Ingyen olvasható
A pápaság azon kevés intézmény közé tartozik, amelynek története átfogja az ókort, a középkort és az újkort is. A csaknem két évezredes folytonosságot követően ma már globális hírű esemény egy új pápa választása. A nemzetközi sajtó és a fogadóirodák által is követett eseménysorozat szigorú menetrendje, kiforrott rituáléja azonban hosszú történelmi fejlődésen ment keresztül, amelyet ráadásul rendszeresen megpróbáltak befolyásolni. Függetlenül a pápai hivatal adott korban elismert súlyától, a választásokat gyakran politikai érdekek és hangos botrányok kísérték, amelyek olykor az egyház egységét is fenyegették.
A 20. század második felében és a 21. században is a pápaválasztások olyan békés és látványos eseményekkel tarkított örömünnepek voltak, amikor is viszonylag gyors és egyértelmű döntések születtek. Ha a nemzetközi politika, illetve a katolikus egyházon belüli éppen aktuális különböző véleménykülönbségek elkerülhetetlenül befolyásolták is a bíborosok döntéshozatalát, a harsány botrányt elkerülték. A múltban azonban számos olyan eset történt, amelyek igencsak különböztek attól, amelyet a mostani pápaválasztás során megtapasztalhattak a hívek.
Hogyan alakult ki az évszázadok folyamán a pápaválasztás menete? Melyek voltak a legnevezetesebb botrányok az egyház életében? Mi az oka annak, hogy – az előző, Ferenc pápához hasonlóan – az „Új világból” érkező jelöltet választottak meg pápának Robert Francis Prevost (XIV. Leó) személyében?
XIV. Leó a megválasztása után Forrás: Wikimedia Commons
Róma első püspökei – A pápaság létrejötte
Amikor az első keresztény közösségek kialakultak a római császárkorban, még nem épült ki olyan átfogó szervezetük, amelynek egyetlen feje irányítási jogokat gyakorolt volna. A késő ókori időkben a konstantinápolyi, jeruzsálemi, antiokhiai és az alexandriai pátriárkák mellett még a birodalmi főpapi szerepkört megtartó – így az első zsinatokat is összehívó – császár rendelkezett leginkább befolyással a kereszténység szerveződésére. Az 5. század közepére azonban már a birodalom nyugati felén egyértelműen Rómát tekintették a vallási és egyházi igazgatási ügyek irányítójának.
A római közösség vezetőjének évszázadokba telt, hogy a nyugati kereszténység ügyeiben ne csak véleményét keressék, hanem irányítását állandónak és legitimnek is tekintsék. Ebben segítségére volt az a hagyomány, amely szerint Róma első püspöke maga Szent Péter apostol volt, akinek mártírhalálát a Nero-féle keresztényüldözések okozták. Az eleinte általános püspöki megszólításra használt pappasz kifejezés is fokozatosan, az ókor végére vált a római egyházfő kizárólagos címévé.
A korai római püspökök történetét leginkább későbbi forrásokból ismerjük, mint például a Liber Pontficalis vagy Eusebius egyháztörténeti munkája. Mivel elbeszéléseik és az Újszövetség egyes részei számos ponton eltérnek, így egy időben a történészek azt is megkérdőjelezték, hogy Péter apostol valóban Rómában halt-e mártírhalált. A pápai hivatal erősödésével és az ókorból a középkor felé haladó Európával együtt változott a választás ceremóniája, résztvevőinek száma, és az esemény politikai jelentősége. Az első olyan római püspök, aki választással lépett hivatalba, a hagyomány szerint Evaristus volt. Őt 97-ben a római papság a városi nép közösen emelte a tisztségbe. A 140-ben hivatalba lépett I. Pius pápa kapcsán tudunk arról, hogy már volt ellenjelöltje, így valódi választási győzelmet kellett aratnia.
A történelem folyamán a választók és a választhatók köre is több alkalommal módosult. Eleinte az egyház bármely felnőtt férfitagja választható volt, még akár papi felszentelés nélkül is. A korai kereszténység számos nagy alakját, például I. Nagy Szent Gergelyt is csak megválasztásuk után szentelték pappá. A választási folyamat eleinte erősen kötődött Róma város papságához, polgárságához és keresztény gyülekezetéhez is, akiknek hangos részvétele késztette az egyházi vezetőket, hogy egyre zártabbá és titkosabbá tegyék a folyamatot. A 4. századtól kezdve már csak a felkiáltással megerősítés szerepe jutott a választásra összegyűlt rómaiaknak, a választhatók és választók köre is fokozatosan szűkült a klérus magasabb rangú tagjaira.
Ezzel egyidőben harcoltak a külső hatalmi tényezők kizárásáért. Ugyan már Gratianus császár is megerősítette a pápaválasztás jogának szabadságát, a nyílt politikai befolyásolási manőverekre a 20. századig volt példa. A római egyháznak és városi társadalomnak túl kellett élnie az 5. században népvándorlási hullámokkal érkező barbár támadásokat, a Nyugat-római birodalom szétzilálódását, illetve a gótok uralmát is. A 6. században terjeszkedésbe – maguk szerint helyreállításba – kezdő Kelet-római birodalom Itáliát is elérte, így több mint két évszázadig előbb a gótok uralkodója, majd a Konstantinápolyban székelő császár megerősítése kellett egy-egy új pápa hivatalba lépéséhez. Ennek csak a birodalmi befolyás elenyészése vetett véget, és a 741-ben hivatalba lépő I. Zakariás pápát követően egyszerűen felhagytak a császárnak küldött bejelentésekkel.
A pápaválasztás kialakulása
A pápaválasztás szabályozásának a mai napig ható mérföldköveit az érett középkorban rakták le. 1059-ben II. Miklós pápa (1059–1061) kizárólag a bíborosokra korlátozta a választás jogát, és előírta a római helyszín elsőségét is. A 12. század végén I. Barbarossa Frigyes Német-Római császár ellenpápák egész sorát választatta meg a hozzá húzó bíborosokkal a hivatalt jogosan betöltő III. Sándorral (1159–1181) való konfliktusa miatt. Ez szolgáltatta az indokot a kétharmados választási győzelem előírására az 1179-es III. lateráni zsinaton.
A 13. századi pápaválasztásoknál eleinte a külső veszélyektől való védelmükben zárták a bíborosokat valamelyik római palotába, azonban IV. Kelemen 1268-as halálát követően a helyzet éppen megfordult. A bíborosok annak ellenére sem tudtak megállapodásra jutni a következő pápa személyében, hogy csak tizenheten vettek részt a szavazáson. Mivel a rómaiak ezt megelégelték, a városkapitány előbb rájuk zárta a viterbói palotát, majd a tetőt bontotta el a papok fölül, legvégül csak ablakon beadott kenyéren és vízen tartotta őket, amíg végre döntésre nem jutottak 1271-ben. A konklávé ideje alatt a választók közül többen is elhunytak.
1274-ben az Ubi periculum bulla már tartalmazta a bíborosok szavazásának titkosságát és a külvilágtól elzárást (cum clave). Mivel pedig az előző pápaválasztás több mint 1000 napon át húzódott, különösen szigorú intézkedéseket hozott a halogatás elkerülésére:
„De ha – amitől Isten őrizzen! – a bíborosok a konklávéba való belépésüktől számított három napon belül nem választják meg az Egyház pásztorát, a közvetlenül következő öt napon át, az egyes napokon mind az ebédnél, mind a vacsoránál elégedjenek meg egyetlen fogással. S ha e napok alatt sem történik meg a választás, ettől fogva csak kenyeret, bort és vizet szolgáljanak fel nekik, amíg a választás be nem következik. S amíg a választás függőben van, az említett kardinálisok a pápai kincstárból semmit sem kaphatnak.”
(Elhúzódó konklávékkal későbbi is korokban is találkozhatunk, például 1740-ben több mint fél évig tartott, mire XIV. Benedek személyében meg tudtak egyezni a bíborosok.)
A pápaválasztáshoz az újkorban már elengedhetetlen Bíborosi Kollégium kialakulása és szerepének körvonalazása még az érett középkorra esett. A kardinálisok számának változása is szélsőséges hullámokat mutat: 7 és 38 között mozgott végig a középkorban.
Külső befolyások miatti kényszerhelyzetek nem csak a középkorban voltak. Az újkor kezdetének konklávéját 1799–1800-ban Napóleon itáliai hadjárata miatt kellett Velencében a Szent Márk katedrálisba helyezni, ugyanis az egész pápai udvarnak el kellett menekülnie Rómából. Mind Napóleon, mind a bíborosokat és az eseményt befogadó I. Ferenc császár megpróbálta a maga irányában befolyásolni a választást. Például amikor a bíborosok nem a bécsi udvar által támogatott jelölt felé hajlottak, egyszerűen kizárták őket a katedrálisból. Végül a kompromisszumos jelöltként VII. Pius pápává választott Barnaba Luigi Chiaramonti bíborost egy papírmasé tiarával tudták csak ékesíteni.
Ugyan a pápaválasztást mindig igyekeztek inkább szavazással, tisztán belső folyamatként kezelni, létezett az acclamatio, vagyis az egyhangú közfelkiáltás módszere is, amely során isteni sugallat segítette a tömeget az új egyházfő felismerésében. Ugyan ez ma meglehetősen archaikus módszernek tűnik, még a reneszánsz idején is alkalmazták, amikor 1585-ben II. Fülöp spanyol király uralkodói vétót emelt az amúgy esélyesnek tartott Alessandro Farnese bíborossal szemben. Ő viszont azért, hogy ennél jobban külső manipuláció ne befolyásolhassa a választást, Montalto kardinális elé borult felkiáltva: „Van pápánk, hódoljunk előtte!” A jelen lévő bíborosok gyorsan követték, és így került a trónra V. Sixtus. (A Szentlélek sugallta közfelkiáltásos pápaválasztást II. János Pál zárta ki végül a lehetőségek közül)
A katolikus uralkodóknak korábban tehát volt joguk a pápaválasztás előtt tiltakozni számukra elfogadhatatlan jelöltek ellen. Utoljára 1903-ban éltek ezzel a lehetőséggel, hogy elvágják Rampolla bíboros pápai ambícióit. A vétójoggal élő uralkodó Ferenc József osztrák császár és magyar király volt. A konklávén végül megválasztott X. Pius rögtön meg is szüntette a vétójog intézményét.
A modern választási rendszer tehát számos átalakuláson esett át, de több mint száz éve kiforrottan működik. Miután a pápa melletti egyik legfontosabb tisztséget ellátó camerlengo kinyilvánítja az előző egyházfő halálát, kezdetét veszi az előkészítő folyamat, hogy a Bíborosi Kollégium össze tudjon ülni az új pápa megválasztására. Szavazati joga csak a 80 év alatti bíborosoknak van (jelenlegi számuk 135, de a 2025-ös választásról ketten egészségi állapotuk miatt távol maradtak), és közülük kerül ki a következő pápa, amint az egyik jelölt eléri a szavazatok kétharmados többségét. A Sixtus-kápolnába zárva az első napi délutáni szavazást követően naponta négyszer bonyolítják le a papír-alapú titkos szavazást. A cetliket az összesítést követően elégetik. A külvilág és a Szent Péter téren gyülekező nézők felé fekete füst jelzi az eredménytelen, illetve fehér a sikeres szavazást.
Ellenpápák
A római császárkori és a középkori időszak politikai viszonyait mutatja, hogy a pápaválasztásokat rendszeresen megkérdőjelezték a különböző érdekcsoportok, akik ragaszkodtak saját pápajelöltjükhöz. A történelem folyamán így számos úgynevezett ellenpápa veszélyeztette az egyház egységét. Az első ilyen esetre Kr. u. 199-ben került sor, amikor Zephyrinus pápa ellenében (199–217) a rómaiak egy csoportja egy másik papot, Natalist támogatták. Az ellenjelöltek mellett időnként tettlegességig fajuló konfliktushelyzetek is kialakultak a választásokkal összefüggésben. 366-ban a győztes Damasus ellenében egy bizonyos Ursinus indult, és a híveik között egyesek szerint több mint 120 áldozattal járó harcok törtek ki Róma utcáin, és végül császári beavatkozásra volt szükség a rendhelyreállításához.
Az ellenpápák megjelenései nemcsak az egyház belügyének számítottak a középkori társadalmi és politikai életben, az európai királyságok életében fontos szerepet játszó püspökök kinevezései mellett a Pápai Állam élén állva tényleges uralkodói feladatai is voltak, amelyeket természetesen csak egy személy láthatott el. Egy „külön bejáratú” ellenpápa viszont legitimáló partnerként jó szolgálatot tehetett a középkori királyok nemzetközi politikai játszmáiban.
A történetírás legalább ötven ellenpápát jegyez. Gyakorlatilag nekik köszönthetően alakultak ki a nyugati egyház szervezetének legnagyobb középkori válságai. Szép Fülöp francia király nyomására a pápai székhelyet 1309-ben Avignonba helyezték át, majd miután 8 pápával és 67 évvel később 1378-ben sikerült visszaköltöztetni Rómába az egyházfő udvarát, a franciák ellenpápát választottak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a pisai zsinaton 1409-ben egy harmadik pápát is választottak, így a török veszély első évtizedeiben a nyugati kereszténységnek három egymással rivalizáló feje volt. A nagy egyházszakadást a Luxemburgi Zsigmond által szervezett és több esetben elnökölt konstanzi zsinat oldotta meg, ahol mindhárom korábbi pápa helyett egy új egységes egyházfőt választottak.
Magyar esélyesek is voltak a pápaválasztásokon: A történelem folyamán eddig három alkalommal is vett részt magyar bíboros a pápaválasztó konklávén, hogy az esélyesek között emlegették őket. Erdő Péter esztergom-budapesti érseket 2013-ban és 2025-ben a választást megelőző nemzetközi esélylatolgatások is kiemelten kezelték. 1513-ban a jobbágysorból különleges karriert építő Bakócz Tamás esélyeivel, hivalkodásával és személyiségével foglalkozott a reneszánsz közvélemény. A főnemesi családból származó Csáky Imre 1721-ben vett részt a pápaválasztó konklávén. A maga idejében az egyik legképzettebb magyar egyházi vezető volt, Bécsben bölcseleti, Rómában pedig teológiai doktorátust szerzett. Doktori vitáján még I. Lipót király is tiszteletét tette.
Botrányok
A pápaválasztások történetét színesítő botrányok élén egy populáris írókat és filmgyártókat is megfogó legenda áll: Johanna Papissáé, vagyis a női pápáé. A számos verzióban elterjedt történet a 9. század közepén játszódik, és lényegében azt állítja, hogy IV. Jenőt nem egyből III. Benedek követte a pápai trónon, hanem egy olyan nő, aki magát már korábban is többször férfinak adta ki, így tanulhatott, utazhatott, majd VIII. János néven pápai hivatalt is betöltött, amíg későbbi szülési fájdalmai le nem leplezték. Sajnos a történet csak négy évszázaddal későbbi fantáziaszülemény, Jenő halála és Benedek megválasztása között mindössze pár nap telt el.
Valós problémát jelentett azonban a hivatali vesztegetés megjelenése, amelyről először az 533-ban lezajlott választás kapcsán írnak a források. Az a II. János, akinek az első pápai névváltást is tulajdoníthatjuk, nem restellt anyagi juttatásokkal növelni támogatói számát – sikeresen. A botrányok közé tartoznak azok az esetek is, amikor előkelő családok nyíltan beavatkoztak a pápai hivatal betöltésébe. 767-ben I. Pál pápa halála után Nepi hercege fivére, Konstantin személyében egy egyházon kívüli személyt kísérelt meg az egyházfői pozícióba helyezni, amelyet ellenzői – akik egy szerzetest támogattak – külső katonai segítséget behívva tudtak csak megakadályozni. Végül egyik fél jelöltje sem került ki győztesen a konfliktusból, és a következő évben III. István pápa zárta le helyzetet. Ezt követően született az a döntés, hogy világi személyek nem is lehetnek jelen a pápaválasztáson.
A középkori pápák egyik leghírhedtebb alakja egyértelműen IX. Benedek volt, aki először alig 20 évesen került Szent Péter trónjára 1032-ben. Hivatalviselése több szempontból is rendhagyó volt. Bár többször is elüldözték Rómából, sikerült aztán valahogy visszatérnie. A róla szóló tudósítások szinte az orgiavádig jutottak „szolgálatának” bemutatásakor. Ismerünk olyan szélsőséges eseteket is, amikor a megválasztott egyházfő a háta közepére sem kívánta pápai tisztséggel járó feladatokat. 1294-ben V. Celesztin mindössze pár hónapnyi regnálás követően mondott le. Az addig általános tiszteletnek örvendő szerzetes eleinte elfogadni sem akarta a kinevezést, majd a hivatali, kormányzati és politikai szerepek nem értő, ámde erősen befolyásolható pápa kaotikus választásnak bizonyult. Állítólag nem is létező tisztségeket adományozott, olykor pedig több kérelmező számára is ugyanazt a pozíciót jelölte ki.
A pápaság történetének leghangosabb „botrányhőse” egyértelműen Rodrigo Borgia spanyol prelátus (eredetileg Borja) volt, aki nemcsak szeretők sorától született számos gyermekével okozott botrányt, hanem az őt megválasztó konklávé tagjainak bőkezű lefizetésével, hivatalok odaígérgetésével is. Az általa megnyert 1492-es választás volt az első, amelyet a Sixtusi kápolnában rendeztek meg. Dinasztiát alapítani végül nem tudott, de középkorban rajta kívül is számos egyházi vezető kísérelte meg főpapi családok létrehozását.
A Borgiáktól függetlenül a korai középkortól egészen a 17. századig általános jelenség a nepotizmus, vagyis a rokonság különböző pozíciókkal és megbízásokkal való ellátása. A markukat tartó rokonok számát maguk a pápák is bővítették, hiszen már jóval a hírhedt reneszánsz pápákat megelőzően tudunk ágyasokról és gyerekekről, akik születhettek a pappá szentelés előtt, de akár az egyházfői hivatalviselés alatt is. II. Pius és VIII. Ince az előbbi csoportba tartozik, még korábban született két-két gyermekük, viszont II. Gyulának és III. Pálnak pedig már bíborosi kinevezésüket követően jött világra előbbinek három, utóbbinak négy gyermeke.
Pápa az Újvilágból
A kora újkortól egészen a 20. század második feléig olasz pápákat választott a Bíborosi Kollégium. Ekkorra azonban az új pápákkal kapcsolatos elvárások, szerepfelfogások jelentősen megváltoztak.
A pápai hivatal a 21. században egyértelműen a nemzetállami színterek feletti intézmény. Egyre inkább a feladatává vált, hogy a különböző politikai, társadalmi és kulturális törésvonalak mentén kialakult konfliktusok közvetítő szerepet töltsön be a felek között. Ezzel párhuzamosan a katolikus egyház aktivitásának súlypontja áthelyeződött Európából az „globális Délre”, vagyis a szubszaharai Afrika, Latin-Amerika, Délkelet-Ázsia és Óceánia a kereszténység társadalmi bázisának egyre jelentősebb részét adja. (Továbbá még az Amerikai Egyesült Államokban is kialakult egy stabil katolikus közösség, miközben eredetileg a 17. század óta jellemzően protestáns eredetű keresztény szervezetek terjedtek el).
Az egykor minden óceán partján megjelenő spanyol és portugál gyarmatosítás is maradandó vallási-kulturális hatást gyakorolt Mexikótól Argentínáig, Perutól a Fülöp-szigeteken át Indiáig és Afrikáig. E koloniális világ több szakaszban való leépülését követően a katolikus egyház biztosította azokat a közösségszervező erőket, amelyekhez az azóta zajló különböző politikai viharok mellett a lakosság fordulhatott, és amely külön csatornákat tudott fenntartani Európával és más országokkal. Kezdetben európai felvilágosodás hatásaként, majd a modern indusztriális társadalmakban egyre kevesebb társadalmi szerephez jutó szerzetesrendek missziós és karitatív tevékenységére is a déli féltekén lett újra szükség.
A fentiek miatt a pápaság, illetve az egész, hangsúlyaiban is valóban globálissá váló katolikus egyház feladatai is jelentősen megváltoztak. Innen nézve nem véletlen, hogy 2025-ben egy „újvilági” jelölt, vagyis az Egyesült Államokban született, de szakmai és közösségi tevékenységét Peru északi részén töltő Ágoston-rendi szerzetesre, Robert Francis Prevost-ra esett a bíborosok választása, rácáfolva a múltbeli és jelenlegi politikai viszonyok értelmezésébe belekavarodó elemzőkre és fogadóirodákra.
