Ingyen olvasható
2025-ben a közbeszéd része, hogy az Egyesült Államok tényleg elfoglalja-e Grönlandot. Nyilvánvaló, hogy a Donald Trump által hangoztatott cél mögött az Északi-sarkvidék felszíne alatti ásványkincsek megszerzésének a szándéka, illetve ezzel együtt az Oroszországgal és Kínával való versenyfutás áll. Ezek olyan, a gyarmatosításhoz köthető elképzelések, amelyeket 1945 óta egészen mostanáig nem volt ildomos nyilvánosan hangoztatni, ezt megelőzően viszont a világpolitika mindennapjaihoz tartoztak. A gyarmatosítás fogalma a 20. század közepére azért lett feketelistás, mert olyan jelenségek kapcsolódtak hozzá mint a kizsákmányolás, a rasszizmus, a kényszermunka és az elnyomás, vagyis az igazságtalanság és az erőszak különböző formái.
Mit jelent a poszt-koloniális szemléletű gondolkodás? Egyes területek természeti kizsákmányolása a történelem folyamán milyen más súlyos következményekkel járt együtt? Mi az a 1840-ben kötött waitangi szerződés, amely a mai napig politikai viták tárgyát képezik Új-Zélandon?
Poszt-koloniális gondolkodás
Grönland esete azért is érdekes, mert a Mercator vetületet követő földgömbi és térképi ábrázolásokon a valóságnál tízszer nagyobbnak, Afrikával összevethető kiterjedésű területnek látszik, miközben valójában „csak” 21 magyarországnyi sarki területről van szó. A bevett térképi nézőpontból úgy tűnik, hogy a sziget egy elfeledett kontinens Európa és Észak-Amerika között, miközben valódi stratégiai jelentőségét abból nyeri, hogy egy a sark közelében fekvő szárazföldek közül. Az első ránézésre szintén láthatatlan marad, hogy Grönland belső része mélyföld, amely a jég elolvadásakor hatalmas mocsárrá, illetve tóvá fog változni.
A poszt-koloniális szemléletű kritika a gyarmatosító felsőbbrendűsége és a többiek áldozatisága helyett a viszonyok alaposabb újragondolását igényli. Ez az irányzat a tudás és a dominancia kialakulását, a kettő kapcsolatát, valamint a tőkés gazdaság „olcsó természeti erőforrások” iránti igényét kutatja, s végső soron azt is megkérdőjelezi, hogy a nem-gyarmati területek társadalmi-kulturális-ökológiai viszonyai magától értetődőek volnának. A poszt-koloniális gondolkodás lényege, hogy szembesüljünk azzal, hogy saját hierarchiában elfoglalt helyünk és ennek reprezentációja megkérdőjelezhető.
Erőszak
Évszázadokon keresztül jellemző maradt, hogy a gyarmatbirodalmak nem csak járulékosan, a kényszermunkán és a járványok behurcolásán keresztül okozták az őslakosság tömeges halálát, hanem direkt tömeggyilkosságokkal is. Az ilyen események listája nem csak a közismertebb 16. századi spanyol hódítás során, és az USA őslakosok elleni hadjárataiban elkövetett szisztematikus, népirtásra emlékeztető gyilkosságokból áll, de olyan színhelyeken is, ahol az erőszak ürügye valamely nyersanyag korlátlan kizsákmányolása volt. Ez történt a mai Kongó kerületén, ahol a 19. század végén milliók haltak meg és még többeket csonkítottak meg a gumifából nyerhető gazdagság ürügyén kiépülő belga rémuralomban, vagy a brit uralom alá kerülő Tasmániában, ahol az 1832-ig tartó, egyszerűen a földbirtokért zajló gerillaháborúban a teljes őslakos közösség meghalt.
A Covid-19 járvány idején a népszerű regényíró, Amitav Ghosh a The Nutmeg’s Curse című szenvedélyes könyvében részletezte az árukká váló termények és a gyarmati erőszak közötti az összefüggést. A könyv első része ismerteti azt, hogy a speciális talaja és klímája miatt a szerecsendió termesztésére alkalmas Banda-szigetek hogyan váltak az őslakosok számára pokoli hellyé, hála a holland gyarmatosítóknak, akik a fűszerben csak a meggazdagodás forrását látták. A területeiket feladni, tudásukat átadni nem hajlandó lakosokat a hollandok nyílt lázadásra kényszerítették, elfogták, megkínozták, majd tömegesen kivégezték, vagy deportálták.
A gyarmatosítás, az erőszak és a környezettörténet között az ültetvényes gazdálkodás szoros kapcsolatot teremtett. A történészek Sydney Mintz klasszikus munkájával kezdődően alaposan bemutatták, hogy a cukornád ültetvényekre alapuló gazdálkodás egyszerre rombolta le a helyi biodiverzitást, tartotta mozgásban a rabszolga- és kényszermunka kereskedelmet, továbbá rombolta a brit munkások egészségét. A cukornád története számos más árucikk és az ezüstbányászat esetében ugyancsak megismétlődött, s jelenleg is zajlik a gyapotra alapozó, főként Bangladesbe és Kambodzsába kiszervezett – valamint az embertelen körülményeket és a környezetkárosító eljárásokat még mindig magában foglaló – textilipari tömegtermelés. A gazdasági irányból érkező kényszerek súlyát tragikusan mutatja az 1770-es, az 1870-es, illetve az 1943–44-es – több milliós áldozatot követelő – bengáli éhínségek.
Ezzel együtt éppen a 19. századi textilipar története (és az ezt kutató Katherine Frederick, valamint a TextileLab kutatócsoport https://www.textilelab.net) mutatta meg, hogy a Nagy-Britanniában, vagy éppen a gyarmatokon ipari módszerekkel előállított termékek nem mindenütt szorították ki a kereslethez gyorsan alkalmazkodó hagyományos háziipart olyan mértékben, mint ahogy az a bengáli területen történt. A helyi kézművesek alkalmazkodóképessége a gyarmatosítók és a helyi lakosság tudása közötti különbségre, továbbá a kettő közötti kölcsönhatás kérdéséhez is elvezet.
Tudás, tudomány ás kizsákmányolás
A Banda-szigetek és a szerecsendió esetéből világos, hogy a biológiai, geológiai és földrajzi tudás a gyarmatosítás egyik kulcsa, mint ahogy az is, hogy ez a tudományos nyelven leírt jártasság a helyben élők ismereteire alapult. Amint Lachlan Fleetwood Science on the Top of the World című kötetében nemrégiben feltárta, ez a kép tárul elénk, ha megkapargatjuk a Himalája földrajzi és botanikai viszonyait feltárni hivatott 19. század eleji és közepi expedíciókat. Csakúgy mint a mai Mount Everest csúcsára vezető táborok, a kétszáz évvel korábbi utazások sem működhettek volna olyan magashegyi vezetők nélkül, akik már felfedezték a legmagasabb pontokat, a gleccserek mozgását, vagy éppen a fosszíliákat.
Így volt ez akkor is, amikor a 20. század első éveiben a kapitalista acélipar felépítésében érdekelt, a gyarmati adminisztráció engedélyével és geológusaival együtt a keleti fennsíkokat járó Tata család tagjai rátaláltak a vasérc, majd más fémek lelőhelyeire is. Ahogy a korban népszerű antropológus, Verrier Elwin írta:
„Röviddel ezután, Perin és Weld, P.N. Bose társaságában ismét megtapasztalták az úttalan dzsungel felfedezésével járó veszélyeket, kényelmetlenségeket és örömöt. Törzsi acélmunkások sora vezette őket, akik szerény olvasztóberendezéseikkel évszázadok óta használták a lelőhelyeket. Végül rátaláltak a magas, közel háromezer lábnyira kiemelkedő Gorumahisani-hegyre, amely a vasérc kivételesen jó lelőhelye …”
Korlátozott birodalmak
A tájhasználati gyakorlat és a gyarmatbirodalmak jelenléte közötti kapcsolatot feltáró kutatásokból az is világos, hogy a gyarmatosítás csak a felszínen tudott totálissá válni. A gyarmati lét a 20. század eleji Brit Indiában nem volt lefordítható a „kizsákmányolás” szóval, ennél komplexebb jelenség volt, mivel valójában két különböző csoport, a gyarmati igazgatás vezérkarát alkotó brit mellett a - közigazgatásba széles körűen bekapcsolódó - helyi nacionalista elit fogalmazta meg dominancia iránti igényét.
Fontos kérdés, hogy miként viszonyultak ehhez a két igényhez az ún. szubaltern csoportok. Az eliten kívüli világban az ellenállás nem egyszerűsödött le az erőszakos szembenállásra: az önálló életvilágok megőrzésének igényén és az alkalmazkodáson alapult. Ezt a világot a kutatók jelentős része a szubaltern szóval írja le. A gyarmatosító, a nacionalista elit és a szubaltern életvilág ráadásul hatott is egymásra. Ezek a viszonyok leginkább az olyan határvidéki területeken hagytak nyomot, amelyekkel kapcsolatban a tudás képződése folyamatos volt.
Így például a 19. század közepén az északnyugati határvidékhez közeli Pandzsábban a brit birodalmi gyarmati adminisztráció megpróbálta a szokásjogot oly módon rögzíteni, hogy kizárólagos tulajdoni viszonyok keletkezzenek, amelyeken belül szembeállítható, „megvédhető” egy, a britek által preferált többség a „betolakodó” kisebbséggel szemben. A kodifikált szabályokat a helyben élők helyismeretüket használva hamar megtanulták, hogy mit kell mondani a bíróságon ahhoz, hogy megtarthassák erőforrásaikat.
A valódi tárgyalásokra kényszerülő birodalom, illetve az őslakos politikai szervezettség talán legdrámaibb és egyben jelenkori hatással bíró megjelenési formája a Csendes-óceán térségében megkötött waitangi szerződése volt. A tárgyalássorozatra 1840. február 4–5-én került sor a mai Új-Zélandként ismert szigetek legészakabbi területén. Az esemény lényege az volt, hogy az Ausztráliából a brit korona képviseletében érkező William Hobson megegyezett az északi sziget maori vezetőivel arról, hogy a brit korona védelme alá helyezik magukat a francia, amerikai és a brit magánvállalatokkal szemben is. Ez konkrétan azt jelentette, hogy csak Őfelsége kormánya vásárolhatott földet az aláírók által birtokolt területen. A szerződés azóta is az új-zélandi politikai viharok elsődleges forrása. A maorik azt hangsúlyozzák, hogy a szerződés értelmében a birtokukban kellett volna maradnia minden olyan földnek és jognak, amelyet nem szabad akaratukból adtak el Viktória királynőnek.
A hajó, amelyen Hobson megérkezett metaforája a Brit Birodalom, természeti erőforrások, tudomány és erőszak között kapcsolatnak: az H.M.S Herald délnyugat-indiai erdők fájából épült, Kocsinban tették vízre, majd a csendes-óceáni küldetés után az ópiumháborúban ágyúzta a kínai partvidéket és hajókat. Ezt követően a Herald hat év alatt botanikai és zoológiai szakértővel a fedélzetén körbehajózta a Földet, majd utolsó küldetésén tengerszint alatti távbeszélő kábelek lehetséges útvonalát járta be. Ide kívánkozik az a körülmény is, hogy az Új-Zélandra igyekvő társaságokat és államokat jelentős részben a déli simabálnák elejtésének lehetősége vonzotta.
