Október 6. emlékezete

Bosszú és megtorlás

Hermann Róbert, a szabadságharc neves történésze összesen 144 kivégzettet számolt össze. Voltak köztük politikusok, katonák, polgárok, papok és egyszerű földművesek is. Az aradi vértanúk többsége az augusztus 13-i fegyverletételt követően először orosz fogságba került. Az oroszok, ha nem is ígértek büntetlenséget, de azzal biztattak, hogy szavatolják a magukat megadó tisztek életét. Ám a bécsi kormány és Julius von Haynau másként gondolták. Míg Görgey a cár kérésére kegyelmet kapott, a többieket osztrák haditörvényszék elé állították. A vád főbenjáró bűn, lázadás és felségsértés volt.

A vádlottak 1848 előtt valamennyien a császári-királyi hadsereg tisztjei voltak; védekezésükben többnyire arra hivatkoztak, hogy ők hűek maradtak a királyhoz, hiszen az uralkodó beleegyezésével szolgáltak a honvédseregben, ugyanakkor katonai becsületük a magyar alkotmányra tett esküjük betartását is megkövetelte. A per során a vádlottaknak nem sok esélyük volt. Haynau elrettentő példát akart, szándéka szerint megsemmisíteni valamennyi lázadó tisztet. Ahogy leveleiben maga írta: „Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak […]. Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, […] mert gyökerestől irtom ki a gazt.”

A bíróság is ebben a szellemben ítélkezett. Csak a börtönben megőrült Lenkey János tábornok ügyében nem született ítélet – ő néhány hónappal később a börtönben halt meg –, illetve Gáspár András tábornok esetében tekintettek el a halálbüntetéstől – talán mert egykor a gyermek Ferenc József lovaglótanára volt. Kiss Ernő és Schweidel József esetében „lőpor és golyó”, míg a többieknél a megalázó és kínosabb kötél általi halálra szólt az ítélet. Később Dessewffy és Lázár büntetését kegyelemből szintén agyonlövésre módosították – jutalmul azért, hogy ők nem az orosz, hanem az osztrák csapatoknak adták meg magukat.

A tábornokok méltósággal fogadták az ítéletet. Utolsó éjszakájukon levelekben búcsúztak szeretteiktől, feleségüktől; meggyóntak, megáldoztak. Török egy erődítési szakkönyvet tanulmányozott, Aulich Horatiust olvasott, Láhner fuvolázott, míg Damjanich együtt szivarozott a végrehajtással megbízott hóhérral.

Október 6-án hajnali fél hatkor először a golyóra ítélteket végezték ki, majd hat órakor következtek az akasztások. A tábornokok civil ruhát viseltek, kivéve Leiningent, akinek meghagyták honvéd tábornoki egyenruháját. A szemtanúk leírása szerint a kirendelt papok, de még a katonaság néhány tagja is könnyezett.

Az elrettentés érdekében a kivégzetteket közszemlére tették, az aradi lakosság a vesztőhelyen tekinthette meg a kilenc akasztottat. Oláh Gyula akkor tizenhárom éves fiú később így emlékezett a vesztőhelyen látottakra: „Kilenc cölöp volt egy sorban felállítva, mindeniken egy ember függött. A cölöpök nem voltak magasak, a kivégzettek lába alig volt harminc centiméterre a földtől, a kötél sem látszott; messzebbről nézve úgy tetszett, mintha csak sorban állnának. […] Komoly, férfias arca volt mindeniknek, és akkor, a kimúlás után pár órával, midőn a halál még alig kezdte meg pusztító munkáját, lehajtott fejjel mindnyájan úgy tűntek fel, mint mikor komoly férfiak mélyen gondolkoznak.”

A gyász időszaka

Alois von Howiger vezérőrnagy, az aradi várparancsnok megtagadta a rokonok kérését, hogy kiszolgáltassa nekik a holttesteket. A legenda szerint az egyik vértanú édesanyja megátkozta őt, hogy teste úgy marcangoltassék szét, ahogyan ő szétmarcangolta a gyászolók lelkét. Tény, hogy Howiger még az ősz folyamán baleset áldozata lett, egy robbanást követően halt meg szörnyű kínok között. 

Kilenc vértanú holttestét a kivégzés helyén földelték el. Damjanich és Láhner tetemét Csernovics Péter, a Batthyány-kormány egykori kormánybiztosa titokban megvette a hóhértól és október 8-án a saját birtokán, Mácsán eltemettette. Vécsey és Leiningen holttestét a családjuk megbízottai váltották ki. Még október 6-án éjjel Kiss Ernőt tisztiszolgája kilopta a várárokból, ahol este felületesen elföldelték, és ideiglenesen az aradi temetőben jeltelen sírba temette. 1850-ben titokban Dessewffy holttestét is kiásták és elszállították családja margonyai birtokára.

A kivégzések híre egész Európában megbotránkozást keltett. Miklós cár megsértődött, miután a kegyelemre vonatkozó kérését Bécsben hálátlanul semmibe vették, de az egész európai közvélemény felháborodott az osztrák kormány barbár eljárásán. 1850. október 7-én Párizsban már megemlékeztek Batthyányról és az aradi tizenháromról, a feljegyzések szerint az eseményen mindenki gyászruhát viselt, és a magyar emigránsok mellett a szabadságharc lengyel és román hívei is megjelentek.

Magyarország megrendülten gyászolt: gyászában összefonódott a szabadságharc elbukása és a mártírok halála fölött érzett megrendülés. Ám ennek a gyásznak sokáig nem lehetett hangot adni. A birodalmi hatóságok szigorúan ügyeltek arra, hogy senki se idézze fel a forradalom és szabadságharc lelkes napjait vagy az aradi vértanúk mártíriumát. Így maradtak a megemlékezés rejtett formái: a gyászruhák tüntető viselése, titkos jelentésű betűkkel díszített ékszerek, csendes gyászmisék.

Az enyhülés kezdete

A hatvanas években enyhült a rendszer nyomása, Ferenc József valamilyen alkotmányos megoldást keresett a magyarokkal való megegyezésre, és ez lehetőséget nyújtott az első nyilvános megemlékezésekre. 1861-ben jelent meg Vahot Imre szerkesztésében a Honvédek könyve, azzal a céllal, hogy összegyűjtse a szabadságharccal összefüggő visszaemlékezéseket. A tények említése mellett itt már egy népdalt, illetve Szabados János 13 című versét is közli az aradiakról, amelynek lezárásában a nép együttérzéséről és fenyegető némaságáról ír: „Bevégezték. A munka nagy volt, / Méltó valóban mesteréhez, / Kilenc függ, négynek keble vérzik, / S a nép bámul, hallgat, de érez.” 

Jelentősebb megemlékező eseményekre csak a kiegyezést követően kerülhetett sor; az első nyilvános gyászmiséket 1867. október 5–7. között tartották Aradon, Pozsonyban és Pesten Batthyányért, Damjanichért, illetve a „kiszenvedett bajtársakért”. A következő években rendszeressé vált a pesti ferenceseknél az október 6-i requiem, amelyen rendszerint Batthyány, Damjanich és Schweidel özvegyei is részt vettek. A kiegyezés után jelentek meg a szabadságharc vértanúiról szóló irodalmi művek, festmények, visszaemlékezések, és ekkor jött el az emlékműállítások ideje is.

1869. október 6-án az Aradi Honvédegylet emlékkövet állított a kivégzés feltételezett helyszínén, a vár alatti mezőn. Ettől kezdve ez lett az egyik helyszíne a rendszeressé és mind népszerűbbé váló október 6-i megemlékezéseknek. Az 1881. október 6-i ünnepségek különösképpen nagyszabásúak voltak. A korabeli tudósítás szerint „Aradon az egész város részvétele mellett ülték meg e napot. A minoriták templomában tartott isteni tiszteletre a hatóságok képviselői is megjelentek. Innen a tűzoltók zenekarával nagy menetben vonultak ki a vesztőhelyre; a menetben a tanuló ifjúság is részt vett.” Néhány nappal később avatták fel a szerény emlékkő helyén a szürke gránitobeliszket, amely ma is ott áll egy csonka gúla alakú mesterséges magaslaton, oldalán a kivégzettek nevei és vértanúságuk dátuma olvasható.

1890-ben készült egy reprezentatívabb emlékmű, a Zala György által alkotott Szabadság-szobor, amelyet Arad központjában állítottak fel; az ünnepélyes átadáson jelen volt Klapka György is. Az ötvenedik évforduló után országszerte szaporodtak a vértanúkra emlékező szobrok, emlékművek, utcaelnevezések. A gyászmiséken, ünnepségeken megjelentek a városi elöljárók, országgyűlési képviselők, ám az eseménynek a dualizmus idején nem lehetett hivatalos jellege.

Emlékezés a huszadik században

1912-ben megkísérelték a holttestek felkutatását is. Ekkor a sáncárokban – ahol a lőpor és golyó által kivégzettek feküdtek –  sikerült megtalálni Schweidel és Lázár testét, ám a többiek után egyelőre hiába kutattak. Trianont követően Arad és a legtöbb emlék a határon túlra került, az utódállamok igyekeztek eltüntetni a magyar szabadságért küzdők nyomait. Az aradi Szabadság-szobrot a román hatóságok 1925-ben lebontották. A gránitobeliszk viszont megmaradt, jóllehet amikor az 1932-es árvíz nyomán feltárásra kerültek az öt, helyben maradt vértanú csontjai, kiderült, hogy az emlékművet rossz helyen állították, több száz méterre a kivégzések helyszínétől.

A két világháború közötti időszak legnevezetesebb október 6-i megemlékezése a Batthyány-örökmécses 1926-os felavatása volt. A budapesti emlékművet a kivégzés helyén, a Báthory utca és Hold utca kereszteződésében állították fel. Az ünnepségen Horthy Miklós kormányzó, illetve a kormány képviselői mellett a vértanú fia, Batthyány Elemér gróf, illetve az utolsó élő ʼ48-as honvéd, Lebó István is megjelent. Sipőcz Jenő, a főváros polgármestere beszédében a revíziós célokkal aktualizálta az ünnepet: „Ma már nem azért jövünk ide, hogy a függetlenségért vívott harcunkhoz merítsünk erőt Batthyány példájából, hanem azért, hogy megtanuljuk tőle, hogyan kell küzdenünk, és ha kell, meghalnunk az elveszettek visszaszerzéséért.” Az örökmécses helyszíne a következő évtizedekben több alkalommal is politikai megmozdulások színtere lett, 1941. október 6-án németellenes, antifasiszta tüntetést rendeztek a téren.

Rákosi Mátyás kommunista diktatúrája idejére esett a százéves jubileum. A budai Dísz téren, a Honvédszobornál rendezett koszorúzáson ott voltak a lapokban a „dicsőséges 1848-as honvédség méltó utódának” nevezett államvédelmi hatóság díszosztagai is. A rádióban Losonczy Géza államtitkár mondott ünnepi beszédet, amelyben kísérletet tett a megemlékezés tartalmi szélesítésére is, amikor így fogalmazott: „október hatodikán megemlékezünk azokról a mártírokról is, akik ma a dolgozó emberiségnek a békéért és szabadságért folytatott nagy küzdelmében szenvednek vértanúhalált: a görög, a spanyol nép, a gyarmati népek és a kínai nép mártírjairól.”

Nevezetes lett 1956. október 6. is: Rajk László és kivégzett társainak újratemetésén több mint százezer ember jelent meg. Az időpont fokozta az esemény jelentőségét; a tömeg nemcsak a koncepciós per áldozatait gyászolta, de némán tüntetett a sztálinizmus elnyomó rendszere ellen. A temetést követően többen a Batthyány-örökmécseshez vonultak, ahol már rendszerellenes kijelentések is elhangzottak. Így lehetett Rajk újratemetése 1956. október 6-án a forradalom előjátéka.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc ’48–49-ből nyert inspirációt és mintát. A két történelmi eseménysor párhuzamai a bukásban is nyilvánvalóan megmutatkoztak: az oroszok katonai túlerejüknél fogva ismét eltiporták a magyar szabadság- és függetlenségi törekvéseket, és a bukást ismét véres megtorlás követte. A Kádár-kormány terrorja, a kivégzettek száma meghaladta Haynau vérengzését, és ’56 miniszterelnökének ugyanúgy mártíriumot kellett szenvednie, mint ’48-énak.

Ennek ellenére Kádár János uralma idején is minden évben megemlékeztek október 6-ról. Hivatalosan nem számított emléknapnak, de az újságok rendszerint írtak róla, az iskolákban ünnepségeket tartottak, a tanulóktól megkövetelték az aradi tizenhárom neveinek ismeretét. Koszorúzásokat tartottak a Batthyány-örökmécsesnél, a mauzóleumnál, Aradon, illetve a mártírok emléktábláinál. 1974. október 6-án a Munkásgyászinduló hangjai mellett végre az aradi obeliszk alatti sírkamrába temették a vértanúk maradványait. Ma is ott nyugszanak tizenegyen, Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid kivételével – ők Eleméren, illetve Margonyán vannak eltemetve.

A rendszerváltoztatás előtt és után

A későbbi években Ceausescu diktatúrája inkább akadályozta a megemlékezéseket, az aradi obeliszk környezetét igyekeztek méltatlanná tenni: a szomszédos földeket elkerítették, az emlékmű közvetlen közelébe sportpályákat építettek, sőt előfordult, hogy október 6-án a helyszínen autókrosszversenyt tartottak, így lehetetlenítve el a szónokokat. Október 6-ának üzenete a Kádár-rendszerrel sem volt teljesen összeegyeztethető. Miután a kivégzett Nagy Imrének Magyarországon nem lehetett emléket állítani, a két kivégzett miniszterelnök sorsának párhuzama miatt a nyolcvanas években kibontakozó ellenzéki mozgalom a Batthyány-örökmécsesénél Nagy Imrére is emlékezett. Innen, az örökmécsestől indult 1988. június 16-án az egyik legjelentősebb rendszerellenes demonstráció.

A rendszerváltoztatás utáni Magyarországon október 6. jelentősége semmivel sem csökkent, ezt mutatja, hogy számos településen ekkor létesült emlékműve az aradi tizenháromnak. 1989 után Romániában is javult a helyzet. 1999-ben a magyar és a román kormány megállapodott a Szabadság-szobor helyreállításáról is, amit 2004-re sikerült megvalósítani. Igaz, nem régi helyén, a városközpontban állították fel és ellensúlyozásaként vele szemben felépítettek egy román diadalívet Avram Iancu tiszteletére, ám Zala György alkotása azóta is méltóképpen hirdeti az aradi tizenhárom és a magyar szabadságharc dicsőségét.

2001-ben, az aradi kivégzések után 152 évvel jelent meg a rendelet, amelyben a magyar kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Nem a rendelet teremtette az emléknapot; de a jogszabály elismerése, törvényesítése volt annak a másfél évszázados hagyománynak, amely kezdetben titokban; majd nyilvánosan, de a hivatalosságot nélkülözve; később állami keretek között is mindmáig része és alkotóeleme a magyar nemzeti öntudatnak.