Nőkérdés: feminin, vagy feminista

„A nő, kinek maga a természet rendelt kenyérkeresőt és védőt a sors csapásai ellen, e gyönge nő, ki nincs küzdelemre teremtve, kénytelen önmaga kenyerét megkeresni. És ez szomorú jele az időknek. Azelőtt erre nem volt eset, vagy nagyon ritkán, de ma, midőn az egglegénység csúnya kultuszát maga a megélhetés nehézsége tette divatossá, midőn a leány hiába várja a kérőt, a férjet, kénytelen maga megkeresni a kenyerét, és ezért lépnek oly sokan nőtanítói pályára" – írta a Magyar Háziasszony, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyletének hivatalos lapja 1884 novemberében.

A nők számára még a múlt században is a legfontosabb társadalmi feladat a férjhezmenetel volt. Amikor a Magyar Bazár című divatlap beszámolt arról, hogy 1866. február 27-én Berlinben megalapították a nők „keresetképességét" elősegítő egyletet, szükségesnek tartotta megjegyezni: „Ha minden leány elérné rendeltetése célját, azaz férjhez mehetne, természetesen felesleges lenne ez eszmével foglalkozni." Ám a kiegyezés körüli évek ipari átalakulásával párhuzamosan átalakultak a családok is, mindinkább általánossá vált a kisebb családi egység (férj, feleség, gyerekek). Korábban sem ment férjhez minden középosztálybeli nő, de a rokonok képesek voltak eltartani őket. Majdnem minden családban élt néhány vénlány, akik elsősorban a háztartás vezetésében szorgoskodtak, s sokszor többet dolgoztak a cselédeknél is. Társadalmi státusukat azonban megtartották, nem estek ki eredeti közegükből, mint azok az eltartó nélkül maradt özvegyek vagy leányok, akik – egyéb képzettség híján – cselédnek, háztartásvezetőnek, társalkodónőnek vagy nevelőnőnek mentek.

A gazdasági változások miatt sürgetően jelentkezett a nők képzésének, továbbképzésének igénye, amely azonban éles társadalmi ellenállásba ütközött. A leggyakoribb ellenérv az volt, hogy a nők másodrendűsége „történelmi tény":

„Tegyük fel, hogy együtt dolgoztak édenükben egy kis ideig, alig ismervén, hogy kettőjük közül melyik a más a lét első édes egységében. S azután eljött az idő, midőn a férfi egyedül ment ki munkájára, s a nő gyengeségének szentségében (sic!) otthon maradt. S midőn amaz visszatért, hogy lehetett volna ez másképp, mint hogy az, akiért dolgozott egész napon keresztül, őt a szolgálat készségével fogadja, házi gondoskodással, hálás kisebbítésével önmagának és felemelésével a férjnek? … Ettől a pillanattól fogva nem kell-e az egyenlőségnek megszűnnie, mint annyi számtalan értelmetlen követelésnek?"

(Vasárnapi Újság, 1870)

Ugyancsak a korra jellemző érvelés szerint azért nem dolgozhat a nő, mert ha férjhez megy, a kettős kötelesség kimerítené, „gyermekei elgyöngülve jönnének