Revíziós fordulat – kisantant válasz

A „keleti Locarno” hiánya

A „keleti Locarno”, azaz a német–lengyel, a német–csehszlovák, valamint a balti határok nagyhatalmi garantálásának elmaradása Közép-Európa nemzetállamaiban kezdettől fogva aggodalmakat váltott ki. Egyfajta válaszreakcióként csehszlovák és lengyel részről felmerült a bilaterális kapcsolatok elmélyítése és a két ország hadserege közti együttműködés megalapozása. Ezt a francia diplomácia rendkívül fontosnak tartotta volna. Varsóban és Prágában azonban látták a közeledés nemzetközi kockázatait is. Edvard Beneš – a kisantant szellemi atyja, a csehszlovák diplomácia „örökös” vezetője – attól tartott, hogy a közeledés Varsóhoz óhatatlanul gyengítené a kisantantkereteket. Ez ugyanis egyértelművé tette volna, hogy a Németországgal szembeni védekezés Prága számára fontosabb a magyarellenes szövetségnél, és utat nyitott volna ahhoz, hogy Románia és Jugoszlávia is újragondolja saját külpolitikai prioritásait, gyengítve a kisantant-pozíciókat.

Beneš azt sem tartotta volna szerencsésnek, ha a szovjet–lengyel konfliktusok, feszültségek miatt a Piłsudski-féle lengyel politikában tartós prioritásnak számító szovjet kérdés megosztaná a kisantantországokat. Jóllehet Franciaország a maga gyorsan fogyó közép-európai befolyásával igyekezett áthidalni a kisantantországok alapvető geopolitikai, stratégiai orientációs különbségeit, Bukarestben és Belgrádban éppúgy elkezdték előkészíteni a varsói, római alternatívákat, mint ahogy a Bethlen-kormány törekedett szorosabb kapcsolatra a Mussolini-féle fasiszta Olaszországgal annak érdekében, hogy revíziós aktivizálódásának nagyhatalmi támogatottságát megalapozza.

A kisantant-koncepciót alakító külügyminiszterek – köztük a már említett Edvard Beneš vagy a belgrádi külügyi doktrínát létrehozó, magyarkanizsai születésű Momčilo Ninčić és persze a kiváló képességű románok: Take Ionescu, Ion. G. Duca, Gheorghe Mironescu, majd Nicoale Titulescu – számára ugyanakkor változatlanul a status quo tartósításaként értelmezett közép-európai béke megerősítése jelentette a legfontosabb politikai célt. Ennek érdekében támogatták a kisantantállamok nemzetközi jogi és katonai együttműködésének s ezzel párhuzamosan a Franciaországgal összehangolt stratégiai kooperációnak az elmélyítését. Az 1920-as években azonban a román, jugoszláv és csehszlovák hadügyminiszterek, vezérkari főnökök alkalmi és többnyire az együttműködés diplomáciai demonstrációját szolgáló találkozóin kívül kevés érdemi előrelépés történt.

Tény, hogy mindhárom kisantantállam – a katonai elhárítás összehangolt munkájára támaszkodva – folyamatosan nyomon követte a magyar hadseregfejlesztési lépéseket és a magyar stratégiai tervek alakulását. 1929 tavaszáról maradt fenn az első olyan katonai terv, amelyben a kisantant vezérkarai a magyar hadsereg Németországgal vagy esetleg Olaszországgal egyeztetett közép-európai fellépésének lehetséges forgatókönyveire adandó kisantantválaszt konkrétan körvonalazták. Ebben az együttműködési hadászati tervben – a magyar hadsereg szlovákiai és kárpátaljai támadását feltételezve – a románok és jugoszlávok Budapest ellen irányuló ellentámadása szerepelt, mégpedig a dunai és tiszai folyami hadiflotta támogatásával. Ugyanez a forgatókönyv érvényesült volna Csehszlovákia német és magyar együttes megtámadása esetén.

A magyar revíziós politika aktivizálódása

Bethlen István 1921 és 1931 közötti kormányzása alatt a sikeres pénzügyi-gazdasági, művelődés- és oktatáspolitikai lépések mellett folyamatosan szembesült a versailles-i békerendszer közép-európai realitásaival. Mindenekelőtt a nagyhatalmi támogatás hiányával, illetve a kisantantszomszédság bénító és elszigetelő hatásával, valamint a négy szomszédos államhoz került magyar kisebbségek helyzetét nehezítő, jogkorlátozó intézkedésekkel. Ráadásul a népszövetségi tagság és kölcsön, illetve a népszövetségi kisebbségvédelem kínálta panaszjog lehetőségeit az Apponyi Albert fődelegátus vezette magyar küldöttség többnyire sikertelenül próbálta kihasználni a világszervezet genfi közgyűlésein.

Így azután az 1920-as években a magyar külpolitika mozgástere fölöttébb szűkösnek bizonyult: Bethlen rövidebb-hosszabb ideig szolgáló külügyminiszterei – Bánffy Miklós, Daruváry Géza, Walko Lajos – három alapvető feladattal igyekeztek megbirkózni. Egyrészt biztosítani kellett a trianoni ország nemzetközi elfogadottságát, beágyazottságát, amit az 1920-as évek német gyakorlatát követő „Erfüllungspolitik”, azaz a békerendszer nemzetközi jogszabályainak betartásával igyekeztek megalapozni. Másrészt a többszörös katonai és gazdasági túlerőben lévő szomszédokkal szemben elő kellett készíteni a magyar revíziós igények iránt fogékonyságot mutató nagyhatalmakhoz – elsősorban Olaszországhoz s részben Angliához – való közeledés lehetőségét – ide számítva továbbá a térségben sajátos utat bejáró Piłsudski-féle Lengyelországot és a kisantanttal szemben Budapestnél jóval rugalmasabb kapcsolatokat kialakító Ausztriát. Harmadrészt keresni kellett a kisantant egységének megbontására alkalmas diplomáciai témaköröket és eszközöket, illetve gazdasági-kereskedelmi együttműködési formákat.

Ezzel szemben a kisantant-stratégia alakításában mindvégig döntő szerepet játszó Beneš egyik fő törekvése éppen a revíziós szándékkal fellépő országok szövetségkötésének megnehezítése és megakadályozása volt. Ehhez a bukaresti és belgrádi diplomáciával folytatott intenzív együttműködés mellett komoly segítséget nyújtott számára a budapesti csehszlovák követség munkája és a revíziós magyar politika lépéseit figyelő csehszlovák kémelhárítás tevékenysége.

Olasz–magyar örök barátsági szerződés  

A nagyhatalmak támogatásának elnyerése kezdettől fogva Bethlen egyik fő törekvése volt. Az 1927 áprilisában Benito Mussolinival Rómában aláírt – és az olasz fasizmus 1943-as összeomlásáig érvényes – magyar–olasz „örök” barátsági szerződés kétségkívül komoly eredmény volt, hiszen Olaszország ekkor kezdte a versailles-i rendszer népszövetségi alapzatát a maga igényei szerint átalakítani. A Jugoszláviával szomszédos két államnak Belgráddal szemben képviselt álláspontját csak hosszabb egyeztetések után sikerült összehangolni. Ennek egyik oka az volt, hogy a Walko Lajos vezette magyar külügyminisztérium 1925 és 1926 között éppen a Jugoszláviához való közeledést tekintette alkalmas eszköznek arra, hogy a kisantantegységet fokozatosan fellazítsa. Ennek bizonyítékaként szokás arra a Horthy-beszédre hivatkozni, amely a mohácsi csata 400. évfordulója alkalmából a Csele-patak dunai torkolatában II. Lajos emlékére állított oszlopnál hangzott el.

Ekkor a kormányzó a magát követi szinten képviselő Törökországot régi ellenségből baráti szövetségessé vált államként említette. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságra utalva a következőket mondta: „Attól a jó baráttól viszont, akivel oly soká fűzött össze minket a déli végeken a közös védekezés életbevágó érdeke, utóbb sajnos mélyreható ellentétek választottak el. Hiszem és remélem, hogy itt is hamarosan visszatérhet a régi barátság és megértés.” Jóllehet Horthyban már korábban is felmerült a magyar–jugoszláv közeledés gondolata, Bethlen meggyőzte a kormányzót, hogy a revíziós célok aktivizálása érdekében első lépésként fontosabb a nagyhatalmi támogatás s ennek első fokozataként az Olaszországgal kötendő barátsági szerződés.

Ráadásul a római vezetés az olaszok által lakott dalmáciai terület iránti igénye miatt mindent elkövetett, hogy Jugoszláviát meggyengítse. Ennek érdekében Albániával egymás után két államközi szerződést is kötött, de Romániával és Bulgáriával is szerződéses kapcsolatokat teremtett. Végül Klebelsberg Kunónak az 1927. februári olaszországi útja során sikerült elsimítania a magyar–olasz szerződés előkészítését hátráltató nézetkülönbségeket és megegyeznie az államközi kapcsolatokon túl a két ország közép-európai elképzeléseinek összehangolásáról, illetve a magyar revíziós célok római felkarolásáról. Bethlen István egy ideig halogatott római útjára végül 1927 tavaszán került sor, amikor április 5-én Mussolinival közösen aláírták a tíz évre szóló, majd automatikusan meghosszabbítandó örök barátsági szerződést. 

A szerződés az örök barátság és állandó béke jegyében rögzítette a bilaterális békéltető eljárás és a döntőbíróság szabályait. Titkos záradékban határozták meg a megállapodás valódi tétjét: a két felet kölcsönösen érdeklő kérdésekben az együttműködés kiterjedt a magyar revíziós törekvéseket támogató olasz propagandára, valamint a Jugoszlávia ellen irányuló olasz lépések, a horvát és a macedón szeparatista törekvések magyar támogatására. Bethlen István az 1928. március 4-én Debrecenben megtartott beszédében azonkívül, hogy bejelentette a fenti szerződés megkötését, azt is kinyilvánította, hogy kormánya kitart a jogos magyar revíziós igények mellett. A magyar miniszterelnök a kisantantszövetségnek elkötelezett Belgráddal való megállapodás ejtését az előkészületek lassúságával indokolta. Merthogy szerinte a kisantantszerződés eleve megnehezítette, hogy „ezeknek az államoknak egyike Magyarországhoz való viszonyát külön és függetlenül a két másik államtól igyekezzék barátságosabbá tenni és megfelelően rendezni. Ebben is bizonyítva látom azt a tételemet, hogy bármennyire hangoztatják is, hogy a kisantant szövetség Közép-Európának ezen a pontján a béke garanciája, én egyelőre csak azt látom, hogy nehézsége volt olyan közeledésnek, amelyet jóindulattal és lojalitással akartunk és akarunk a jövőben is megtenni.”

Bethlen egyértelművé tette azt is, hogy Budapest nem a kisantanttal, hanem külön-külön a szomszéd államokkal akar megegyezésre jutni, és ez a törekvése alapvetően két cél teljesítését szolgálja. Egyrészt a kisebbségi helyzetbe került magyarság jogainak védelmét, másrészt a trianoni határok módosítását. A debreceni beszéd jól dokumentálta az „erdélyi lelkű” magyar miniszterelnök kisebbségi érvrendszerét. A kisebbségi magyarok nyelvi, kulturális jogainak korlátozását a versailles-i békerendszer kisebbségi szerződéseinek értelmében nem lett volna szabad tűrni, mint ahogy a hontalanná nyilvánított magyarok erőszakos repatriálását, a magyar tulajdonú birtokok elkobzását is rövid úton meg kellett volna szüntetni. S ezzel együtt „a Csonkaország internacionális jó hírneve ellen irányuló akcióknak” is mielőbb véget kellett volna vetni, „a külföldre menekült emigránsok erkölcsi támogatását” pedig le kell állítani. „Ha mindezek megszűntek volna – mondta Bethlen –, akkor már rég eredménynél lennénk és megvolna az a jobb atmoszféra, amelyre nemcsak mi vágyunk, hanem Európa vezető államférfiai is.”

Mindezzel szoros összefüggésben Bethlen hitet tett a méltányos etnikai-nemzeti módosításokon alapuló határrevízió mellett, elutasítva az annál messzebb látó, kalandor elképzeléseket. Ez a revíziós politika szerinte maga a trianoni békeszerződés részét alkotó népszövetségi paktum 19. szakasza, amely elvben lehetővé tette a nemzetközi szerződések revíziójának kérdését a Népszövetség előtt. „A másik jogcim pedig az a kísérőlevél, amellyel a békeszerződést átadták s amely elismeri, hogy ha nemzeti szempontból a határok megállapításánál igazságtalanságok követtettek el, azok ki fognak korrigáltatni. Ennél továbbmenő akciókat, kalandos vállalkozásokat és összeesküvéseket igenis lehetetlenné teszünk...”

Bethlen a revízió eszközének a kölcsönös tárgyalásokat, a barikádok lerombolását nevezte. A locarnói logikát elhibázottnak tartotta, mert amögött Magyarország térdre kényszerítésének szándéka húzódott. „A Duna-medence azon a pontján, amelyen a magyarok állnak, a béke a mai békeszerződések által nincs véglegesen biztosítva. Kétségtelen, hogy aggodalomra ad okot az a helyzet, amelyben ma Közép-Európa van, mert a széjjelforgácsolt nagy dunai monarchia helyébe kis nemzeti, gyakran nem is nemzeti államokat állítottak, amelyek egymással állandó vitában és ellentétekben állva, valóban nem garanciái egy végleges, normális, megnyugtató békének.”

A kisebbségi magyarok és Lord Rothermere revíziós akciója

A két világháború közt egyetlen alkalommal, az 1930. évi népszámlálások során mérték fel a szomszéd országok a hozzájuk került magyar nemzetiségűek számát. A 2,65 millió kisebbségi magyar közül Szlovákiában és Kárpátalján 702 ezer, a Romániának ítélt Erdélyben, Máramarosban, a partiumi és bánsági megyékben 1,48 millió, magát magyar nemzetiségűnek valló személy élt. A jugoszláviai (vajdasági, horvátországi és muravidéki) magyarok együttes száma 457 ezer, a burgenlandiaké pedig 10 ezer fő volt, ami összességében az 1910-es magyarországi népszámlálás alapján kiszámolt 3,3 milliós adathoz képest közel 650 ezres csökkenés.     

A Bethlen-kormányzat évtizedében sikerült az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai, illetve a délvidéki magyar kisebbségek ügyét formailag „társadalmiasítani”, azaz a magyar kormányzati támogatásokat a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központján lebonyolítani. Ugyanakkor a magyar támogatáspolitikában és a kisebbségi magyar pártokkal, egyházakkal való kapcsolattartásban továbbra is Bethlené volt a döntő szó, ugyanis a miniszterelnökség Pataky Tibor államtitkár által vezetett Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályán folytak az egyeztetések és készültek a kormányzati döntések. Mint ahogy azt is többször világossá tette, hogy a revízió ügyében nem a kisebbségi magyar pártoknak, pártvezéreknek kell döntést hozniuk, a döntés joga egyedül a magyar kormányt illette.

Bethlen tehát 1927-ben és 1928-ban már a kisebbségi magyar közösségek ügyét tekintette központi kérdésnek, és az általuk lakott területekre kiterjedő revízió irányába mozdult el. Ugyanakkor nem adta fel a szomszéd államok kisebbségi nemzeteivel – szlovákokkal, ruszinokkal, horvátokkal – való majdani megállapodás s ilyen értelemben az integrális revízió alternatíváját sem. Mindezek alapján nem véletlen, hogy a magyar kormányfő igen visszafogottan reagált lord Rothermere magyar revíziót támogató sajtóakciójára, amely harmadfél hónappal az olasz–magyar szerződés után a nemzetközi sajtóban és a magyar közvéleményben egyaránt hatalmas visszhangot kapott. 1927. június 21-én a londoni Daily Mail című újságban a lap tulajdonosa, Harold Sidney Harmsworth Rothermere angol sajtómágnás „Magyarország helye a nap alatt. Igazságot Közép-Európának!” címmel éles támadást intézett a magyar nemzetiségű területeket a szomszéd országoknak ítélő trianoni békeszerződés ellen, mert az a közép-európai régióban súlyos, már-már háborúval fenyegető konfliktusokat váltott ki.

Cikkében Rothermere a magát a közép-európai béke biztosítójának tekintő kisantantot is erős kritikával illette: „A kisantant tehát gyorsan veszít nemzetközi értékéből. Az ilyenfajta szövetségek maguk is veszélyeztetik a világbékét, ha tovább maradnak fent, mint ameddig szükség van rájuk. Ebben a hónapban lesz hét éve, hogy aláírták a trianoni szerződést, és azok, akik a legjobban ismerik Közép-Európát, kezdik felvetni, hogy nem lenne-e bölcs dolog átfogalmazni a szerződés nyilvánvalóan hibás pontját a meglevő nyugodtabb légkörben.” Az angol sajtómágnás megoldásként annak a trianoni határok mentén, összefüggő határrégiókban elhelyezkedő kétmillió magyarnak az anyaországgal való egyesítését javasolta, amely a hárommilliós magyar kisebbségből Magyarország közvetlen közelségében élt.

Bethlen István tisztán látta, hogy Lord Rothermere cikke mögött nem a brit kormány állt, sőt azt Londonban erősen rosszallották. A sajtóakciót és a hazai és nemzetközi visszhang hatására kibontakozott „Igazságot Magyarországnak!” mozgalmat a legélesebben a kisantantországokban ítélték el. Különösen azt követően, hogy 1927. július 27-én Herczeg Ferencnek, a Horthy-korszak írófejedelmének elnökletével megalakult a Magyar Revíziós Liga. A magyar miniszterelnök viszont attól tartott, hogy az egész ország közgondolkodására jellemző revíziós szellemiség ellenőrizhetetlenné és irányíthatatlanná válik, ami könnyen vezethetett volna meggondolatlan lépésekhez, a magyar kormány mozgásterét korlátozó válaszlépésekhez a nyugati nagyhatalmak és szövetségesük, a kisantant részéről. Bethlen ennek megfelelően tájékoztatta Londont és Párizst, hogy Lord Rothermere akciójával semmilyen összeköttetésben nem állt.

A kisantant reakciója

A magyar–olasz barátsági szerződést a kisantantkörökben kezdetben jelentéktelen nemzetközi epizódként értékelték, amely a közép-európai helyzetben lényeges változásokat aligha okozhat. Beneš, Momčilo Ninčič és Mitilineu külügyminiszterek a csehországi Jáchymovban 1927 májusában megrendezett találkozójáról és a Masaryk elnök jelenlétében a prágai Hradzsinban rendezett fogadásról főleg Beneš magabiztos és derűlátó nyilatkozatai kaptak visszhangot. Ugyanakkor már érezhető volt, kivált Ninčič megszólalásaiból, hogy az akkor még egyedüli „revíziós nagyhatalomnak” számító Olaszország a szerződéssel új lapot nyitott a dunai régióban. 1927 második felében és főként a jubileumi 1928. évben azonban a kisantant tudatára ébredt annak a jelentős változásnak, amely Magyarország külpolitikai helyzetében a magyar–olasz viszony szerződéses alapokra helyezésével, illetve a nemzetközi közvéleménynek a Rothermere-akcióval kapcsolatos reakcióival bekövetkezett. Ez a két mozzanat ráadásul össze is kapcsolódott, amikor Mussolini Lord Rothermere előtt tett nyilatkozataiban barátságosan nyilatkozott a revíziós törekvésekről.

A francia sajtó – és nyomukban a kisantanté – abban reménykedett, hogy az olaszok revíziós terveik megvalósítása közben nem lépnek túl a békés tárgyalásokon. Bár Trianon revíziójáról egymagában nem lehet beszélni, de ha ebbe az irányba fordulnak az események, akkor Közép-Európa összes kis országa Róma ellen fog fordulni. A kisantant szempontjából a helyzet két pontban megváltozott: Magyarország többé már nem állt egyedül, mert a Mussolini és Bethlen által kötött szerződés Budapestet kiemelte a kisantant gyűrűjéből, továbbá a versailles-i rendszer revíziójának gondolata immáron egyre inkább utat tört magának. 

Fontos adalék, hogy az 1920-as évek végén Bethlen István immár az olaszok hallgatólagos támogatásával, majd lengyel közvetítéssel nem hivatalosan ismét felvette a kapcsolatot Bukaresttel. Megpróbálta újjáéleszteni a magyar–román közeledés alternatíváját s ezzel is gyengíteni a kisantant összefogását. A magyar miniszterelnök Erdély autonómiájáért cserébe informálisan felkínálta a trianoni magyar–román határ garantálását és a revíziós igényekről való lemondást.

A trianoni döntés 10. évfordulóján, 1930. június 4-én Apponyi Albert többek között a következőket mondta a Képviselőházban: „Egy törvénycikkről van szó, az 1921. évi XXXIII. törvénycikkről, mely becikkelyezte a trianoni békeszerződést. Béke, szerződés, törvény. Ahány szó, annyi belső valótlanság. A forma megvan, a lényeg mégis csak egy egyoldalúlag reánk kényszerített diktátum. Nélkülözi az erkölcsi igazságot, mert félrelökte a nemzetek önrendelkezési jogát, áthelyezett tömegeket egy államból a másikba, azok megkérdezése nélkül. […] Ámde Trianon teóriájánál talán még rosszabb Trianon praxisa. A nemzeti kisebbségek védelmére alkotott szerződések holt betűk maradtak.”

Tény, hogy a magyar revíziós külpolitika alakításához Bethlen Istvánnak az 1927. évi magyar–olasz szerződéssel először sikerült valódi nagyhatalmi támogatóhoz jutnia. Mint ahogy azzal is neki kellett szembesülnie, hogy a gyorsan változó Közép-Európa térképén nemcsak a nemzeti kisebbségek, hanem a kisebbségi nemzetek is keresik a valódi helyüket, ami a „Mindent vissza!” jegyében kialakult magyarországi revíziós közgondolkodás észszerű újragondolását tette indokolttá.