolódik ki az a történet, amely máig meghatározza múltunk megértését.
A választás háború vagy béke között, az erről szóló döntés, a háború megindításában való felelősség minden nemzetközi konfliktus rendezésében alapvető kérdés, megítélése az utókor számára sem érdektelen. Nincs ez másként az I. világháború kapcsán sem, igaz, ebben az esetben a győztesek nem bízták a történészekre annak eldöntését, hogy kik a felelősek a Nagy Háború kirobbantásáért. A trianoni békeszerződés egyértelműen megállapította Magyarország háborús felelősségét, és részben erre alapozva, ebből vezette le a Magyarországgal aláírt békeszerződés tartalmát. A békeszerződés kimondta:
„A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria–Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek.”
A háborús felelősség kérdése

Érthető okból a két világháború között a trianoni szerződés revízióját külpolitikai célnak tekintő kormányok – és a tankönyveket író történészek – mindent elkövettek a magyar háborús felelősség tagadása és ennek propagálása érdekében. A szovjet megszállás után fordult a kocka, és a kommunista szellemiségű történetírás a jobbágyság és a munkásság osztályharcos elnyomása és számos más kreált bűn mellé az I. (és a II.) világháború felelősségét a magyar történelmi elit, a grófok, bárók, dzsentrik és nagypolgárok nyakába varrta, ország-világ előtt – s a tankönyvek hasábjain – deklarálva a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István személyes felelősségét a világháború kirobbantásában.
A szakszerű történeti kutatás esetenként már a rendszerváltás előtti években is képes volt – a nemzetközi történetírás eredményeire is tekintettel – reálisabb képet festeni 1914 nyarának eseményeiről. A szakmai közvélemény a rendszerváltást követően már a legkülönfélébb perspektívájú hazai és nemzetközi irodalomból tájékozódhatott, a szélesebb társadalmi nyilvánosság számára azonban napjainkig meghatározóak maradtak a korábbi évtizedek politikai kliséi. Érdemes lehet tehát ismételten megvizsgálni a magyar kormány háborús felelősségének kérdését.
A kérdés külpolitikai jelentőségével már Tisza István is tisztában volt, amikor, még a háború utolsó napjaiban – 1918. október 22-én – így fogalmazott a Képviselőházban:
„Engedelmet kérek, ellentétbe helyezkedünk a tényekkel, és a magyar nemzetet egy nagy erkölcsi tőkéjétől és fájdalom, nagyon nehéz körülmények között reánk zúdított béketárgyalások között egy nagy segítő támaszpontunktól fosztja meg az, aki úgy igyekszik beállítani a kérdést, mintha ennek a nemzetnek háborús szenvedélyei vagy agresszív czéljai okozták volna a háborúnak akár felidézését, akár a háborúnak ilyen folytatását.”
Ahhoz, hogy megértsük a magyar kormány és azon belül Tisza István miniszterelnök helyzetét 1914 júliusában, át kell tekintenünk a magyar kormány külpolitikai helyzetét, politikájának nemzetközi környezetét.

A realitások talaján
Tisza István külpolitikai törekvéseinek középpontjában a realitások álltak, ezek talaján kívánta képviselni a magyarság érdekeit. Éppen ezért a korszakban nagyon is divatos és hangzatos függetlenségi politikával szemben az 1867-es kiegyezés támogatója volt egészen 1918 októberének végéig, amikor a Monarchia ausztriai felének összeomlása ezt – már az ő álláspontja szerint is – fenntarthatatlanná tette. 1914-ben azonban még úgy ítélte meg – számos ’67-es alapon álló kortársával egyetemben –, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia léte a magyarság számára kedvező fejlődési feltételeket kínál, hiszen a magyarság a Monarchia részeként egy európai nagyhatalom védelmező keretei között gyarapodhat, a birodalmi méret és katonai erő pedig garantálja Magyarország területi épségét és gazdasági fejlődését.
A területi integritás garanciája nagyon fontos volt ezen generáció számára, mert tudatában voltak annak, hogy Magyarország lakosságának legfeljebb fele magyar anyanyelvű, és 1848– 49 tanulságai azt mutatták számukra, hogy a nemzetiségek lakta periférián bizony a magyarság politikai hatalmának fenntartása külső segítség nélkül kétséges. Különösen érvényes volt ez a szláv népcsoportok körében igen népszerű pánszlávizmus korában, mely minden körülmények között számíthatott az aktív külpolitikát folytató orosz nagyhatalom támogatására. Úgy vélték, csakis a Monarchia részeként fennálló Magyarország szegülhet ellen az orosz nagyhatalomnak, és paradox módon ennek köszönhetően őrizhető meg az országon belül a magyarság politikai hatalma, a magyarság szupremáciája, vagyis Magyarország nemzeti jellege.

A Monarchia mellett persze nemcsak külpolitikai megfontolások szóltak. A Monarchia léte gazdasági téren is hasznos volt, hiszen a magyar agrárfelesleg kiváló piacokra talált az iparosodottabb nyugati tartományokban, ugyanakkor az onnan érkező befektetések jelentős fejlesztési lehetőséget kínáltak a magyar ipar számára. A gazdasági fejlődés a korszakban sikeresen kapcsolódott össze az urbanizációval, az oktatás és a kultúra színvonalának emelkedésével, ami végső soron nagyban elősegítette a magyarság számarányának növekedését, ez pedig erősítette a magyar szupremácia bázisát. Úgy tűnhetett tehát, hogy jó irányba mennek a dolgok, vélhetően ennek köszönhetően érdemelte ki később ez a korszak „a boldog békeidők” jelzőt, még akkor is, ha ezek a ma már nyilvánvaló tények az adott korban erősen vitatottak voltak.
Talán ennek a töretlen fejlődésnek is köszönhető, hogy a magyar kormánynak – a korabeli Európában szinte már szokatlan módon – nem voltak területi követelései, éppen ellenkezőleg: Magyarország messzemenően érdekelt volt a status quo fenntartásában, ami nyilvánvalóan szöges ellentétben állt bármilyen expanzív, háborús politikával. Tisza és hívei úgy látták, hogy a létező keretek fenntartása a magyarság számára előnyös, ezért nem véletlen, hogy a történetírás Tisza Istvánt a dualizmus fenntartásának egyik legkeményebb híveként tartja számon. Ez Tisza külpolitikai koncepcióját is meghatározta, hiszen Budapestről nézve a dualizmus fenntartása félig-meddig külpolitikai kérdésnek számított.
Német szövetségben
A korabeli Európa stabilitását nagyhatalmi szövetségek, koalíciók szavatolták, a nyugalmat és az állandóságot már több mint egy évszázada a kontinentális egyensúly biztosította. Az Osztrák–Magyar Monarchia is szövetségeseket keresett, a kínálat azonban korlátozott volt: mivel egy kétfrontos háborúhoz nem érezhette magát elég erősnek, egyik szövetségesét két hatalmas szomszédja, a Német és az Orosz Birodalom közül lehetett és kellett kiválasztania. Mivel Bismarck zsenialitása átmenetileg képes volt ezt a három nagyhatalmat egy szövetségi rendszerbe kapcsolni, a kérdés csak 1887 után merült fel, a századfordulótól felerősödő pánszláv törekvések és az orosz kormány területi igényei ezt a megoldást a 20. század második évtizedében már egyértelműen kizárták.
Az orosz nagyhatalom egyértelműen a Monarchia és azon belül Magyarország területi integritását kérdőjelezte meg, amikor a mai Kárpátalja szláv lakossága körében terjesztette a pánszláv eszméket, vagy amikor támogatta az ország déli határánál fekvő Szerbia Monarchia-ellenes törekvéseit. Az I. világháború kirobbanásakor Oroszország hadicéljai között nem csupán Galícia, hanem Magyarország északkeleti területeinek közvetlen katonai megszállása is szerepelt. Csak a bolsevik hatalomátvétel és az annak nyomán kirobbanó polgárháború akadályozta meg az orosz kormányt abban, hogy már 1918-ban uralma alá vonja Közép-Európát, valahogy úgy, ahogy az 1945-ben – természetesen más geopolitikai körülmények között – végül bekövetkezett. Az Osztrák–Magyar Monarchia tehát két potenciális szövetséges nagyhatalom közül azt választotta – mivel csak azt választhatta –, amelyik elvileg nem fenyegette a területi épségét, ez pedig a Német Birodalom volt.

Az adott helyzetben Tisza István külpolitikájának alapja a Német Birodalommal fenntartott szövetség volt. Száz év távlatából és két – a németekkel szövetségben elvesztett – világháború tapasztalatai alapján ez talán támadható, de ne feledjük, hogy akkor a Német Birodalom Európa legerősebb nagyhatalmának számított, így a vele való szövetség gondolata népszerű volt és jelentős bázisra támaszkodott. Ráadásul 1882-től Olaszország is ezt a koalíciót erősítette, így a Monarchia északi, nyugati és délnyugati határai biztosítottnak látszottak.
Merőben más volt a helyzet keleten és délen. Keleten a Monarchia az egyértelműen expanzív stratégiai célokat megfogalmazó és rohamtempóban fegyverkező, katonai céljaival összhangban álló vasútvonalakat építő Orosz Birodalommal volt határos, délen és délkeleten pedig a Balkán kis államai terültek el, melyekért stratégiai jelentőségük miatt komoly vetélkedés alakult ki, az oszmán hatalom térvesztése nyomán ez az instabil térség vált a nagyhatalmak ütközőzónájává.
A Képviselőházban 1918. október 17-én tartott beszédében Tisza István így szólt a korábbi orosz veszélyről és a német szövetségről: „abba a szövetségi rendszerbe, amelynek hű tagjai voltunk és vagyunk mindaddig, amíg fennáll: egy olyan veszély hajtott bele – a hódító, agresszív, autokrata Orosz Birodalom törekvései ellen való védekezés szüksége”. Az a tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Birodalom szövetségével szemben idővel létrejött a francia–orosz szövetség, az adott nemzetközi helyzetben egyenesen következett az európai nagyhatalmi politika hagyományaiból, s önmagában nem veszélyeztette a kontinens biztonságát, hiszen megteremtette a hagyományos nagyhatalmi erőegyensúlyt.
Amikor tehát Tisza István a német szövetséget támogatta, ezt azzal a hittel tette, hogy Magyarországot a világ egyik legerősebb és legdinamikusabban fejlődő hatalmának oltalma alá helyezte – ennél megnyugtatóbb helyzetet a politika nem ismer. Utólagos bölcsességgel persze felróható neki, hogy nem vette észre: éppen ez az elsöprő erejű német dinamizmus fogja kiváltani a világ többi hatalmának ellenszenvét, és végül – összefogva ellene – legyőzik majd a legyőzhetetlennek hitt Németországot. Azt sem vette kellő súllyal számításba, hogy a szövetségesi viszonyból fakadóan a Monarchia, azon belül pedig Magyarország is céltáblájává vált az 1871 óta a Német Birodalom ellen fegyverkező Franciaországnak, még akkor is, ha a francia–magyar viszonyban nem volt közvetlen ok a szembenállásra.
Háborús várakozások
Azzal az antant és a központi hatalmak vezetői is tisztában voltak, hogy a szövetségi rendszerek közötti háború csak idő kérdése. Nem is készültek másra, a korabeli Európa tele volt támadó szellemiségű katonai tervekkel. Mai szemmel nézve ez persze elképesztő, de akkoriban természetesnek számított, hogy a politika a háborúra – Clausewitz szellemében – úgy tekintett, mint a (kül)politika folytatására más eszközökkel.

Teljesen más volt akkoriban a háborúról alkotott fogalom is, mint manapság, két világégés után. Nem véletlen: a két világháborúval ellentétben a 19. század háborúi rövidek voltak, viszonylag kis emberveszteséggel jártak, és többször évtizedes politikai konfliktusokat oldottak meg viszonylag gyorsan – gondoljunk csak a német vagy az olasz egység ügyére. Arról, hogy egy nagy európai háború kirobbanása csak idő kérdése, Tisza István is meg volt győződve. 25 évvel a háború kitörése előtt, élete második képviselőházi beszédében, 1889. január 14-én, a véderővita során kijelentette:
„hol közelebb, hol távolabb jövőben, de folytonosan kísért bennünket egy nagy európai háború veszélye és szelleme. Én azt hiszem, hogy a kormánynak nem lehet nagyobb érdeme, mint az, hogy ezen hosszú idő alatt, sokszor szemben az önök idegeskedésével, meg tudta óvni a nemzet érdekeit és békéjét; de hogy ez még meddig fog neki sikerülni, az a jövő titka. Nekünk készen kell lennünk és pedig a békében kell elkészülnünk a háborúra. S ha ez a háború kiüt, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az nem lesz gyermekjáték sem a monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve s igen könnyen fejlődhetik élet-halálharccá a magyar nemzetre nézve.”
A nagy háborúra több ok és alkalom kínálkozott már 1914 júliusa előtt is, a felek azonban kivártak, átmenetileg visszavonultak vagy megelégedtek a pozíciók kisebb mértékű javulásával. Az, hogy a számos helyi konfliktus közül éppen a Balkán bizonyult a puskaporos hordónak, számos körülmény együttállásának köszönhető. A 20. század első felében a Balkán a Monarchia és az Orosz Birodalom ütközőzónájává vált: a térség kis államai szemben álltak a folyamatosan gyengülő Török Birodalommal, vetélkedtek egymással, és egymás ellenében is keresték a nagyhatalmak támogatását.
A status quót 1912–13 folyamán a két Balkán-háború változtatta meg, melyek eredményeképpen 1913 őszére jelentősen megerősödött az oroszok támogatását élvező Szerbia, ugyanakkor a Monarchiával szimpatizáló Bulgária katonailag és területileg is meggyengült, a központi hatalmakkal szövetségi viszonyt fenntartó Románia pedig az oroszok irányába kezdett puhatolózni. Ez a helyzet a Monarchia Kelet-Balkánon betöltött pozícióinak teljes meggyengülését jelentette, viszont rendkívül előnyös helyzetet teremtett az Orosz Birodalom számára egy Monarchia elleni katonai támadáshoz: már nemcsak a keleti, de a déli határ is veszélyben forgott. Ez a korabeli légkörben, a nagy háborúra készülve reális és közeli veszélynek tűnt.

Abban a Monarchia vezetésében teljes volt az összhang, hogy a változások ellensúlyozására valamit tenni kell, csak a módszerben voltak eltérések. A Monarchia katonai vezetése már 1913 őszén háborút szorgalmazott Szerbia ellen, hogy helyreállítsa a Monarchia nagyhatalmi tekintélyét, megerősítse Románia bizalmát és elkötelezettségét, illetve területileg is megerősíthesse Bulgáriát. Világháborút természetesen senki nem akart, arra felkészületlennek tartották a hadsereget, a vezérkar csak egy gyors, rövid, regionális háborúban gondolkozott, mely megfelelő pozíciókat teremt a majdani nagy megmérettetéshez.
Ezt az elképzelést 1913 őszén még Tisza István is támogatta – de csak a politikai eszköztár kimerítése után. A magyar miniszterelnök úgy vélte, hogy ezek a célok politikai eszközökkel is megoldhatóak: Szerbia elszigetelhető, Bulgária szövetségesként is megerősíthető, Romániára a Német Birodalom kellő nyomást tud gyakorolni, továbbá elképzelhetőnek tartotta a megegyezést az erdélyi románokkal is, ami ismét közelebb hozhatta volna Budapestet és Bukarestet. Tisza ekkor még keresztül tudta vinni az akaratát: nem lett preventív háború. Az azonban világossá vált, hogy a Balkán Magyarország számára kedvező stabilizálása elengedhetetlen.
A magyar álláspont
1914. május 27-én tanácskozott a közös külügyi kérdésekről a magyar delegáció. Senki sem gondolta akkor, hogy két hónappal később szinte egész Európa hadban áll majd, ezért nagyon is érdekes tárgyalásokra került sor, melyen a politikusok megvitatták a Monarchia, azon belül pedig a magyar kormány álláspontját egyes külpolitikai kérdésekben. A tárgyalások során Tisza István miniszterelnök is felszólalt, ekképpen:
„Nekünk először is nagyon életbevágó érdekeink vannak a Balkánon, másodszor pedig nekünk olyan geográfiai pozícziónk és oly katonai pozícziónk van, hogy a mi szavunk mindig hallatszani fog a Balkánon. Amennyire messze, távol tartok magamtól mindenféle olyan gondolatot, amely a hódítás vagy területszerzés vágyával függne össze, annyira hiszem és vallom, hogy a monarchiának a Balkánon ma is nagy érdekei, nagy problémái vannak, nagy történelmi hivatása van, amellyel meg kell birkóznunk, ha egyáltalán fenn akar maradni; és amelynek, hiszem és remélem, meg is fog felelni.”
A Tisza által szorgalmazott stabilizációs politika eredményeihez azonban még szükség lett volna néhány évre, ami nem állt rendelkezésre: 1914. június 28-án bekövetkezett a szarajevói merénylet, mely Ferenc József császár, valamint a Monarchia vezérkari főnöke (Conrad) és a külügyminiszter (Berchtold) számára a szerb provokációk utolsó cseppjét jelentette a pohárban. Mivel a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd közismerten nem volt túlságosan kedvező véleménnyel sem Magyarországról, sem a dualista rendszerről, sőt, még Tisza Istvánnal sem ápolt jó viszonyt, a magyar miniszterelnök számára elsősorban a balkáni politika kisiklását jelentette a merénylet. A háború kérdése ismét napirendre került.

Tisza világosan látta, hogy nem ismételheti meg sikerrel 1913 őszének taktikáját, ugyanakkor 1914 nyarán még kedvezőtlenebbnek látta a katonai helyzetet. Bár Tisza István nem volt pacifista, s nem is tartotta elkerülhetőnek a nagy háború kitörését, ám nem ítélte alkalmasnak az időpontot. Nem bízott abban, hogy sikerülhet egy esetleges katonai fellépést helyi keretek között tartani, számított Románia ellenséges magatartására, és szinte biztosra vette Oroszország beavatkozását Szerbia oldalán, tehát pontosan azokat a lépéseket, amelyeket a Monarchia egy háború esetén el akart kerülni.
Az sem volt kérdéses számára, hogy a szerb–román–orosz fronton kialakuló háború szükségszerűen Magyarország határainál zajlik majd, és egy esetleges vereség beláthatatlan következményekkel jár ezen területek megtartása szempontjából. Ugyanakkor érdemben befolyásolta negatív álláspontját, hogy a Német Birodalom szintén a háborús megoldás mellett foglalt állást, így a Szerbia elleni háború eszkalálódása esetén a Monarchia számíthatott Oroszországgal szemben a német fegyverekre.
Tisza azonban még ennek tudatában is fenntartotta aggályait, és lépéseket tett azért, hogy húzza az időt, eközben pedig megpróbálta minimalizálni az általa még mindig helyi háborúnak remélt fegyveres konfliktus kiterjedésének lehetőségét. A július 7-i közös minisztertanácson kifejtette, hogy Szerbiának teljesíthető ultimátumot kellene átadni, a háborúra csak végső megoldásként szabad tekinteni, mindent el kell követni a fegyveres konfliktus lokalizálása érdekében, és háborús győzelem esetén sem szabad annektálni Szerbiát: területeiből Görögországnak, Albániának és Bulgáriának kell juttatni. Tisza úgy vélte, egy ilyen deklaráció csökkentheti az orosz beavatkozás valószínűségét. Ezt másnap az uralkodónak írt memorandumában is kifejtette.
A követelések
A magyar miniszterelnök a következő minisztertanácsi ülésen, július 14-én érvényesíteni tudta akaratát: az ultimátum szövegezése nem lehet elfogadhatatlan. Tisza megkapta a szükséges garanciát a németektől Romániára vonatkozóan, ígéretet kapott Erdély védelmének megerősítésére, elfogadták a bolgárokkal kötendő szövetségre vonatkozó javaslatát, és megszavazták, hogy nem kerül sor szerb területek annektálására. Mivel ekkorra Bécs és Berlin egyértelműen a Szerbia elleni háború mellett foglalt állást, és nyilvánvalóvá vált, hogy szükség esetén a világháborút is vállalják egy olyan konfliktusban, mely elsősorban a Monarchia déli és keleti határait fenyegeti, Tisza nagyon szorult politikai helyzetbe került.
Ha magyar miniszterelnökként az uralkodóval szemben fenntartja a háborút ellenző álláspontját, le kell mondania tisztségéről, és Magyarországnak éppen ezen sorsdöntő órán egy kormányválsággal is meg kell küzdenie, ami Tisza számára nem volt valós opció. Ő a kihívások és tettek embere volt. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy nemcsak a német és osztrák politikusok gyakoroltak háborús nyomást a miniszterelnökre, hanem az ellenzék és a közvélemény is határozott fellépést követelt Szerbia ellen. Reális veszélyt látott abban is, hogy meghátrálás esetén a Monarchia elveszítheti a Német Birodalom szövetségesi támogatását, melyre a dualista államnak és a területi integritásában fenyegetett Magyarországnak egyértelműen szüksége volt az orosz expanziós törekvésekkel szemben.

Mivel az alternatívaként kínálkozó lehetőségek egyértelműen katasztrofálisnak mutatkoztak, a Szerbia elleni háború pozitív kimenetele pedig egyáltalán nem volt kizárható, Tisza a kért és megkapott ígéreteket figyelembe véve megváltoztatta az álláspontját, és hozzájárult a szerb kormánynak adandó jegyzékhez. A Tisza kérésére többször módosított, helyenként felpuhított szöveg 10 pontban foglalta össze az Osztrák–Magyar Monarchia követeléseit, melyek nem voltak teljesíthetetlenek. Tisza István a jegyzékről a Képviselőház 1914. július 24-i ülésén a következőképpen számolt be:
„Ami magát a lépést illeti, az kétségtelenül komoly, de nézetem szerint nem agresszív. Talán felesleges volna magyaráznom, hogy a monarchiának, amint senki mással, úgy Szerbiával szemben sem voltak és nincsenek agresszív, ellenséges szándékai. Hiszen elmentünk a türelem végső határáig bizonyos jelenségekkel szemben, amelyeket, ha nem is ebben a kiterjedésben, de bizonyos mérvig láttunk, látnunk kellett már az utolsó borzasztó esemény előtt.
És daczára annak a magatartásnak, amelyet szerb sajtó, szerb közvélemény, hatalmas szerb társadalmi faktorok a monarchiával szemben éveken át tanúsítottak, azon nagy bonyodalmak alatt is, amelyek a Balkánon 1912 őszétől fogva lefolytak, Szerbiával szemben messzemenő jóakaratot tanúsítottunk. És talán felesleges azt is sokat magyaráznom, hogy ez a lépés nem provokáló, nem harczias; mert hiszen mindaz, amit a jegyzékben kérünk, nem egyéb, mint a szomszédi kötelességek teljesítése, olyan kötelességeknek, amelyekkel minden állam tartozik szomszédainak és amely kötelességek teljesítése elől nézetünk szerint Szerbia nem vonhatja ki magát. […]
Mindezek után nem mondhatunk le arról a várakozásról, hogy Szerbia eleget fog tenni a hozzá intézett felhívásnak. A mai állapotot legkevésbbé sem tekintem még háborús vagy olyan állapotnak, amely szükségkép a háború veszélyeit idézné fel. A monarchia békét keres, békét kíván, békét igyekezett fentartani a körülötte lefolyó világeseményeknek sokszor kritikus és a monarchiát közelről érdeklő fordulatai között is. Senki sem vádolhat bennünket azzal, hogy mi keressük a háborút. De természetesen tisztában vagyunk ennek a lépésnek összes konzekvencziáival. S abban a meggyőződésben, hogy igaz ügyet képviselünk, abban a meggyőződésben, hogy a monarchiának és a magyar nemzetnek létérdeke megköveteli ennek a lépésnek a megtételét, viselni fogjuk annak minden következményét.”
Ezek semmiképpen sem egy a háborús konfliktust kereső politikus szavai. Mi sem lett volna egyszerűbb és népszerűbb Tisza számára, mint egy hazafias beszédet tartani és ebben tetemre hívni Szerbiát, de Tisza nem ezt tette, hanem arról győzködte hallgatóságát, hogy a követelések nem teljesíthetetlenek. A nyilvános beszéd megtartásának óráiban Szerbiában még nem volt végleges a válaszadás iránya, a mérlegelés során a magyar miniszterelnök beszédét is biztosan figyelembe vették.
A hadüzenet
A híradások szerint a szerb kormány először valóban hajlott arra, hogy a jegyzékben foglalt követeléseket teljesítse, végül azonban az orosz kormány biztatására elutasító válasz született. Ezt azonban olyan óvatos módon tették, hogy a 10 pontból egyedül az osztrák–magyar hatóságok szerbiai felségterületen tervezett vizsgálódásának lehetőségét utasították el, további 6 pont teljesítését pedig bizonyos feltételekkel fogadták el, nyitva hagyva ezzel a további tárgyalások lehetőségét. Erre azonban már nem került sor, a katonai mozgósítás a jegyzékre adott válaszadáskor mindkét fél részéről elkezdődött. A Monarchia nagykövete – utasításának megfelelően – a választ elégtelennek nyilvánította, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majd a követség állományával együtt azonnal elhagyta Belgrádot. Giesl nagykövet az emlékirataiban megemlíti, hogy útja közben Budapest felé, a zimonyi pályaudvaron a távbeszélőhöz hívták.
„Gróf Tisza azt kérdezte Budapestről: »Hát mégis meg kellett történnie?« − Röviden annyit feleltem: »Igen«, és utaltam a magyar fővárosba való várható érkezésemre. [...] Reggel Tisza a budapesti Keleti pályaudvaron várt. Amikor a szerb választ, amelyet lemásoltatott magának, elolvasta, és a részemre átadott utasításokba bepillantott, elismerte, hogy nem cselekedhettem másként.”
1914. július 28-án aztán megtörtént a Monarchia hadüzenete Szerbiának, mely további hadüzenetek sorát váltotta ki.
Tisza István politikusi tartása, a háború elkerülése érdekében kifejtett aktivitása egyértelmű, miniszterelnöki felelőssége mégsem vitatható, hiszen – bár három héttel elodázta azt – hozzájárult az elhúzódó s nem várt mértékű szenvedést hozó háború megindításához. Megtette, mert úgy vélte, hogy Magyarországot olyan veszély fenyegeti, melyet az ország egy győztes háborúval talán még elháríthat. A lelkesedés azonban – számos kortársával és más európai kormányok vezetőivel szemben – nem hatotta át. Amikor a hadüzenet napjaiban fogadta a Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíjegyesületének küldöttségét, így fogalmazott:
„Borzasztó dolog a háború. Higyjék meg önök, éreztem, átéreztem a háború minden borzalmát és a háború megindításával járó felelősség egész súlyát azokban a napokban, amelyekben nekem is részt kellett vennem a döntésben.”
Még egyértelműbben fogalmaz unokahúgának, Zeyk Margitnak 1914. augusztus 26-án írt levelében:
„Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem. Bántanak azok az ovációk, amelyek engemet érnek, aki még csak részt sem vehetek a küzdelemben. Lelkiismeretem nyugodt; már nyakunkon volt a hurok; amelylyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket. Nem tehettünk egyebet, de mégis fáj, hogy így kellett lennie.”
Az idézett mondatok semmiképpen sem egy a háború iránt lelkesedő ember gondolatait tükrözik. Bármit sugalljanak is hivatalos, propagandisztikus megnyilvánulásai, Tiszát egyértelműen nyomasztotta a háború terhe. Még akkor is, ha 1889-es beszédében deklarálta, hogy ez egyszer be fog következni. Jól tudta, hogy Magyarországnak ebből a háborúból kimaradnia nem lehet, hiszen a hadba lépő államok – Szerbia, Oroszország, később Románia – által megfogalmazott hadicélok Magyarország területét és jövőjét alapvetően érintették.
Tisza helyesen ismerte fel a fenyegető veszélyt, amit mi sem bizonyít jobban, mint ami az elvesztett világháború után Magyarországgal történt, amikor a győztes hatalmak akadálytalanul rendezhették át Európa térképét és erőviszonyait.
Magyarország tehát nem egy hibás döntés nyomán, hanem Európa szövevényes hatalmi érdekeinek kiszolgáltatva, Tisza akarata ellenére vált hadviselő féllé. Tisza István államférfiúi nagyságát bizonyítja, hogy döntései meghozatalakor tisztában volt az ország területét fenyegető veszéllyel, és felelőssége tudatában kísérelte meg elkerülni azt a jövőt, amit a későbbi győztesek szántak Magyarországnak. Szarajevó, Przemyśl vagy éppen Doberdó ma már messzi távol található a térképen. A Kárpát-medence közepére visszaszorult magyar közgondolkodás hajlamos úgy tekinteni ezekre a véráztatta történelmi helyszínekre, mint amelyeknek távolságuk okán semmi közük sem lehet Magyarországhoz, akkoriban azonban ezeken a helyszíneken dőlt el az Osztrák–Magyar Monarchia – s benne közvetlenül Magyarország – sorsa. Újvidéket, Kolozsvárt vagy Ungvárt csak Szarajevóban, Przemyślnél, Doberdóban lehetett volna megtartani.