Ingyen olvasható
A húsvét elsősorban vallási ünnep, amikor a keresztény hívők Jézus Krisztus kereszthalálára és feltámadására emlékeznek, ami által beteljesedett a megváltás ígérete. Mivel pedig ez az aktus a keresztény hit alapja, érthető, hogy húsvét a kereszténység legfontosabb, alapvető ünnepe; méltán nevezik ezért ünnepek ünnepének is. Ugyanakkor – hasonlóan a karácsonyhoz – kialakultak és széles körben elterjedtek az ünnephez kapcsolódó profán jelképek, szokások is.
Milyen szokások kapcsolódnak a húsvéthoz? Mely locsolóversek örvendtek általános népszerűségnek például a szocializmus idején? Melyik sportesemény kapcsolódott Magyarországon a húsvéthoz?
Húsvét az egyik legrégibb magyar ünnep, már az 1092-es szabolcsi zsinat is – a karácsony és a pünkösd mellett – négynapos nagy ünnepként említi. A húsvéti ünnepen szűkebb értelemben ma is a nagypéntektől húsvéthétfőig tartó időszakot értjük – még szűkebben húsvétvasárnapot és húsvéthétfőt. Nagypéntek a kereszthalál és a gyász napja, nagyszombat a feltámadásra váró készülődésé, míg vasárnap a feltámadás örömünnepe. Jóllehet, mind a húsvétot megelőző héthez – a nagyhéthez – mind a szent három naphoz (nagypéntek, nagyszombat, húsvétvasárnap) fűződnek népszokások és hiedelmek, ám ezek jórészt vallási tartalmakhoz kapcsolódtak és többnyire nem váltak a profán polgári szokásrendszer részévé. Nem úgy a húsvéthétfőhöz kapcsolódó jelképek és szokások: a húsvét szimbolikus kelléke a piros vagy hímes tojás; ikonikus állatfigurája, a nyúl; illetve legelterjedtebb rítusa, a locsolkodás vagy a ma már kevésbé használt kifejezéssel az öntözködés.
Nagycsütörtökhöz és nagypéntekhez számos tisztító, egészségvarázsló, féregűző, téltemető szokás kapcsolódott. Elsősorban a gyermekek körében népszerű, általában nagyszerdához vagy nagycsütörtökhöz köthető több évszázados hagyomány volt a pilátusverés. A nép elsősorban Piltáust tette felelőssé Krisztus haláláért, és a maga módján igyekezett elégtételt venni. A szokás különböző változatokban élt országszerte. Csanádpalotán a templomi lamentáció közben, amikor a pap befejezte a Miserere mei kezdetű éneket, a hívek botokkal ütni kezdték a templom padjait, mintha Pilátust ütnék. Máshol a gyerekek a földet csépelték kíméletlenül, és kérdésre azt válaszolták, hogy Pilátust verik, aki „Urunkat felakasztotta”. Eperjesen a 19. század végén a gyerekek a templom elé gyűjtötték a rossz ládákat, hordókat, amiket aztán nagy zajjal ripityára törtek, alapanyagot szolgáltatva a nagyszombati tűzszenteléshez. Említést érdemel még a bakonybéli legények téltemetést idéző pilátuségetése; nagycsütörtök este a falu határában a Borostyánkútnál máglyára vetettek egy Pilátust jelképező szalmabábut. Számos helyen nagypéntek hajnalban a fiatalok a közeli patakhoz, folyóhoz mentek fürdeni, remélve, hogy a víz széppé és egészségessé teszi őket.
Nagypéntek Jézus Krisztus kereszthalálának emléknapja, a református hagyomány szerint a legnagyobb református ünnep. Szigorú böjti nap, amit a régebbi századokban mindenki betartott: nemcsak húst nem ettek, de tartózkodtak a fehér eledeltől (tejtermékek, tojás), sokan csak kenyeret és vizet, de akadt, aki egész nap csupán három szem napraforgómagot fogyasztott. Az évnek ez az egyetlen napja, amikor a katolikus templomokban nincs szentmise, csak a népnyelvben csonka misének nevezett szertartás; a harangok is némák maradnak. A hívek meglátogatják a Jézus Krisztus sírját imitáló szentsírt, illetve végigjárják Krisztus keresztútjának tizennégy állomását. A 18. századi Pesten nagypéntek délután már zárva tartottak a boltok, és a polgárok a kálváriára gyűltek, hogy ájtatos énekléssel, imádsággal töltsék az éjjeli órákat.
A középkori Európa számos országában elterjedt nagyheti vagy nagypénteki misztériumjáték, a passió drámai megjelenítésére hazánkban a barokk kortól találhatunk példákat. Legnevezetesebbek a csíksomlyói ferencesek 18. századi nagypénteki misztériumjátékai. A passióra számosan érkeztek a szomszéd településekről, de még Gyergyóból, Kászonból is Csíksomlyóra. Helyi hagyomány szerint az is megesett, hogy a játszó fiatalok olyan hatásosan jelenítették meg Krisztus szenvedéseit, hogy a felindult nép a Pilátust és a keresztre feszítő katonákat játszó személyeket alaposan elverte.
A 17–18. században tűntek fel a kereszthordozó flagelláns (önsanyargató) körmenetek is. Legnevezetesebb kereszthordozó processzió a budai vízivárosi Szent Anna-templom nagypénteki körmenete volt. A délelőtti menetben az önostorozók után hozták Krisztus fekete lepelbe burkolt szobrát, amit angyaloknak öltözött ifjak kísértek, a menetet a Víziváros népe zárta. A korabeli feljegyzések szerint a délutáni körmenetben egy budai polgár alakította Krisztust, akit a pribékek szerepét játszó hidegkúti parasztok a menet során végig hangosan szidalmazták és kímélet nélkül ütlegelték. A menet a Felsővásártéren (ma Batthyány tér) ért véget, ahol eljátszották a keresztre feszítést is. A budai körmenetnek ugyanaz lett a vége, mint a többi hasonló önostorozó felvonulásnak, az egyházi felettes hatóságok – főként véres és sokakat elrettentő volta miatt – betiltották.
Nagyszombat eredetileg a várakozás ideje, készülés a feltámadásra, amikor „alszik az élet és reszket a pokol”. Az őskereszténység idején ez a várakozás rajongó reménnyel volt teli, ugyanis ekkorra várták Jézus Krisztus második eljövetelét. Nagyszombat estéjén tartják a feltámadás vigíliáját, amelynek miséje, illetve az azt követő feltámadási szertartás és körmenet hazánk katolikusai körében napjainkban is a leglátogatottabb liturgikus esemény. Nagyszombathoz kötődik a tűzszentelés szertartása. A tűz összetett szimbólum: jelenti a halált és a feltámadást, jelképezi a tisztító erőt, az ismét megjelenő fényt, de Jézus tanítását is. Keresztelő Szent János jövendölése szerint a Megváltó majd tűzzel fog keresztelni. A nép körében régi szokás volt, hogy a nagypénteken kialudt otthoni tűzhelyeken a nagyszombati szentelt tűz parazsáról gyújtották meg az új tüzet.
A vasárnap a feltámadás jegyében kezdődött: a Székelyföldtől az Ipolyságig számos településen indultak útnak szombat éjjel, hogy a falu határában megkeressék Jézust, hasonlóképp, mint a Szentírás szerint a szentsír felkeresésére induló asszonyok. Általában bejárták a falu környékét, a község határában lévő Krisztus-kereszteket, mígnem valahol megtalálták az előzőleg elrejtett Krisztus-szobrot, hogy aztán hajnalban diadallal vigyék a templomba. Jellegzetes, ma is gyakorolt húsvétvasárnapi liturgikus esemény az ételszentelés.
A hívek általában asztalkendővel letakart kosárban viszik a templomba a húsvéti ételeket. A kosárba – vidékenként némi eltéréssel – általában sonkát, tojást, kalácsot, esetleg bárányhúst, tormát, túrót, sót tesznek. A megszentelt ételt aztán otthon elfogyasztják, de a hulladékát sem dobják el: számos vidéken a sonkacsontot a gyümölcsfára kötik, a tojáshéjat beszántják a jobb termés reményében.
Húsvéthétfő mindig kedvelt örömünnepe volt a magyarságnak, évszázadok óta a vendéglátás, a vidám mulatozás napja. 1911-ben X. Pius pápa ugyan kivette a parancsolt ünnepek közül, ám ez nálunk csak egy esztendeig tartott. A magyar püspökök ugyanis kérték, hogy az intézkedés Magyarországra ne vonatkozzék, amit a pápa meg is engedett, így 1912-ben helyreállt a korábbi rend hétfői munkaszünettel és szentmiselátogatással. 1949 után, amikor a Rákosi-rendszerben az egyházi ünnepek munkanappá nyilvánításával radikálisan csökkentették a munkaszünetes ünnepnapok számát, a húsvéthétfő is erre a sorsra jutott, ám nem sokáig. Az 1956-os forradalmat követően húsvéthétfő – bár a katolikusok számára sem parancsolt ünnepként – ismét munkaszüneti nap lett Magyarországon, hasonlóan a legtöbb európai országhoz.
Húsvéthétfő, vagy sok helyen a nap legfőbb szokásáról elnevezett vízbevető hétfő hazánkban évszázadok óta a vendégeskedés, locsolkodás napja volt. Bod Péter 1757-ben írt ünnepekről szóló könyvében is régi hagyományként hivatkozik rá: „fennmaradott volt a magyaroknál az a szokás, hogy húsvét másodnapján öntözték s vízbe hányták egyik a másikát nevetségesen.” A locsolkodás vagy öntözködés a keresztény magyarázat szerint a régebben húsvétkor szokásos keresztség profán-tréfás hagyománya, de eredetét magyarázták azzal a kevésbé hihető legendával is, amely szerint a feltámadás hírét vivő asszonyokat a sírt őrző katonák úgy próbálták elhallgattatni, hogy vízzel leöntötték őket. Ennek a hagyománynak másik változata szerint az üres sír láttán az asszonyok elájultak, és az őrök friss vízzel térítették magukhoz őket.
A néprajzi magyarázat szerint a szokás a víz tisztító és életadó erejéből ered. A húsvéthétfői locsolkodás egyike azoknak a megtisztító, gyógyító rítusoknak, amelyek népünk körében különböző jeles napokon különböző formákban nyilvánultak meg. Ugyanakkor a vízzel való leöntés a megtermékenyítés rejtett, játékos szimbóluma is lehet, ami a szokások olykor erotikus jellegéből, illetve a locsolkodó versek egy részéből is egyértelműen kiderül.
Általános szokás szerint hétfő reggel a legények csapatosan végigjárták a lányos házakat, ahol a kúthoz kényszerítették és egy vödör vízzel leöntötték sikongató áldozatukat. Sok helyen fellibbentették a lányok szoknyáját és az alá öntötték a vizet. A lányok vágytak is az öntözésre, de sokan menekültek is előle, a legényeknek sokszor csak üldözés után, erőszakot alkalmazva sikerült célt érni. A szokás évődő vidámsága mellett mai szemmel durvának tűnhet és nem is volt kockázat nélküli; a március végi vagy hidegebb húsvétok idején a jéghideg kútvíz és az átázott ruha miatt gyakran tüdőgyulladás, olykor halál is lehetett a locsolkodás vége.
Néhány vidéken a lányok kedden bosszút állhattak, ilyenkor ők locsolták meg a fiúkat. A Dunántúl egyes településein a locsolkodást a vesszőzés helyettesítette, az ifjak fonott vesszőnyalábbal korbácsolták a leányokat, ami szintén a termékenységet elősegítő rítusok egyik változata volt.
A lányok általában piros vagy hímes tojást adtak a locsolásért cserébe, de sok helyen a piros tojás éppen a megöntözés megváltására szolgált. A locsolkodókat végül illett vendégül látni – húsvéti kaláccsal, sonkával, borral. A reggeli-délelőtti locsolkodást táncmulatság követte, a hétfő a falusi húsvéti bálok napja volt.
A locsolkodás, öntözködés Magyarországon nemcsak a parasztság körében, de a társadalom valamennyi rétegében elterjedt mulatság volt. Apor Péter 1736-ban az erdélyi szokásokról írt Metamorphosis Transylvaniae című könyvében így ír erről: „úrfiak, elévaló fő- és nemesemberek, húsvét másodnapján, azaz vízben vetű hétfűn, rendre járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sőt az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok és leányok házában kádakkal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel […] reámentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna a vízben.”
A 19. századtól aztán fokozatosan enyhül a szokás szilajsága; előbb városon, majd a falvakban is illatos rózsavíz vagy kölni váltotta fel a vizet. A locsolkodás aztán kiterjedt az asszonyokra is, a 20. század közepére a család férfi tagjainak illik meglocsolni a nőneműeket, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Ismerősökhöz, barátokhoz, rokonokhoz továbbra is inkább a fiatalok vagy a fiúgyermekek járnak locsolni. A locsolkodást rendszerint kis alkalmi vers előzte és előzi meg, amely utal a húsvéti alkalomra – a régebbiek a feltámadásra is – a leányra, gyakran mint virágra, amelynek a hervadását locsolással kell megakadályozni, valamit a várható jutalomra is.
A locsolkodóversek naiv szexuális szimbolikája gyakran fordul ügyetlen jópofáskodásba vagy giccsbe; szövegük sokszor reagál tréfásan az aktuális jelenségekre, narratívákra. Például a kommunista diktatúra idején általános népszerűségnek örvendett az alábbi köszöntő:
Zúg a traktor, szánt az eke,
Elvtársnő, locsolhatok-e?
A szovjet-amerikai űrverseny idején fogalmazódott meg az erotikus áthallásokat sem nélkülöző versezet:
Világűrben jártam,
Űrrakétát láttam.
Föl akart robbanni,
Szabad-e locsolni?
De 2020 húsvétján a covid járvány is ihletet adott a húsvéti köszöntőnek:
Védőmaszkban jár a nyuszi
Locsolásért nincs most puszi
Home office-ban maradok
Idén online locsolok.
Eredetileg a locsolásért a locsolkodó piros tojást kapott, de már régóta kapnak a gyerekek pénzt vagy csokoládét. Könnyű elképzelni, hogy milyen állapotba kerülhet egy locsolkodó, ha nyolc-tíz házat végigjár és mindenhol elfogadja a kínálást. A szilveszter mellett évtizedekig a húsvéthétfő volt az a nap, amikor a mentőknek a legtöbb embert kellett kórházba szállítaniuk, mert eszméletlenre itták magukat. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben húsvéthétfő közeledtével a rádió nem győzte figyelmeztetni a lakosságot, hogy a locsolkodó gyerekeknek ne adjanak alkoholt – nem sok eredménnyel. Később aztán javult a helyzet – igaz, hogy a 21. században a locsolkodási szokások is halványulni látszanak.
Középkori német eredetű szokás a húsvéthétfői emmauszjárás. Jézus kereszthalálát követően két tanítványa Emmauszba ment, és útközben találkozott a feltámadt Krisztussal, akit csak a vacsoránál ismertek fel (Lk 24, 13-35). Erre az emmauszi „kirándulásra” emlékezve hazánk számos vidékén, különösen a német ajkú községekben, illetve a borvidékeken a családok felkerekedtek, és kimentek a faluszéli borospincékbe. Ott megvendégelték egymást, egész nap ettek-ittak beszélgettek, míg az ifjak és leányok a szabadban labdáztak, hancúroztak. A 19. században Pest polgárai is emmauszjárásnak nevezték, amikor húsvéthétfőn a hajóhídon átvonultak a Gellérthegyre, ahol vígan mulattak egész nap. A húsvéthétfői szabadnap a tavasz világi örömeivel csábította a szabadba a városiakat, ilyenkor sok ezer budapesti mászta meg a gellérthegyi szerpentint. A Citadella mellett aztán késő estig mulattak: volt itt majombemutató, kutyaidomítás, tojásdobálás és főleg rengeteg sör fogyott. Az ünnep hőfokát mutatja, hogy Pest város tanácsa 1878-ban megtiltotta, hogy húsvéthétfőn a Gellérthegyen lövöldözzenek, illetve tűzijátékot rendezzenek.
A 20. században a húsvéthétfő jó alkalmat kínált a sportversenyek szervezésére is. Hosszú, politikai rendszereken átnyúló hagyomány volt az 1908 és 1965 között rendezett futball esemény, a húsvéti torna. Többnyire két magyar és két külföldi, főként osztrák, de előfordult, hogy cseh csapat részvételével rendezték, általában Budapesten vagy Bécsben húsvétvasárnap és hétfőn.
A mérkőzéseken a húszas-ötvenes évek között valójában a világ élvonalába tartozó csapatok nyújtottak szórakozást a mindig nagyszámú ünnepi publikumnak. Emlékezetes volt az 1937-es bécsi torna, ahol az esélytelennek mondott Ferencváros vasárnap a favorit Austria Wient verte 7:2-re, majd másnap a Rapidot legyőzve elnyerte a húsvéti serleget.
A húsvéthétfő évszázadok óta a világi örömök és szórakozás napja. Persze az öröm a vallásosak számára nemcsak a szabadnapnak és a tavasznak szól, hanem annak a jó hírnek, amelyet húsvétvasárnapokon II. János Pál pápa a Szent Péter székesegyház erkélyéről magyar nyelven is hirdetett: „Krisztus feltámadott! Alleluja!”
