Napóleon fia

Róma királya, a császári herceg

Mária Lujza nem volt különösebben gondos anya. Napóleon egyszer a szemére is hányta, hogy nem szereti gyermeküket, mire ifjú felesége ilyen hízelgő válasszal próbálta megnyugtatni: „Mit akar, csak egyvalakit szerethetünk igazán!” Az 1812-es oroszországi hadjárat idején Claude-François de Malet tábornok államcsínyt kísérelt meg, amely egy nap alatt összeomlott. A hazatérő császár csak azért dühöngött, hogyha Malet-nak el is hitték, hogy ő meghalt Oroszországban, miért nem tettek lépéseket örököse császárságának előkészítésére? Nicolas Frochot, Seine megye prefektusa csak ennyit tudott kinyögni zavarában: „Ez a fránya Róma királya sohasem jut az eszébe senkinek!”

Napóleon kénytelen volt belátni, hogy hivatalnokainak többsége még mindig csak afféle ideiglenes diktátornak tekinti őt, s nem egy dinasztia megalapítójának. 1814. február 25-én látta utoljára fiát, amikor harcba indult a Franciaországot megszálló hadseregekkel szemben. Leveleiben így fogalmazott: „Jobban szeretném, ha fiamat lemészárolnák, mintsem Bécsben neveljék fel osztrák hercegként!” Veresége és a trónról való lemondása után persze a fiát meghagyhatták volna Franciaország császárának, aki helyett egy régenstanács kormányoz, a brit kormány azonban úgy érezte, hogy ezzel az anyacsászárné mögött álló osztrák kormány túl nagy befolyásra tenne szert Franciaországban. Metternich osztrák kancellárnak pedig szüksége volt a brit támogatásra, ezért nem szorgalmazta Ferenc osztrák császár unokája franciaországi jogainak elismerését.

II. Napóleon

A huszonhárom éves Mária Lujzát Napóleon pontos utasítások nélkül hagyta magára, majd megírta neki, hogy beleegyezik ideiglenes elválásukba: ő Elba szigetét kapja, felesége pedig Pármát. Mária Lujza természetesnek tekintette, hogy csatlakozik férjéhez, de Napóleon egyáltalán nem hívta magához őt. Egyesek szerint azért, mert éppen nemi betegséget kapott egy színésznőtől, mások szerint pedig egyszerűen nem akart legyőzöttként megjelenni felesége előtt. Egyik levelében ezt írta feleségének: „Beleegyezem, hogy Rambouillet-be menj, ahol apád csatlakozik hozzád. Ez az egyetlen vigasz, amelyben részesülhetsz szerencsétlenségünkben.” Vagyis Napóleon maga küldte feleségét és fiát apósához. Mária Lujza pedig kénytelen volt engedelmeskedni: férje és fia érdekében egyaránt csak apja segítségéért folyamodhatott. Ezért Rambouillet-ban 1814. április 16-án, némán apja, a meghatott Ferenc császár karjaiba helyezte gyermekét. Bár Mária Lujza még ezek után is azt tervezte, hogy csatlakozik férjéhez, apja udvariasan megírta Napóleonnak, hogy a házasságnak többé nincs értelme, lánya és unokája vissza fog vele térni Bécsbe.

Amikor 1815-ben Napóleon visszatért Elbáról, újra császári herceggé nyilvánította fiát. A waterlooi vereség után viszont úgy mondott le másodszor a trónról, hogy meg sem említette fia nevét. Csak környezete erősködött, hogy a császári herceg javára mondjon le, különben visszatérnek a Bourbonok. Mire Napóleon így vágott vissza: „A Bourbonok? Nahát, azok legalább nem állnak osztrák irányítás alatt!” Vagyis a keserű császár maga is már csak egy osztrák hercegnek tekintette fiát. Végül mégis az ő javára mondott le, s a képviselőház ezt elismerte, hogy némi manőverezési lehetőséget biztosítson a diplomatáknak. Vagyis a Bécsben élő, négy éves kisfiút 1815. június 22-től július 7-ig névlegesen Franciaország uralkodójának tekintették II. Napóleon néven – egészen addig, amíg XVIII. Lajos visszatért Párizsba.

Reichstadt hercege 

Ferenc császár szeretettel bánt unokájával, de természetesen azt tervezte, hogy osztrák herceget nevel belőle. Miért is álmodozna olyan életről, amelyben nem lehet része? 1818-ban egy császári pátenslevéllel a család főhercegei között jelölte ki a helyét, csehországi birtokokat, hatalmas jövedelmet biztosított a számára, és a Reichstadt hercege címet adományozta neki. A Napóleon keresztnevet nem viselhette, a családon belül csak Ferenc vagy Ferenc Károly néven emlegették.

Bár francia nevelőit és szolgáit már 1816-ban elbocsátották, egyáltalán nem akarták elfeledtetni vele sem apját, sem a francia nyelvet. Apja nevét minden imájában meg kellett említenie, s a francia ekkoriban a társadalmi elit nyelve volt. Ferenc császár mindig őszintén és nyíltan beszélgetett vele apja és a saját helyzetéről. Napóleon halálát (1821) tudatták vele, megsirathatta őt, s bár az udvar nem viselt gyászt, a hercegnek ezt engedélyezték. Az ifjú Habsburg főhercegeket megillető, alapos oktatásban részesült, nem volt kémekkel körülvéve, s egyáltalán nem zárták el a külvilágtól. Semmi jele nincs, hogy lázadozott volna sorsa ellen. Egy meleg, barátságos, harmonikus, népes családban nőtt fel, amelyben mindenki szeretettel bánt vele. Azt persze mindenképpen el akarták kerülni, hogy a tizenéves herceg felelőtlen bonapartista összeesküvők hatása alá kerüljön. Húszéves korától viszont szabadon járhatott bálokba, színházba és főúri szalonokba. 1831-ben senki sem ellenezte Bécsben, hogy a herceg találkozzon apja egyik leghíresebb marsalljával, Marmont-nal, aki sokat mesélt neki Napóleon hadjáratairól.

Egy legenda szerint Reichstadt hercege volt a valódi apja Ferenc József császárnak, vagy legalább az öccsének, Miksának. Wittelsbach Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly főherceg felesége valóban kedvelte a fiatal herceget, betegsége idején ápolásában is részt vett, sétált vele, s néha együtt jelentek meg az opera páholyában. De egészen biztosan nem folytatott viszonyt 1829 novemberében, Ferenc József fogantatásának idején a nála hat évvel fiatalabb, 18 éves, beteges herceggel, akit éppen ekkoriban nyilvánított nevelője „testileg, erkölcsileg és szellemileg” éretlennek. Zsófia főhercegnő nagyon is tisztában volt azzal, hogy születendő gyermekének törvényességét semmiképpen sem szabad viselkedésével megkérdőjeleznie, s a Habsburg udvari etikett, a főhercegek nyilvánosság előtt zajló élete sem tett lehetővé efféle titkos viszonyt

Az 1830-as európai forradalmak idején több országban is felvetették, hogy Napóleon fiát kellene trónra ültetni. De Metternich, aki 1814-ben nem bánta volna, ha a gyermek a francia trónon marad, immár úgy vélekedett, hogy a felnőtt herceget nem tudná irányítani. Brüsszel és Varsó utcáin is éltették a nevét, de belgiumi uralmáról a brit, a lengyelországiról pedig az orosz kormány nem akart hallani. Itáliába szívesen elment volna, hogy megvédelmezze anyja trónját a fellázadt pármai alattvalóktól – de nagyapja nem engedte el. Ezt nagyon is jól tette, mert a szép, szőke, kékszemű, hallgatag hercegen 1831-től elhatalmasodott a tüdőbaj. Hosszas és fájdalmas betegeskedés után, 1832. július 22-én halt meg. Osztrák rokonai őszintén megsiratták, s a bécsi kapucinusok templomának kriptájában helyezték el holttestét. 

A Sasfiók

A franciák (és főleg a bonapartisták) körében elterjedt egy legenda, mely szerint a herceg a hideg államérdek szerencsétlen áldozataként fuldokolt egy idegen udvarban, ahol el akarták feledtetni vele származását, s meg akarták fosztani identitásától. Ez a legenda az 1820-as évek végén született meg, amikor egy gyenge költő, Auguste Barthélemy megpróbálta eljuttatni Napóleon fiához az apjáról írott verseit. Az osztrák hatóságok ezt nem engedélyezték, mire a költő egy hosszú verset írt Le Fils de l’homme (Az ember fia, 1829) címmel. Ez volt az első nagyhatású legenda a sápadt hercegről, akire kémek hada vigyáz, akitől el akarják rabolni emlékeit is, hogy elfeledtessék vele az apját. A romantika nemzedéke ontotta a verseket és drámákat a „végzetét be nem tölthető”, „aranyozott ketrecben raboskodó Sasfiókról”, a francia színházakban pedig tapsviharral fogadtak minden olyan jelenetet, amelyben Napóleon valamelyik öreg katonája találkozik a császár fiával. A Napóleon fiával kapcsolatos legendák szintézisét Edmond Rostand hozta létre A Sasfiók című, 1900-ban bemutatott darabjával. Elképesztő sikere volt, 1937-ben Arthur Honegger operát írt belőle, s négy film készült a cselekménye alapján.

Ezt a legendát Hitler is megpróbálta kihasználni. 1940 decemberében azzal próbálta kollaborálásra bírni a franciákat, hogy Napóleon fiának hamvait átvitette Párizsba, ahol apja koporsója közelében helyezték el, az Invalidusok templomában. Máig is ott nyugszik. A náci diktátor nem ért el különösebb sikert ezzel a gesztussal, egyes franciák azt mondogatták, hogy „megkaptuk a hamvakat, de inkább szenet küldött volna a télre…”