Nómenklatúraburzsoázia – komprádor menedzserréteg

A régiónkban zajló késő 20. századi rendszerváltozások gazdasági-társadalmi magva kétségkívül a privatizáció volt. A nyugati tranzitológia mégis a diktatúrából a demokráciába történő átmenet folyamatát emelte ki, korántsem véletlenül. Követendő példaként főleg az 1978-as Moncloa-paktumot ajánlotta, amely Spanyolországban a Franco-diktatúra után időleges gazdasági és politikai békét biztosított a régi és új hatalmi csoportok között. Csakhogy ott szó sem volt a tulajdon­viszonyok radikális átalakításáról, míg nálunk ez jelentette a politikai változások gazdasági-társadalmi tartalmát. Nehezen hessegethető el a gondolat, hogy a spanyol folyamat mintaadó hangsúlyozása bizonyos paravánfunkciót is betölthetett. Akinek elkerülte a figyelmét, mi zajlik a látványos politikai színfalak mögött, az elvétette a lényeget.

Hogyan lehet a közvagyonból (ha tetszik, nemzeti vagyonból) magánvagyonokat, a „létező szocializmusból” kapitalizmust csinálni? Ennek sem elméleti alapjai, sem gyakorlati példái nem léteztek, noha a történelmi alkalom elől nem lehetett kitérni. Mindössze két általános szempont látszott kézenfekvőnek. Államosítani (magántulajdont kisajá­títani) könnyebb, mint később vissza­magánosítani, különösen akkor, ha a kisajátítás óta évtizedek teltek el. Az első millió (milliárd) eredetét firtatni nem szokás. „Aki nem lopott, az nem nyert”, hogy Milos Forman Tűz van, babám című filmjének klasszikus szállóigéjét idézzük, lévén a „létező szocializmus” kisstílű tolvajlásainak e zseniálisan pontos mondata a hajdani nyugati és a szóban forgó kelet-közép-európai felhalmozási szituációkra is érvényes. Nota bene, a kapitalizmus mindenütt ezzel az első, elnéző szemhunyással kezdődik.