Turócszentmárton, Budapest, Prága. Szlovák autonómiatervek 1918 előtt és után

A szlovák nemzeti mozgalom vezetői a területi önkormányzat tervét az 1848. májusi liptószentmiklósi programban jelentették meg először, majd 1849-ben – a császári oldalon vállalt fegyveres fellépés remélt jutalmaként – kidolgozták a szlovák koronahercegség létrehozásának tervezetét is. Mivel a szabadságharc leverését követően magyar részről Teleki László, Eötvös József és Kossuth Lajos is fontosnak tartotta a kiegyezést a nemzetiségekkel, 1861-től újra megjelentek a területi alapú nemzetiségi önkormányzatiságra vonatkozó tervek. A papi, értelmiségi rétegekből szerveződött szlovák politikai elit Trencsén, Árva, Turóc, Zólyom, Szepes, Sáros, illetve a magyar–szlovák nyelvhatár által metszett Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör-Kishont és Abaúj-Torna felső-magyarországi vármegyék területén tartotta volna szükségesnek a minél teljesebb önkormányzatiság megvalósulását. Meglepő módon a szlovák, ruszin és magyar nemzetiségek lakta Zemplén megye nem került be ezekbe a tervekbe.

A szlovákság képviselői 1861 májusában a magyar országgyűlés számára készült nemzeti memorandumban, majd az év végén az uralkodónak címzett bécsi felségfolyamodványban terjesztették be követelésüket a területi autonómiára. Előbbi az Eötvös József által összeállított országgyűlési nemzetiségi bizottság felszólítására készült: a Turócszentmártonban összesereglett szlovák elit 1861 júniusában éles viták után fogalmazta meg és fogadta el a nemzeti autonómia programját. A Szlovák nemzet memorandumában a szlovákság autochton (őshonos) jellegének, szláv eredetének hangsúlyozása mellett a közös haza értékeire és egységére helyezték a hangsúlyt. Ehhez azonban szükségesnek tartották a magyarok és a hat „országos nemzetiség” – románok, németek, szlovákok, szerbek, horvátok, ruszinok – egyenjogúságának biztosítását, mert ennek hiányában nincs érdemi válasz „a világ vezéreszméje, a nemzetiség kérdésére”.

A memorandumban a nemzeti emancipáció szlovák érvrendszerére fűzték rá az autonómia követelését: „mi felső-magyarországi szlávok épp oly nemzet vagyunk, mint a magyarok vagy bármely más nemzete e közös hazának, miből, hacsak a nemzeti jogegyenlőség a polgári szabadsággal együtt chimera [sosem teljesülő elképzelés] lenni nem akar, önként következik az, miszerint mint nemzet, kevesebb joggal nem bírhatunk, mit bár hazánknak bármely más nemzete”. Az egyenjogúság legjobb eszköze pedig a területi autonómia: „Szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon a területen, melyet az mint egy szakadatlan tömeg a valóságban elfoglal, egy, a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekítésével alakítandó felső-magyarországi szláv kerületben elösmerve s személyesítve legyen. Ezen felfogást és kívánságunkat visszautasíthatatlanná teszi maga a nemzeti jogegyenlőségnek a lényege.”

A nemzeti autonómia elfogadása esetén a memorandum aláírói készséggel elismerték volna a magyar diplomáciai nyelv elsőbbségét, a magyar hivatalos nyelv kormányzati és parlamenti használatát. Minden másban azonban jogegyenlőséget követeltek a szlovák nyelv és nemzetiség számára. A magyar országgyűlés 1861. augusztusi feloszlatása miatt – Štefan Moyses besztercebányai püspök vezetésével – a memorandum átdolgozott, bécsi változatát decemberben az uralkodónak is átadták, ez azonban ugyanúgy válasz nélkül maradt, mint a Tisza Kálmánnak átadott pesti beadvány.

Az ország nemzetiségi viszonyait leképező etnoregionális autonómiaelképzelést az 1895. augusztus 10-i, budapesti nemzetiségi kongresszus román–szerb–szlovák határozata is megerősítette: „a magyarországi románok, tótok és szerbek szövetséget kötnek, hogy minden törvényes eszközökkel megvédjék nemzetiségüket és reménylik, hogy e szövetségbe belépnek a magyarországi németek és rutének is; mert ebben a szövetségben nincs semmi törvényellenes, hanem arra törekszik, hogy törvényes eszközökkel Magyarország viszonyait természetes alapra fektessék. Nemzeti alapul a nemzetiségi autonómiát a megyei beosztásban veszik alapul. [...] De ahol vegyes nyelvű nemzetiségek vannak, ott a közigazgatás megkönnyítése céljából a megyéket nyelvek szerint kikerekítsék.”

Szlovák és csehszlovák tervezetek 1914 és 1918 között

A szlovákság Magyar Királyságon belüli, belső önrendelkezésének formájában elképzelt területi autonómia utolsó cseh–szlovák tervezete a mintegy félmilliós amerikai szlovákság legnagyobb szervezetének, a Szlovák Ligának az 1914. nyári memorandumában jelent meg. Ugyanis a világháború kirobbanása előtt az erős egyesületi bázissal rendelkező, politikai napi- és hetilapokat megjelentető amerikások szintén a területi autonómia megvalósulásától remélték a magyarországi szlovákok egyenjogúsítását. Igaz, a Nagy Háború kitörése után a liga azonnal átdolgozta ezt a programot, és 1915-től előtérbe került a közös cseh–szlovák államon belüli szlovák önállóság elképzelése. Előbb 1916-ban a clevelandi megállapodásban, majd 1918. május 30-án a pittsburghi egyezményben rögzítették az amerikai cseh és szlovák szervezetek, hogy a világháborút lezáró békeszerződésben törekedni kell a közös cseh–szlovák államalapításra és az immár Csehszlovákián belül elképzelt szlovák autonómia létrehozására.

Az egyezményben a következőképpen jelent meg a közös államalapítás és azon belül Szlovákia autonómiájának terve: ,,Jóváhagyjuk a cseheknek és szlovákoknak a cseh tartományokból és Szlovákiából létrejövő, önálló államon belüli összekapcsolódását célul kitűző programot. Szlovákiának saját közigazgatása, országgyűlése és bírói testülete lesz. A szlovák nyelv lesz az oktatás, a hivatali élet és általában a közigazgatás hivatalos nyelve. A cseh–szlovák állam köztársaság lesz, demokratikus alkotmánnyal. A cseheknek és szlovákoknak az egyesült államban való együttműködése szükség és a változó helyzet szerint közös megállapodás alapján elmélyülhet és módosulhat. A cseh–szlovák államra vonatkozó részletes rendelkezéseket a felszabadult csehekre és szlovákokra, illetve az ő jogszerű képviselőikre bízzuk.”

A pittsburghi egyezménynek különösen az adott nagy jelentőséget, hogy – a Szlovák Liga, illetve az amerikai Cseh Nemzeti Szövetség képviselői mellett – a szövegezésében meghatározó szerepet vállalt Tomáš Garrigue Masaryk, az emigrációs csehszlovák politika vezéralakja. Mi több, Masaryk – akit az ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés a távollétében, 1918 novemberében köztársasági elnökké választott – Amerikából való hazatérése előtt, elnökké választása napján, november 14-én Washingtonban kézjegyével is ellátta az egyezmény kalligrafikus kiállítású változatát. Jórész ezért vált a szöveg a következő húsz évben a szlovák autonómiakövetelések állandó hivatkozási alapjává.

Közvetett önrendelkezés vagy az autonómiakövetelés elmulasztása

Csehszlovákia létrejöttét megelőzően a cseh—szlovák viszony alakítására a szlovákok körében három eltérő elképzelés létezett. Vavro Šrobár a csehszlovák nemzetegység feltétlen híveként és a csehszlovák kormány teljhatalmú szlovák minisztereként ellenezte a köztársaságon belüli szlovák autonómia létrehozását. Andrej Hlinka, a Szlovák Néppárt elnöke viszont Csehszlovákiát az 1918 előtti Magyarországtól eltérően alkalmasnak tartotta a kárpátaljai és szlovákiai autonómiák működtetésére. Velük szemben Milan Hodža – a bel- és külpolitikai feszültségekkel, nemzetiségi és határkonfliktusokkal teli csehszlovák államalapítás tanulságaira hivatkozva – megpróbálta a fokozatosságra helyezni a hangsúlyt a köztársaság államjogi szerkezetének formálásában. 

A szlovák autonomizmus gondolata kétségkívül Andrej Hlinka nevéhez és az általa vezetett Szlovák Néppárthoz kötődött a legerősebben. Katolikus papként fontos szerepe volt abban, hogy a Magyarországgal való szakítás ügyében a szlovák egyházi értelmiség s általában a kettős identitású szlovák értelmiségiek egyre nagyobb része a csehszlovák megoldást kezdte támogatni, miközben a paraszti, polgári, értelmiségi, valamint egyházi körökben sokan tartottak az államalapítás lehetséges kockázataitól. 

Hlinka neve előbb az 1906. évi választásokkal összefüggő kétéves szegedi fogházbüntetése, majd a szülőfalujában, a Liptó megyei Csernovában 1907. október 27-én bekövetkezett kíméletlen, 14 halálos áldozatot követelő csendőri beavatkozás nyomán vált ismertté, ő maga pedig a szlovák ügy egyfajta mártírja lett. Ezért volt nagy jelentősége annak, hogy Hlinka a szlovák pártok vezetőinek 1918. május 24-i, budapesti tanácskozásán egyértelművé tette, hogy ő a magyarokkal való szakítás és a csehekkel közös megoldás híve: „A magyarokkal való ezeréves házasság nem sikerült. El kell válnunk. Ne kerülgessük a kérdést, mondjuk ki nyíltan, hogy a cseh–szlovák orientáció mellett vagyunk.”

A Csehszlovákia 1918. október 28-i prágai kikiáltása után két nappal a Szlovák Nemzeti Tanács – Wilson amerikai elnök és ifj. Andrássy Gyula osztrák–magyar közös külügyminiszter csehszlovák vonatkozású nyilatkozataira hivatkozva – Turócszentmártonban deklarálta „a Magyarország határain belül élő cseh–szlovák nemzet” önrendelkezési jogát. 

„1. A szlovák nemzet a nyelvileg és kulturális-történelmi értelemben egységes cseh–szlovák nemzet része. Minden kulturális küzdelmekben, amelyet a cseh nemzet folytatott, és amely az egész világban ismertté tette, a szlovák ág is részt vett.

2. Ennek a cseh–szlovák nemzetnek a részére követeljük mi is a korlátlan önrendelkezési jogot a teljes függetlenség alapján. Ez alapján az elv alapján egyetértünk azzal az újonnan létrejött nemzetközi jogi helyzettel, amelyet 1918. október 18-án Wilson elnök fogalmazott meg, és amelyet 1918. október 27-én az osztrák–magyar külügyminiszter is elismert.

3. Követeljük az azonnali békekötést, mégpedig az egyetemes emberiességi és keresztényi elvek alapján, hogy megakadályoztassék a további háború és fegyverkezés. Meg vagyunk győződve, hogy a mi igyekvő és tehetséges szlovák nemzetünket, amely a hallatlan elnyomás ellenére a nemzeti kultúrának ilyen szintjére jutott, nem fogják kirekeszteni a béke áldásaiból és a nemzetek közösségéből, hanem jogot nyer arra, hogy sajátosságainak megfelelően fejlődhessék a maga ereje szerint, és ezáltal hozzájárulhasson az egyetemes emberi haladáshoz.”

Az autonómia igénye tehát kimaradt, illetve nagyon elvontan fogalmazódott meg, amikor Szlovákia jogát említették a sajátosságainak megfelelő fejlődéshez. A korszak egyik legjelentősebb szlovák politikusa, Milan Hodža október 30-án az esti órákban érkezett meg Turócszentmártonba. Máig úgy tudjuk, ő vitte a hírét annak, hogy október 28-án a Csehszlovák Nemzeti Bizottság kikiáltotta a Csehszlovákiát, s az osztrák hatóságoktól békés úton átvette a hatalmat. Hodža a teljes csehszlovák egység jegyében azt javasolta, hogy módosítsák az aznap elfogadott szlovák nemzeti deklarációt, s kerüljön ki belőle az a pont, amely a „csehszlovák nemzet magyarországi ága” számára követelte az önálló részvétel jogát a békekonferencián. S valóban, a nyilatkozat másnap nem tartalmazta ezt a követelést.

A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) végrehajtó bizottságának október 31-i ülésén viszont annál élesebben merült fel Szlovákia státusának a kérdése. Többen ragaszkodtak volna az előző napon elfogadott, egységes cseh–szlovák koncepcióhoz, míg mások, főként a néppártiak közül, erőteljesen szorgalmazták a szlovák jogkörök és területiség kérdéseinek tisztázását. Az SZNT végrehajtó bizottságának több tagja, különösen Ferdinand Juriga, a magyar országgyűlés utolsó szlovák ellenzéki képviselője tartotta volna fontosnak a szlovák nemzet önálló jogalanyiságának hangsúlyozását. A bizottság tagjainak többsége egyetértett Milan Hodža áthidaló javaslatával, amely szerint Szlovákia autonómiájáról egy tízéves átmeneti időszakot követően kell a cseh és szlovák képviselőknek megállapodásra jutniuk.

Az október 30-i memorandumból hiányzó szlovák autonómiaigény kérdését a turócszentmártoni Tátra Bankban folyó tanácskozás résztvevői akkor és utólag is sokféleképpen értelmezték. Hlinka számára nem okozott gondot, hogy megszavazza a deklarációt, amelyben „a szlovák nemzet a nyelvileg és kulturális-történelmileg egységes cseh–szlovák nemzet részeként” jelent meg. Ugyanis tisztában volt azzal, hogy a csehszlovák államalapítás nemzetközi elfogadásához szükséges a szlovákok egyértelmű támogatása. Ugyanakkor azt remélte, hogy a világháború előtti csehországi szlovakofil közhangulat a köztársaságban is segíteni fogja a szlovák igények teljesítését.

A szlovák autonómia a világháború utáni magyar politikában

Miután Károlyi Mihály és Tisza István az 1918. október 16–17-i országgyűlési beszédeikben egyértelművé tették a Monarchia és vele együtt Magyarország háborús vereségét, mindketten a wilsoni önrendelkezési elvekhez igazodó megoldások keresésében jelölték meg a magyar békepolitika fő irányát. A Wekerle-kormány utolsó napjaiban a dualizmus felmondásával, a független magyar államiság megteremtésével, valamint IV. Károly föderalizációs tervének magyarországi elutasításával sikertelenül próbálta az ország helyzetét stabilizálni. A november 1-jén a király által kinevezett Károlyi Mihály kormányában Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter – korábbi Dunai Egyesült Államokról szóló tervezetének monolit Magyarország-tervét átdolgozva – a békekonferencia döntéséig a nemzetiségekkel való megegyezésekre alapozva autonómiák rendszerének megteremtésére törekedett: ezzel a svájci kantonmodellhez hasonló ideiglenes megoldással igyekezett megakadályozni a győztes hatalmak által támogatott román, csehszlovák, délszláv területi követelések érvényesítését, a magyarországi nemzetiségek kiválását.

A Károlyi-kormány december elejéig abban a hitben élt, hogy Magyarország sorsáról, az országhatárokról csak a – győztesek és vesztesek érdekeit egyaránt mérlegelő – békekonferencián, valamint államközi egyezményekben dönthetnek jogszerűen. Ebből kiindulva Jászi célja az volt, hogy a békekonferencia kezdetéig megteremtse „mindazokat az intézményeket és biztosítékokat, amelyek a magyarországi nemzetiségek békés együttélését biztosíthatják anélkül, hogy a jövendő határok tekintetében döntenének.” A térségben már a fegyverszünet előtt kikiáltott nemzetállamok kormányai – a francia diplomaták és tábornokok támogatásával – a Budapesttel szembeni teljes elzárkózást és az új államrend előkészítését, illetve a saját határaiknak véglegesítését szorgalmazták. A november 13–14-i aradi román tárgyalások kudarca után Jászi a szlovák kérdés belső autonómia formájában történő rendezését sem tartotta valószínűnek: „A cseh törekvések folytán a tót kérdésben is alighanem csak a nemzeti békekonferencia hozhat döntést. Addig csak arra törekedhetünk, hogy átmeneti rendet teremtsünk és megakadályozzuk a fosztogatás és rablás anarchikus jelenségeit, amelyek magyarnak, tótnak egyaránt csak bajt és szenvedést jelentenek.”ű

Az ország „helvetizálását” célzó elképzelés részeként a Nemzetiségi Minisztériumban kidolgozták a „tót impérium” néven emlegetett szlovák autonómia tervét. Ez a szlovák többségű járások területén biztosított volna széles körű autonómiát. Ezzel párhuzamosan támogatta azt a háromnyelvű felvidéki népszavazás-kezdeményezést, amely aláírások gyűjtésével igazolta volna a térség településeinek ragaszkodását Magyarországhoz. A béke-előkészítő munkálatokról szóló, 1918. december 8-i magyar külügyminisztériumi körlevélben – a budapesti Astoria Szállóban lezajlott, sikertelen szlovák tárgyalások után – már a magyar etnikai területekkel kapcsolatos önvédelem megszervezését szorgalmazták: „A magyar külügyminisztérium hivatása immár a tisztán magyar érdekek védelme.” Ebben a kétségbeejtő helyzetben 1918 decemberében Jászi is a fegyveres ellenállás előkészítését sürgette. Mindazonáltal a magyar békepolitika felsorolt eszközei – a szlovák autonómia felajánlása, a nemzetiségi szempontból méltányos és igazságos határok követelése, a vitás esetek eldöntése népszavazással – az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció munkájában is érvényesültek.

Jászi lemondását követően, 1919. március 11-én a Nemzeti Tanács elfogadta az 1919. évi XXX. számú néptörvényt „Tótország – Slovenská Krajina – önkormányzatáról”, amely a magyarországi, többségében szlovákok által lakott területekből autonóm területet hozott volna létre. A törvényben elismerték a szlovákok önrendelkezési jogát, de a pontos határok megvonását a párizsi békekonferencia döntésére bízták. 1920. január 9-én a Huszár-kormány éppen a magyar békedelegáció párizsi működésének egyfajta háttértámogatásaként elfogadta a Blayer Jakab nemzetiségi miniszter által beterjesztett felvidéki szlovák autonómiatervet. Ennek indoklása a következő elveket tartalmazta: „A magyar állam a szlovák nemzettel egyetértésben Felsőmagyarország számára oly széleskörű önkormányzatot létesít, mely egyrészt korlátlan lehetőséget nyújt a tót nemzet kulturális fejlődésére, másrészt minden, nem közvetlen országos érdekű közügynek intézését mind személyi, mind tárgyi tekintetben az illető országrész lakosságának biztosítja, végül, amely gazdasági vonatkozásban is megfelelő tért enged a különleges érdekek érvényesítésének. Ezenfelül gondoskodik a magyar állam arról, hogy az autonómia körébe nem eső ügyeknél is kellőképp figyelembe vétessék Felsőmagyarország különállása és lakosságának túlnyomóan szlovák nemzetisége.”

A békekonferencia döntéshozó testületei azonban a magyar küldöttségnek mind a népszavazási, mind pedig az autonómiajavaslatait megkésett elképzelésként kezelték. Alexandre Millerand francia köztársasági elnök a magyar békeszerződéshez kapcsolt, sokszor emlegetett kísérőlevelében ezzel kapcsolatosan így fogalmazott: „A magyar kormány elkésett intézkedései, amelyekkel ki akarja elégíteni a nemzetiségek autonómiára való törekvését, senkit sem fognak tévedésbe ejteni; nem változtatnak semmit azon a fontos történeti igazságon, hogy hosszú éveken keresztül a magyar politika minden erejével azon volt, hogy a nemzeti kisebbségek hangját elfojtsa.” Maga Apponyi két nappal a trianoni béke aláírása után arról beszélt jászberényi választói előtt, hogy a történtekből okulva be kellett látni a nemzetiségi autonómiák szükségességét. Szerinte a békeszerződéssel elveszített, nem magyar népességű területek újraegyesítésére csak autonómia biztosításával lesz lehetőség. A szlovák autonómiának ez a revíziós magyar olvasata a következő húsz évben többször is megjelent, egyebek közt Teleki Pál 1939. évi kárpátaljai terveiben.