Spanyolország Franco árnyékában

Spanyolország és Franco a polgárháború kezdetén

Az 1898-ban vívott spanyol–amerikai háború következtében Spanyolország elveszítette az utolsó amerikai gyarmatait is. Az ország társadalmán, hadseregén és politikusain évtizedeken át tartó bizonytalanság és elveszettségérzés lett úrrá, ami politikai, társadalmi és gazdasági jellegű feszültségekkel is együtt járt. Az első világháborúban Spanyolország megőrizte semlegességét, de gazdasági téren elmaradott, félperifériás helyzetbe került. A spanyol gazdaság szerkezetében a mezőgazdaság dominált, a modern ipar csak regionálisan (Katalónia, Baszkföld) fejlődött, kiszolgáltatva a külföldi tőkének.

A monarchia bukását követően, az 1931-ben kikiáltott Második Köztársaságot folyamatosan mélyülő politikai és társadalmi feszültség jellemezte. Baloldali és jobboldali, instabil kormányok váltották egymást, a különböző társadalmi csoportok között kiéleződtek az ellentétek. A földek jelentős része ugyanis a nagybirtokosok kezében volt, a parasztság föld nélküli napszámosként élt, rajtuk a baloldali kormány földreformjai – amelyeket a jobboldal később el is törölt – sem tudtak érdemben segíteni. Az iparosodott régiókban erősödött a szocialista és az anarchista szakszervezetek befolyása, gyakoriak voltak a sztrájkok és a zavargások. A katolikus egyház nagy befolyással bírt az oktatásban és a közéletben, ezért a baloldali köztársasági kormányok antiklerikális reformjai (iskolaállamosítás, szerzetesrendek feloszlatása) heves konzervatív ellenállást váltottak ki. A különböző régiók, elsősorban Katalónia, Galícia és Baszkföld autonómiatörekvéseit a baloldal támogatta, ami a jobboldal számára elfogadhatatlan volt, mert úgy látták, hogy ezzel megszűnne az ország egysége.

A ʼ30-as évek közepére állandósultak az utcai harcok, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali csoportok, félkatonai szervezetek összecsapásai, amelyek halálos áldozatai között civilek, politikusok és egyházi személyek is voltak. Míg a szélsőjobboldalon az olasz fasizmust mintaként állító Falange párt tagjai hozták létre a legerőszakosabb alakulatokat, addig a balszélen a kommunisták és az anarchisták csoportjai léptek fel durva eszközökkel. A hadsereg konzervatív álláspontot képviselt. Korábban több puccskísérlete is elbukott, de 1936-ban már több prominens tábornok is úgy vélte, kizárólag egy jobboldali katonai hatalomátvétel akadályozhatja meg a szerintük küszöbönálló kommunista térnyerést, amelyet a kormányra került baloldali Népfront akar megvalósítani.

A felkelést indító főtisztek egyike volt Francisco Franco, aki már fiatalon, marokkói szolgálata idején kitűnt katonai érdemeivel, aminek köszönhetően Európa legfiatalabb tábornoka lett. Bár megoszlanak a vélemények arról, hogy politikusként mennyire volt tehetséges, azt az ellenfelei sem vitatták, hogy kiváló katonai stratéga volt. Mindent a fegyelemnek rendelt alá. Kezdetben nem volt szilárd ideológiai-politikai meggyőződése, később is inkább a társadalom felett gyakorolt ellenőrzés érdekében vált egy politikai mozgalom vezetőjévé. Hívő katolikus volt, azonban az egyházra inkább eszközként tekintett, mert a papság a hatalmán és a kapcsolatrendszerén keresztül a társadalom minden rétegéhez eljuthatott. A köztársaság idején eleinte bízott abban, hogy demokratikus keretek között is megvalósítható a hatalomátvétel, de az élesedő ellentétek nyomán a baloldali köztársaságot már inkább a nemzet rendjét és egységét fenyegető káosznak tartotta. Legnagyobb ellenségeinek a kommunizmus, a liberalizmus, illetve a parlamentarizmus híveit tekintette.

A Falange párt és az abba beolvadt szervezetek irányítását az alapító José Antonio Primo de Rivera halála (őt 1936-ban végezték ki a köztársaságiak) után vette át, mert a háborús körülmények között az általuk tanúsított aktivizmus és erőszakos fellépés tűnt a legkifizetődőbbnek a győzelem felé vezető úton. A falangistákat, katonákat, monarchistákat, katolikus köröket, a 19. századi konzervativizmust folytató karlistákat és más jobboldali-konzervatív csoportokat (más néven családokat) egyesítő Nemzeti Mozgalom élére állt, amely egészen 1975-ig vezette az országot. Az említett családok között állandó volt a konfliktus, és kizárólag a tábornok személye garantálta, hogy a feszültségek nem kerülnek felszínre. Franco volt az, aki fenn tudta tartani az egyensúlyt a különböző érdekcsoportok között.

Külső beavatkozások jobbról, balról

A polgárháborúban mindkét oldalhoz kötődtek kegyetlen tettek. A jobboldalon gyakori volt az ártatlan civilek kivégzése (baloldalinak vélt személyek meggyilkolása, Guernica bombázása a német Condor légió segítségével), míg a baloldalról elsősorban az egyházi személyeket érték atrocitások – mindezt persze kiegészítették a harctéren és a hátországban egymás ellen elkövetett mészárlások és kínzások. Jelentősnek mondható a külföldi részvétel is: míg Franco Hitlertől és Mussolinitól kapott a későbbi győzelmet is nagymértékben elősegítő támogatást, addig a köztársasági oldalt a Szovjetunió segítette – igaz, jóval kisebb mértékben. Sztálin azzal is rontotta a köztársaság helyzetét, hogy a baloldali csoportok között tisztogatásokat szervezett (Katalóniában kulcsszerepet játszott ebben Gerő Ernő is), ezzel gyengítve ellenálló képességüket.

A köztársaságot segítették a nemzetközi brigádok is, amelyek tagjai a világ minden részéről érkeztek Spanyolországba azzal a céllal, hogy a fasizmus ellen harcoljanak.  Köztük volt 1200 magyar önkéntes – így Rajk László is . A nyugati demokráciák (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország) semleges álláspontot képviseltek. A spanyol polgárháború kiváló kísérleti terepnek bizonyult Németország, Olaszország és a Szovjetunió számára, mert itt olyan harctéri újításokat próbálhattak ki (modernebb fegyverek és taktikai műveletek, szőnyegbombázás, hírszerzési és propagandaeszközök), amelyek a második világháborúban már szisztematikus tervezés és szélesebb körű felhasználás keretében kerültek elő.

A felkelők 1939-es győzelme egyben Franco tábornok harminchat éven át tartó diktatúrájának kezdetét jelentette. A polgárháború nyomán gyakorlatilag elpusztított országgal szembesült az új rendszer: romokban volt az infrastruktúra, a városok és a gazdaság; de a „testvérgyilkos” háború erkölcsi súlya is a rezsimre nehezedett. A még ugyanebben az évben kitört második világháború tovább rontotta a helyzetet: bár Franco egyértelműen a tengelyhatalmakkal szimpatizált, nem válhatott hadviselő féllé, mert a nehéz helyzetben lévő ország számára ez újabb, talán végső csapással ért volna fel. Míg a világháború elején és végén semleges volt, közben átmenetileg a nem hadviselő fél státuszába lépett, így lehetősége nyílt, hogy a németek támogatására a szovjet frontra küldje az önkéntesekből álló Kék Hadosztályt. 

Bár Hitler elvárta volna, hogy a polgárháborúban nyújtott segítségét viszonozva Franco belépjen a háborúba, a spanyol tábornok ezt nem tette meg. Olyan feltételeket szabott a Führer számára, amelyek teljesíthetetlenek voltak: hatalmas anyagi, katonai és élelmiszer-támogatást kért, igényt támasztott az észak-afrikai francia területekre, valamint Gibraltár visszavételére a britektől. Ez valószínűleg taktika volt a részéről, így elkerülhette a háborút, de nem kellett egyértelműen nemet mondania. Ugyanakkor nyersanyagok átadásával, a kémtevékenység engedélyezésével és a propaganda terén is támogatta a német célokat. Semleges országként fenn tudta tartani a kereskedelmi kapcsolatait a britekkel is, akiknek fontos volt, hogy a Földközi-tenger nyugati kapuját őrző Spanyolország ne váljon ellenséggé.

A Franco-rendszer jellemzői

Eleinte joggal tartották a rezsimet fasiszta diktatúrának. A polgárháborútól kezdve 1943-ig az önmagát fasisztának nevező Falange tagjai töltötték be a kormány fontosabb pozícióit. Ők az olasz fasizmus mintájára kívánták berendezni az új államot, meghonosítva a szimbólumokat és a karlendítéssel történő köszöntést is. A győzelem esélyét az ellenség teljes fizikai megsemmisítésében látták, és ezekben az években Franco is tett hasonló kijelentéseket.

Ekkor kezdődött a rendszer legvéresebb korszaka: a polgárháborút követően emigrációba kényszerült százezrek mellett több mint harmincezer kivégzett és a több mint százezer politikai fogoly sorolható a rendszer áldozatai közé. Franco szemében kizárólag az egykori felkelők számítottak hazafinak, a velük egyet nem értőket hazaárulónak, „antispanyolnak” bélyegezték, akiket nem tekintettek a nemzet részének. 

A Nemzeti Mozgalmon kívüli politikai pártokat és az ellenzéki szervezeteket betiltották, a nemzetiségek nem használhatták a nyelvüket, és nem ápolhatták a kultúrájukat. Még a ʼ70-es évek elején is láthattunk politikai okokból történt bebörtönzést és kivégzést. A második világháború végéhez közeledve azonban Franco szándékosan háttérbe szorította a fasiszta erőket. A spanyol vezető a fasiszta diktátorokkal ellentétben nem akart új társadalmi struktúrát létrehozni, hanem restaurálni próbált egy idealizált, múltbéli Spanyolország-képet. Mussolinivel és Hitlerrel szemben Franco külpolitikai és terjeszkedési ambíciói visszafogottak voltak (mindössze Marokkó, a Nyugat-Szahara és Gibraltár kérdése említhető), a birodalomépítési terv csak szellemi síkon született meg. A fasiszták mobilizálni akarták a tömeget, amelyet a spanyolok inkább a társadalom nyugodtan és szorgalmasan dolgozó részének tekintettek. A Führer és a Duce még az irányító csoportok között sem tűrték meg a pluralizmust, szemben Francónak a hatalmi apparátusban kulcsszerepet betöltő, egymással rivalizáló családjaival. A katolikus egyház és a vallás a spanyol rezsimben alapvető és központi helyet foglalt el, ami a fasiszta és nemzetiszocialista diktatúrákról nem mondható el.

A rezsim ideológiai és politikai jellemzőinek főbb elemeit az antikommunizmus, a katolicizmus, a hagyományok tisztelete, a „katolikus királyok”, V. Károly és II. Fülöp birodalmának magasztalása, a kasztíliai spanyol nyelv és kultúra középpontba helyezése, a rend fenntartása, valamint az ország megbonthatatlan egysége adta. Mindennek hátterében a Hispanidad elve húzódott: a minden hispán népet (tehát Spanyolország és Spanyol-Amerika társadalmait is) magában foglaló, azok nyelvi, kulturális és hagyományokon alapuló egységét és a hispán faj felsőbbrendűségét hangsúlyozó nézet. Ebben a küldetésben Spanyolországnak kellett ellátnia a vezető, iránymutató szerepet. 1947-ben Franco visszaállította a monarchiát, de király nélküli királyság formájában, amelyben haláláig ő töltötte be az államfő szerepét.

Gazdasági téren a vertikális szakszervezetek álltak a középpontban; a munkáltatók és a munkások egyazon, állami irányítás alatt álló szervezetekbe tömörültek. Míg a rend felett a hadsereg őrködött, a társadalom lelki-szellemi irányítását a katolikus egyház végezte; a diktatúrát feltétlen támogatásáról biztosító klérus hatáskörébe tartozott az oktatás-nevelés területe is. E tevékenység során az egyház olyan bűnöket is elkövetett (feltétlen együttműködés az állami terrorral, több tízezer csecsemő elszakítása azok „érdemtelennek” bizonyult szüleitől), amelyeket a spanyol társadalom többsége máig nem tudott megbocsátani. A társadalom feletti kontroll egyik fontos eszköze volt a propaganda és a cenzúra is, ezen belül Franco kiemelt figyelemben részesítette a filmművészetet – álnéven ő írta az egyik legfontosabb propaganda-játékfilm, a Faj (1941) forgatókönyvét is.

A rendszer megszilárdulása és külföldi elismerése

Az évtizedek során több változás is végbement a rezsimben. Amikor Franco számára 1943-ban egyértelművé vált, hogy a tengelyhatalmak vereséget fognak szenvedni, háttérbe szorította a Falange tagjait, és a helyükre a katolikus körök képviselőit ültette. Ezáltal megpróbált eltávolodni a fasizmustól és a nácizmustól; abban bízva, hogy nem kell szükségszerűen együtt buknia Hitlerrel és Mussolinivel, és a rendszere a világháború után is fenntartható lesz. Ennek ellenére a győztes hatalmak a spanyol tábornokot Európa utolsó fasiszta diktátorának tartották, az országok többsége visszavonta a nagyköveteit, és gazdaságilag is elszigetelték. Emiatt az 1940-es évek Spanyolországát – a folytatódó elnyomás és terror mellett – az önellátás kényszere, a szegénység, a jegyrendszer és a feketepiac jellemezte.

A kevés támogató közül kiemelkedett Argentína; a Juan Domingo Perón elnökkel kötött egyezmények, valamint a tőle kapott élelmiszer-támogatás fontos volt a rezsim túléléséhez. (A második világháború után Argentínába érkezett német tisztek egy része Spanyolországon keresztül hagyta el Európát, néhány ezren viszont az Ibériai-félszigeten telepedtek le, köztük a hírhedt Otto Skorzeny is.) A hidegháború azonban változtatott a helyzeten. A nyugati országok és a Szovjetunió szembenállásának kiéleződésével Francisco Franco, aki már évtizedek óta hangoztatta kommunistaellenes álláspontját, az ʼ50-es évek elejétől ismét szalonképessé vált a demokráciák szemében. Gazdasági és katonai jellegű egyezmények születtek, az Egyesült Államok katonai támaszpontokat létesített az országban, 1955-ben pedig Spanyolország az ENSZ-be is beléphetett, és ezzel megszűnt az elszigetelődése. Az ország kedvelt célpontjává vált a keleti blokkból érkezett bevándorlóknak és menekülteknek, köztük olyan magyar futballistáknak, mint Kubala László, Czibor Zoltán és Puskás Ferenc.

Az 1950-es évek végétől Franco kulcspozíciókba ültette az Opus Dei katolikus szervezet technokratáit, akik radikális változtatásokat hajtottak végre a gazdaságpolitikában. Az intézkedések közé tartozott az állami beavatkozás csökkentése, a külföldi tőke bevonása és a kereskedelem liberalizálása. Az 1960-as évektől ezt egészítette ki a gyors ütemű iparosítás és modernizáció, az idegenforgalom látványos fellendülése, az autóipar és feldolgozóipar fejlődése, az infrastruktúra bővülése, az életszínvonal-emelkedés és a városiasodás. Spanyolország agrárországból ipari és szolgáltató gazdasággá alakult, folyamatosan bővült a középosztály. 1959 és 1973 között az egyik leggyorsabban fejlődő országgá vált, világszinten csak Japán előzte meg a növekedésben.

Ezek a folyamatok azonban továbbra is a diktatúra keretei között zajlottak, amelyben a demokrácia kezdeményeit is elfojtották. Ugyanakkor némi enyhülés volt tapasztalható a cenzúra és a propaganda terén, az intenzívebb külföldi kapcsolatok révén pedig egyre több kulturális és politikai hatás érte a spanyol társadalmat. Az ʼ50-es évektől több társadalmi csoportban – főként az egyetemi hallgatók és a munkások körében – sztrájkok és tiltakozások kezdődtek a jogaik érvényesítése és egy demokratikusabb államberendezkedés érdekében, ezeket azonban a rezsim többnyire elfojtotta, és csak néhány esetben tett engedményeket. A ʼ60-as években már a katolikus egyházon belül is megjelent a diktatúra kritikája. Ezt a rezsim nem tűrte el, az elnyomás ellen felszólaló papokat igyekezett elhallgattatni, akár be is börtönözni (a Falange sajtója a kritikus papok kivégzésére is felszólított, de Franco erről nem vett tudomást).

Spanyolország Franco után

A spanyol tábornok az 1960-as évektől kezdve tudatosan készítette elő Spanyolország jövőjét, a „Franco nélküli frankóizmust”. 1969-ben törvénybe iktatta, hogy halála után az utolsó spanyol uralkodó, XIII. Alfonz unokája, János Károly lépjen a trónra, mert a fiát, Jánost megbízhatatlannak tartotta. 

A fiatal trónörökös gyermekkora óta az országban nevelkedett, távol az emigrációban élő családjától. Franco jelölte ki számára az oktatókat, így joggal bízhatott abban, hogy János Károly folytatni fogja a megkezdett utat. Luis Carrero Blanco admirális személyében biztos kezekben hagyta a kormányfői pozíciót is, ám 1973-ban az admirálist az ETA baszk terrorszervezet meggyilkolta. A rezsimen belül pedig egyre hangsúlyosabban lépett fel a nyitást szorgalmazók csoportja, így a már súlyos beteg diktátor számára egyértelművé vált, hogy hamarosan változások következnek be. Azt is tudta, hogy a Nemzeti Mozgalom családjai között csak ő tartotta fenn az egyensúlyt, nélküle valószínűleg komoly belharcok kezdődnek. Franco 1975. november 20-án bekövetkezett halála után két nappal Spanyolország királyává koronázták János Károlyt, aki a Nemzeti Mozgalom alapvető reformokat óhajtó, jobbközép politikusaival, az ő soraikból érkező Adolfo Suárez miniszterelnökkel, majd a baloldali csoportokkal is kiegyezve elindította a demokratikus átmenet 1982-ig tartó folyamatát.

A Franco-korszak megítélése Spanyolországban elsősorban politikai szimpátiától, ideológiai meggyőződéstől és személyes-családi tapasztalatoktól függ. Míg az egyik oldal a rezsim fasiszta gyökereit, az elnyomást és a demokrácia felszámolását emeli ki, a másik oldal a kommunizmus veszélyének elhárítására és a diktatúra második felét jellemző látványos gazdasági fejlődésre helyezi a hangsúlyt. Felélénkült a vita, amikor 2019-ben Franco maradványait átszállították az általa emelt Elesettek Völgyéből a családi kriptába, de állandóan napirenden tartja a kérdést, hogy aktuálpolitikai vitáik során a jobb- és baloldali pártok is felhasználják Franco személyét és tetteit.